LUJÁN

Szinte örültem, amikor újból munkába állhattam. Azt csak igen halkan mondom, hogy azért szabadságom alatt sem szakadt meg kapcsolatom a céggel. Hála az autóba szerelt rádiótelefonnak sok dolgot el tudtam rendezni a cégnél úgy, hogy Editem nem szerzett tudomást róla. Ő mindig csak azt hajtja, senki sem fizeti meg, hogy napi 12 órát dolgozol és 15 órát vagy távol. Minek maradsz ott munkaidő után? Nincs pótolhatatlan ember, miért nem mész szabadságra? Minek foglalkozol mindig, még szabadságod alatt is a benti dolgokkal?

Nem tudja megérteni, hogy nekem szívügyem a munka. Vagy szívvel-lélekkel tesz, vagy otthagyom az egészet. Én nem vagyok képes tessék-lássék, félgőzzel, erőmmel takarékoskodva, kényelmesen dolgozgatni. Közben kezdtem további gyógyulási lehetőségek után is kutatgatni. Mikor egyik este összefutottam az egyik jómódú vállalkozó lakótárssal lépcsőházunkban, említette, hogy egy kínai gyógyító rendel a Kertalja városrészben, egy csődbement szépségfarm épületében. Neki a gerince fájt és szintén nem tudott mit kezdeni vele az orvostudomány, de tíz kezelés után megszűnt minden fájdalma. A harmadik kezelés után úgy fájt, hogy majdnem lecsaptam a kínait, mondta, de megnyugtatott, hogy ennek így kell lenni és a végén igaza lett.

Vegyes érzelmekkel indultam szombaton 11 óra felé a Kertaljára. Egy túlméretésre sikeredett családi ház melléképületében, a hajmosó tálat és az árválkodó kozmetikai széket kerülgetve egy tarka vászonfüggöny mögött pillantottam meg a kínait. Jónápot, hol fáj, üdvözölt és válaszomat alig megvárva leültetett a viharvert, kiszolgált díványra, ölébe vette lábam, és két keze közé helyezte. Nem báj, ájná meggyógyítani, vigasztalt és nyugtatóan hatott rám sejtelmes keleti mosolya. Szavakkal nehezen leírható érzés vett erőt rajtam. Szólni nemigen mertem, mert láttam, hogy igen-igen koncentrál és nem akartam a kezelés hatékonyságát kíváncsiskodásommal rontani.

Mintha energiafelhőbe került volna a bokám és valami porszívóféle, valamit nagyon erősen húzott volna ki belőle. Kérdően néztem feleségemre, aki nélkül nem mertem elmenni a varázslóhoz, de ő is most látott életében először ilyet és nem tudott hozzászólni. Kezelés után mutatta, hogy ugráljak fájós lábamon. Ez vagy őrült, vagy hatalmas önbizalma van, súgtam feleségemnek, és bátortalanul rugóztam kettőt bal lábamon. Valóban könnyebben mozgott és jóval kevésbé fájt, mint kezelés előtt. Így még az ezer forintot is szívesen adtam oda a félórás kezelésért.

Kezelésem után, mivel egyben a kezelési időnek is vége volt, szóba elegyedtünk, sőt kis tálkában magával hozott ebédjéből is megkínált. Mikor megígértem, hogy elkalauzolom az osztrák nagykövetségre, kijelentette, hogy én pólátá azaz barát vagyok. Szertartásosan kikísért a ház elé és leplezetlen mohósággal nézte a céges ezüstmetál Passatot. Te jönni minden náp, viszonlátásla, búcsúzott tőlem és komótosan visszament kis helyiségébe.

Hétfőn már fél nyolckor ott ültem a váróban, hogy első legyek és siethessek Budapestre, mert betegségem miatt az élet nem állhat. Feszült türelmetlenségemnek szöges ellentéte volt Luján, aki egy keleti uralkodó méltóságával közeledett az emelkedőn és kiismerhetetlen mosolyával hárította el azt a Wartburgost, aki udvariasságból elément füstokádójával, hogy pár tucat lépést megspóroljon neki. Egy piros kockás füzetben vezettük mi betegek az előjegyzést, ami a létező legnagyobb káoszt eredményezte, mivel az élelmesebbek kihúzták a nekik tetsző időpontokról az oda korábban beírtakat. Luján, mint végső döntnök, beintett mindig valakit a várakozók közül, és senki sem mert reklamálni. A második kezelésnél az ezresből ötszázat visszakaptam, úgy látszik Luján átvette a magyar orvosok szokását, hogy az első alkalommal kivizsgálás címén nagyobb összeget kérnek.

Majdnem félórát zsibogott a lábam a kezelés után is, mintha valami időzített energiafelhőt ragasztott volna rám Luján. A duzzanat bár mindig visszanyeri a formáját estére, kezelés után lelappad és már egész jól tudok bicegni vele. A várakoztatás, melyet a rossz szervezésnek tudtam be a kezelések előtt ügyes reklámfogás is lehet, mivel a betegek egymás fejét tömik a csodás gyógyulások történeteivel, olvasgatják a másik kockás füzetet, melybe Luján biztatására a gyógyultak leírják gyógyulásuk történetét. Kezdem érezni, hogy Luján naiv ábrázata mögött sokkal több tudás rejtőzik, mint sejteném.

Este hazaérkezésemkor véletlenül a szemben levő panelből látom kilépni Lujánt, és váratlan ötlettel felhívom lakásunkba. Itt már hamar oldódik, fahéjas, uborkás kínai rántottát rittyent nekünk - lerí róla, hogy tud és szeret főzni - és az Andreas Handatlas 1894-es kiadását, valamint egy újabb világatlaszt lapozgatva közel három órát eltársalgunk kézzel-lábbal. Szótár segítségével kiderül, hogy nem az osztrák nagykövetség helyét kellene ismernem, ő is tudja, hogy 200 m-re van a kínai követségtől a Benczúr utcában, hanem ismerősömnek kellene lenni a követségen, hogy elintézzem neki az osztrák vízumot. Kivettem egy nap szabadságot és Lujánt meg főnökét - valami munkaerő közvetítő cég kiküldöttjét - felvittem Budapestre.

Egyszerű dolgom lesz, gondoltam, hiszen Lujánnak egyik gyógyult osztrák betege szép meghívólevelet irt és a vízumokat ma már percek alatt intézik. Hát csalódtam, méghozzá nem is kicsit. Először a megyei rendőrkapitányságon kellett valami kiutazási engedélyért az idegenrendészeti osztályon kuncsorognom. Tiszta szándékom tudatában bátran léptem a váróba, de az ott levők lehorgasztott feje, hétrét görnyedt testtartása, alázatos hangneme már sejtetett valamit. Egy hölgy pattogó hangon közölte, hogy mivel a Zalaegerszegi rendőrkapitányság ütötte be Luján beutazó vízumát, Luján nem is lehetne városunkban és tulajdonképpen azért a főbenjáró bűnért, hogy ő 150 km-rel odébb költözött kiutasítás járna. Hosszas könyörgés után belátta, hogy pont ezt szeretnénk legalizálni és 600 $ azonnali forintra váltása fejében átírta az ideiglenes lakhelyet városunkra. Kiutazási engedély külön nem kell, ha kapunk vízumot, a tartózkodási engedély érvényességéig beengedik Lujánt az országba. Mire Budapestre értünk már nem volt ügyfélfogadás az osztrák követségen és természetesen semmilyen információt sem lehetett szerezni.

Li, a munkaerő közvetítő cég munkatársa angolul közölte, hogy Luján meg akar hívni egy előkelő kínai étterembe, de átláttam a szitán, tudtam Luján milyen takarékos és máris összeállt a kép. Kínából szinte lehetetlen kiutazási engedélyt kapni. Súlyos kapcsolat, protekció, stb. szükséges hozzá. Luján, kínai oldalról nézve a Pingxuang nagyvállalat munkaerő közvetítő részlegének hivatalos kiküldöttjeként van itt, s bár Li semmit sem segít neki, semmiben se támogatja őt a kiküldő vállalat részéről, Lujánnak havi 400 $- t kell leszurkolnia számára, ami állítólag a Pingxuangé.

Ha a nagyfőnök megjön, annak is pénzt kell adni, és egyáltalán úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Kezdtem megsajnálni szegény fiút. Nem elég, hogy szemmel látható koncentrációval napi 12 órát dolgozik, egyedül küzd a magyar hivatali apparátus bürokráciájával, még honfitársai is lenyúlják, kihasználják. Amikor négyszemközt megkérdeztem Lujántól, miért nem szakit velük, ujjait torkán vízszintesen elhúzva mutatta, hogy mi lenne a következménye.

Alig, hogy megvolt nálunk a rendszerváltás, ha megvolt egyáltalán, már alig emlékszünk, mi mindent tettek meg emberek egy nyugati útért még a nyolcvanas évek elején is. A 400 $ havi költség még csak egyik része Luján terheinek. A szépségfarm tulajdonosa, aki alkalmazottként bejelentette, a bevétel felét elveszi tőle helységhasználat és egyebek címén így Lujánnak bevétel mínusz 50%, mínusz 400 $, mínusz átlagfeletti lakbér maradékösszegből kell takarékoskodni és támogatni családját, beleértve idős szüleit. Ezért határozottan kijelentem, hogy nincs a közelben elegáns kínai étterem és egy múltból ottfelejtett önkiszolgálóban alumínium tálcán olcsón megebédelünk.

Hazaúton Li kínaiul dohogott Lujánnal, hogy nincs megelégedve az ügyintézés menetével. Én, angyali mosolyt erőltetve arcomra, angolul faggattam Li-t Lujánhoz fűződő kapcsolatáról és érdeklődtem, hogy ő mit tesz Luján tartózkodási engedélye, érdekképviselete érdekében, mint kvázi munkaadó. Erre észrevette magát, talán rájött, hogy a kínai nyelv számomra érthetetlen lehet, de intuícióval hanglejtésekből, bizonyos szavak, szókombinációk előfordulási gyakoriságából sok mindent ki tudok következtetni.

Este vacsorameghívást kaptunk Lujántól, aki egymaga 11 fogást készített el hihetetlenül rövid idő alatt. Olajban dinsztelt káposztát kínai fűszerekkel, apró hús szeletkékkel, olajban dinsztelt zöldbabot, hasonlóan elkészítve, dinsztelt zöldpaprikát húsdarabkákkal, forró olajon megkapatott uborkát rántottakockákkal, fahéjas-gyömbéres csirkét, fahéjas-gyömbéres-csillagánizsos marhahúskockákat, piciny tésztapárnácskákba töltött húsos derelyét ecetes szójaszósszal, főtt rizst s végül olajos kristálycukorban pirított amerikai mogyorót. Az ételek csöpögtek az olajtól, így két fogás között hazaszöktem kenyérért, mert féltem, hogy gyomorrontást kapok.

Luján szörnyülködve pillantotta meg kezemben és harsány nem jó, nem jó kiáltással igyekezett lebeszélni fogyasztásáról. Mivel egyszemélyes konyhájában a főtt rizs utoljára készült el, a köretet utólag fogyasztottuk, szinte rizsszemenként magunkba tömve, hiszen az első három fogásból úgy szedtünk, hogy több biztosan nem lesz. Gyermekeim nagyon élvezték a szokatlan ízeket, s még konzervatív ízlésű Editem is csipegetett a tálból. A maradékot, melyet Luján ránk tukmált, még három napig ettük úgy, hogy a szomszédainkat is végigkínáltuk belőle. Az ünnepi alkalomból még sör és kínai rizspálinka is előkerült s legnagyobb megdöbbenésünkre Luján még egy cigarettára is rágyújtott. Mint később rájöttünk nem jó hangulatában tette ezt a különben puritán gyógyító, hanem elöljárójától való félelmében, akinek hangulatát nem merte elrontani.

Másnap, már második nap szabadságomat eltöltve korán reggel nyolckor ott álltunk az osztrák követség vízumosztó alagsorának bejáratának bejárata előtt. Nyitáskor körülbelül 100 fő várt bebocsátásra, fekete bőrűek, indiaiak, románok, erdélyiek, mongol házaspár, pár orosz és ki tudja hány náció. Az alagsorban hatalmas tumultus, német és magyar nyelvű útmutatók, na szegény Luján komám, hogy tudnál te nélkülem vízumot kérni, gondoltam és feszült figyelemmel olvastam a vízumkérőlap - gyakorlott tekintetemnek is érthetetlen - bikkfanyelvét, melyből egy derül ki.

Kedves vízumigénylő! Neked semmi jogod nincs, minket nem érdekelsz, nem térítünk meg semmilyen költségedet, minket nem érdekel, hogyan töltöd ki a lapot, legjobb, ha nem is jössz hozzánk. A meghívólevél, melyben a meghívó leírja milyen súlyos betegségből gyógyította ki Luján és hálából országuk fővárosát szeretné megmutatni annak, akinek le van kötelezve, nem hatotta meg a hivatalnokokat. Tulajdonképpen a vízumosztály beutazás elhárító részleg a nagykövetségen. Ez hamarosan ki is derült, mert a szabályosan kitöltött, okmánybélyeggel, fényképpel, meghívólevéllel, bankbetét-igazolással, diplomamásolattal és még ki tudja, mivel felszerelt 3 napra vonatkozó vízumkérelmet azzal az indokkal utasították el, hogy a magyarországi tartózkodási engedély a beadás napján 30 napnál rövidebb ideig érvényes (valóban 28 napig volt már csak érvényes) és a szabály az szabály. Az, hogy az okmánybélyeget elbuktuk csak engem zavart, Luján már otthon hozzászokott a gyűrődéshez.

Kudarcom elszomorított, de Luján másnap változatlan mosollyal fogadott és szemmel látható koncentrációval gyógyított. 7-8 kezelés után jelentős mértékben javult a bal bokám és a 15-ik után rendesen tudtam bicegés nélkül járni vele. Editem szerint már csak ki kell mozgatni a beragadt izületet és minden rendbe fog jönni. Hálásan vettem búcsút Lujántól, mint gyógyítómtól azzal, hogy a kapcsolat nem szakad meg köztünk, és bármikor fordulhat hozzám segítségért. Bizony igaz volt, amit mondott: ájná csikung jó, ájná meggyógyítani. Érdekes, gondoltam magamban, miért nem tudnak olyan egyszerű szót, mint”én”, “kettő”, kimondani, amikor az ő nyelvük sokkal bonyolultabb, kimondhatatlanabb. De már megszoktam kiejtését és én is így beszélek vele: Thé pólátá. Luján csikung jó.

A gyógyítás neve csikung, de ez valami gyűjtőfogalom lehet, mert mint Luján mondja sok csikung van. Van harci csikung, van egészségmegőrző csikung és van gyógyító csikungból is egy pár fajta. Valahogy tudomást szerzett róla, hogy kínai cirkusz lesz a városban és meghívott az előadásra. Mikor rövid távollétét kihasználva megvettem a belépőket, bosszankodott, mert az előadás is a csikung egy bizonyos fajtája és a magyar jegyszedőnek büszkén mutatta kínai feliratos igazolványát, hogy ő csikung mester, szakmabeli, tehát ő ingyen léphet be.

Az előadás így közelről, valóban elbűvölő volt. Sovány kínaiak kardot hajlítottak fejükön, homlokukkal 10 centis márványlapot roppantottak el, és az energiát egy pontra koncentrálva, egy hegyével felfelé állított kardon pörögtek a meztelen hasukon. Bámultam a keletiek eszköztelen produkcióit és most már elhiszem, hogyha egy ilyen egyszálbél csikung mester mondjuk Schwarzeneggerrel bajuszt akaszt, akkor az utóbbi húzza a rövidebbet. 8 - 10 méter távolságból néhány mozdulattal az összes energiáját el tudják szedni úgy, hogy az izomkolosszusnak végül jártányi ereje sem marad.

Az utóbbi időben nem láttam Lujánt. Egy Parkinson kóros betegétől kaptam értesítést, aki elmesélte, milyen kalandos körülmények között menekítette meg Lujánt fogvatartói karmaiból. Szeptember elsejéig szólt Luján tartózkodási engedélye, de “gazdái” azon kívül, hogy kihasználták, nem tettek semmit érdekében. De ő intézkedett, hiszen a Balaton melléki kisközségben, és a közeli nagyvárosban is sok ismerőse van. Mikor Lujánt meglátogattam új lakhelyén őszinte és mély barátsággal öleltük át egymást. Ő már meggyógyított, így nem érdekből, hanem valóban barátságból látogattam meg. Bennem is kezdett mocorogni az érdeklődés e különös keleti világ, a gyógyítás iránt.

Kisebbik fiam Gergő, aki már meg is próbálta Lujánt utánozni, kijelentette, számítógépes és csikungozó lesz, ha felnő. Luján hamar kiszótározta, hogy a közeli nagyvárosban lakó “főispán" fiát gyógyította meg életveszélyes betegségéből, így került a tartózkodási engedély pecsétje az útlevelébe. A képlet itt is ugyanaz, mint városunkban volt. Hosszú sorokban állnak az utcában az autók, közel húszan szoronganak a picinyke nyaraló előterében és Luján jövedelme felét új gazdája veszi el. Még annyit sem tett meg, hogy alkalmazottként jogi védelmet, fedezetet biztosítson neki, hanem ügyvéd barátjával társasági okiratot szerkesztett, melyben magát kültagként, Lujánt cégvezetőként, felelősként tüntette fel.

Lujánnak halvány fogalma sem volt, hogy törvénytelenül működik. Látott egy pecsétes papírt, a pénz felét leadja, ami nagyon nagy áldozat egy adó nélküli, vagy minimális mértékű adóhoz szokott kínai szemében. Sajnos hiába próbáltam figyelmeztetni, nem értette, vagy nem fogta fel az ezzel járó veszélyt. Hiába javasoltam, hogy alapítson kft-t, ezzel örök tartózkodási engedélyt vásárolna magának, egy másik betege segítségével 10.000 márkáért egy rozzant Opel Kadettet vásárolt, amit a kedves segítő német rendszámmal becsempészett az országba, majd a rendszámot kijuttatva itt hagyta Lujánt egy rendszám nélküli közel tízéves fekete autóval.

Luján büszkén emelte fel a megfakult pokrócot új szerzeményéről. Szemében tükröződött a büszkeség és csak most értettem meg, amit megismerkedésünk elején mondott. Állát simogatva adta tudtomra, hogy egy szakállas (öreg) Audi 45.000 $-nak megfelelő összegbe kerül Kínában, amit ő otthon három élete alatt kereshetne meg. Sajnáltam Lujánt, tanácsokkal segítettem, de egy becsempészett autó hivatalos elvámoltatása már meghaladta lehetőségeimet. Azzal nyugtattam magam, majd talál még egy főispánt - Luján feje fölé cilindert rajzolt a levegőbe, ha magas rangú emberről beszélt - aki majd elrendezi az Opel Kadett sorsát is.