TACHION

 

Már több, mint egy éve beteg vagyok. Kezdem unni a dolgot. A lányok ugyan megnéznek, mint fiatal srác koromban, csak nem vágyódó kíváncsiságból, hanem a részvét érdeklődésével. Bár feleségem biztat, sosem állok be a tolókocsis szimbólummal ellátott parkolóhelyre, mert nem akarok belenyugodni a betegségbe, a mozgásom, szabadságom korlátozottságába. Nálam ez igenis átmeneti dolog, múló gyengeség, amit erős akaratommal, határozott személyiségemmel, szívóssággal le fogok küzdeni. Valahol igenis igaza van feleségemnek, hogy nem szabadna elhagyni magam. Majdnem kitessékeltem az autóból azt a botcsinálta - középkorú szakközépiskolai tanár - stopost, aki egy benzinkútnál tankolás közben kéredzkedett az autómba, és amint kikanyarodtam az útra, megkérdezte, mozgássérült tetszik lenni? Nem tetszik, és nem is vagyok, volt az ajkamon, de aztán mégis magamba fojtottam a szót és udvariasan beszélgettem vele.

Az Elixír magazin újabb csodával hozakodott elő. Valami tachion nevű, Amerikából származó csodalemezzel kozmikus energiát vezetnek az ember beteg testrészébe és ettől csodálatos gyógyulások történnek. Nosza futás, munkaidő után a budai bérház második emeleti lakásába. Remélem nincs telefonos bejelentkezés, mérem fel gyakorlottan a közbejöhető akadályokat. A lakás halljában egy íróasztal mellett egy hölgy rendel és – nem hiszek a szememnek - mintha kiszámolót játszana az ujjaival. A mellettem ülő idősebb néninek valami rézdrótot kell az ujjaira tekernie gyógyszerként.

No ez már tetszik, ilyet még nem pipáltam! Micsoda mágus lehet ez a nő, gondolom magamban, miközben helyet foglalok a régi tonett széken. Furcsán, szinte meztelenül érzem magam előtte. Nem védtelen kiszolgáltatottként, nem is érzékien, hanem valahogy fensőbbséget, magabiztosságot, magasabb tudást, erkölcsi ítéletre való jogosultságot vélek kiérezni szürke, fürkésző szemeiből. Ahogy néhány bizonytalan mondat után kezébe veszi a beszéd fonalát, sejtésem beválik. Ügyesen rátapint kislányom betegségére és ennek családi összefüggéseire. Minden gyermek a szülők energiarendszeréből táplálkozik. Ezt értem és el is tudom képzelni, hisz a radiesztézia kapcsán már hallottam erről és ehhez hasonló dolgokról. Ha egy családban a gyermek beteg, a szülőknek komoly önvizsgálatot kell tartani!

Miközben kérdez, elmagyarázza, hogy korábban ingázott, így kapta válaszait, de rájött, hogy az ujjai is működnek jelzőként, s ujjait egy-egy lehetséges válasznak kinevezve a másik keze mutatóujjával végigérintgeti (ezt hittem én kiszámolósdinak) és a helyes válasznál a mutatóujja megremeg. Itt már kezd komolyabbra fordulni a dolog. És valóban már ott tartunk, hogy a gyermek terhessége alatt milyen viszályok voltak feleségem és énköztem. Kiver a hideg veríték. Dethlefsennek igaza van és itt a megoldás. A feleségemmel való viszonyom, illetve annak diszharmóniája a kislányom betegségének és az én betegségemnek is az oka. Ezt a bűntudatot nem kívánom még az ellenségemnek sem. Janka nyugtatgatott és a jó gyógyító felelősségérzetével megpróbálta elhessegetni lelkiismeret furdalásomat, nehogy még jobban megbetegítsen.

A kezelés után az utcáról azonnal felhívtam feleségem, és elmondtam az egészet. Editem nem sokat értett az egészből, energiarendszerek, karma, lelki behatások, számára ismeretlen és idegen dolgok voltak. Nyugtalanul és felkavartan aludtam el. A legközelebbi kezelésen már kaptam tachiont is. Ezt úgy lehet elképzelni, mintha egy CD lemez lenne, csak valamivel kisebb. Egy félórás lelkizés után - ami nagyon jól esett - a fejemre tették a tachion lemezt, és mintha egy háromemeletes ház alatt álltam volna. A mellkasomra is raktak, ott is mázsás súlyt éreztem, de ezenkívül semmit. Nem baj, gondoltam, mert bíztam Jankában. Ő volt az első, akiben nemcsak kötelességtudatot, és a saját területéhez képest szakavatottságot éreztem, hanem komoly felelősségérzetet is. Éreztem, hogy segíteni akar rajtam és nem a pénz számit. Nem is emlékszem mennyit kért, de volt, hogy a dupláját adtam neki.

Barátnője, aki Amerikából szerezte be a tachion lemezeket, bekapcsolódott kötetlen beszélgetésünkbe és emlékeimből azt a közös momentumot ragadta ki, hogy rossz volt nekem, rosszul éreztem magam, amikor a saját magam által felállított törvényeket áthágtam. Töprengtem ezen egy pár percig, de nem találtam semmi összefüggést a betegségemmel, ezért, mint fonalat elejtettem és az otthon elvégzendő gyakorlatok felé fordultam, melyek akaraterőmet tették próbára.

Búzát kellett csiráztatnom. A háromnapos búzacsirát nyolc óra hosszat desztillált vízbe kellett áztatni, a desztillált vízből nyolc csöppet a fürdővízbe tenni, majd nyolc percig a kádban kislányom magzati időszakára gondolni. Mivel erre nem történt javulás, radikálisabb terápiának kellett alávetnem magam. Télvíz idején, a lehető leghidegebb, jól kifolyatott vízzel megtölteni a kádat, ebbe nyakig belemerülni és három percig úgy maradni. Feleségem reumát jósolt, legenyhébb kifejezése a hülyeség volt, Hárshegyet emlegetett, de én hajthatatlan maradtam, és elvégeztem a kirótt penitenciát. És láss csodát, sokkal jobban éreztem magam az első alkalom után. Hogy a vérkeringésem gyorsult fel, vagy a hideg víz oldotta-e a lelki görcsöt, máig sem tudom, mert a harmadik alkalom után sajnos megfáztam és náthából való gyógyulásom után már nem próbálkoztam újra.

Talán két nap telt el és Böbi dializáló csövének bemenete begyulladt. Hashártyagyulladást kapott és életveszélyes állapotban kellett a klinikára szállítanunk. A dializáló csövet a hasfal másik felére kellett átoperálni, mivel a gyulladás miatt nem maradhatott eredeti helyén.

Feleségem a kórházban virrasztotta végig az egész éjszakát és én pedig a fiúkkal keseregtem. Pár nap múlva Janka a lakásán fogadott és egy reiki nevű kezelésben részesített. A díványon feküdtem behunyt szemmel és ő a szoba másik végén valami lihegés - erőlködés szerű hangot adott ki magából. Gyógyító energiát küldött, és ha mást nem is, de nyugalmat vagy valami kiüresedés félét éreztem, míg a díványon feküdtem.

Megígérte, hogy este 11-kor Böbének is küld távreiki energiát, szidta a karmát és így némileg megnyugodva indultam haza. Sajnos a csőátültetési műtét nem sikerült és Böbét még egyszer meg kellett operálni. Egy hét múlva jöhetett haza, és nekünk pillanatnyilag annyi is bőven elég volt, hogy velünk lehet. Júliához még egy alkalommal mentem el, aztán eredmény híján barátságban elváltak utjaink.

 

VISSZA TOVÁBB