A TIBETI GYÓGYÍTÓ

 

Egyik reikis csoporttársnőm felhívott, hogy Baján praktizál egy orosz orvos, aki az orvosi egyetem után még hat évig tanult Tibetben és nagyon különleges gyógymódokat tud. Beültünk az autóba, s mint minden új lehetőségnél várakozással, optimistán indultunk az új lehetőség felé. Kinézetre nem volt az a tipikus orvos Konyegin. Vonásai kissé durvák voltak, civilben levő katonatisztnek nézhettem volna, de a szemében volt valami titokzatos. Szinte csontig hatolt a tekintete és volt benne valami kutató, parancsoló. Dorottya mondta a telefonban, hogy tart gyógyítói tanfolyamokat is, de “vér folyik a küszöb alatt”, tehát nem jópofizósra veszi a figurát, hanem aki nem tudja az előző alkalommal leadott anyagot, azt például kiküldi az előadásról.

Az egyik biztosító székházában bérelt egy kis irodát, ahol farmerban fogadott a mester. A rendelő berendezése egy foszladozó huzatú kanapé, meg egy szék volt. Böbét különös módon gyógyította. Maga elé ültette egy kisszékre és mögötte a levegőben “horgolni” kezdett. Így neveztük el magunkban, mert a kézmozdulatokban semmi rendszert, összefüggést, értelmet nem találtunk. A mester nem volt bőbeszédű. Böbe után én következtem. Gimnáziumi orosz tudásom töredékeit keservesen kapargattam össze, de mivel mindig szerettem beszélni, bármilyen nyelven is, egyre könnyebben ment a magyarázkodás.

A Mester hátam mögé állt, valami sercent és nyakamnál szúró fájdalmat éreztem. Újból sercenés, újból fájdalom. Mikor bokámra került a sor, akkor vettem észre, hogy mit csinál valójában, és nem akartam hinni a szememnek. Ez nem normális, gondoltam. Jevgenyij sem volt kíméletes a szivarokkal, de csak közelítette hozzám őket. Ez a Konyegin pedig úgy látszik, meg van húzatva. Meggyújtja a füstölőt, elfújja, és amikor parázslik, eloltja a bőrömön. Csemegének pedig csípős eukaliptuszolajjal dörzsöli be, hogy még jobban fájjon. Még szerencse, hogy nem zsebmetsző, hiszen hétszáz forintos díjszabását csak rám alkalmazta, Böbét arra való tekintettel, hogy feleségem is, ő is orvos, ingyen kezelte. Mivel hallottuk, hogy 6 évig Tibetben csiszolta tudását, gondoltuk megmutatjuk neki Gergő rajzait, hátha látott már ilyesmit.

Elmondtuk, hogy Gergő a tenyerünkben és a fejünk tetején látja ezeket és beleértve a legújabb rajzokat, elővettük mindet. A rajzok fejlődési lépcsőket képeztek önmagukon belül is, mivel először az alapmotívum jelent meg halványan, majd egyre kontúrosabban, később kiegészítő elemek is kapcsolódtak hozzá. Gergő jele egy H betűből és annak kicsinyített másából álló kombináció volt, melyből tüskeszerű kis dudorok álltak ki, majd fehérköpenyes szellemek kerültek köré és keresztek, végül Jézus és Isten. Megdöbbenten néztem, mikor először megmutatta, főleg azért, mert Isten sohasem volt téma a családban, sem említés, sem káromkodás formájában. Gergő nem volt nagy rajztehetség, az ábrákat még csak lerajzolta, de a Jézus-fej és Isten-fej alá magyarázatot kellett írni, mert a nélkül bajos lett volna felismerni.

Konyegin még nálunk is jobban meglepődött, szinte belesápadt, mikor a jeleket megmutattuk neki.
- Mik ezek a jelek, mit jelentenek? - kérdezte provokatívan, hatáskeltően, hiszen a közben megérkezett tolmács segítségével egyértelműen tudtára adtuk, hogy tőle várjuk a választ.
- Talán szélmalom, vagy mérleghinta. - találgattam bárgyún, hiszen halvány sejtelmem sem volt a lehetséges jelentésről.
- Ezek gyógyító jelek. - mondta Konyegin tömören, majd az általam mérleghintának nevezett jelre mutatott és elmondta, ugyanez volt Tibetben is az oktatótáblájuk, amiről tanították őket. Szemmel láthatóan nyugtalanította, hogy a jelek a kezünkben vannak, talán a legszívesebben elvette volna tőlünk. Talán ezeknek nem szabadna közszemlére kerülnie, gondoltam, de nem törődtem különösebben aggodalmával.

Mikor három nap múlva visszamentem “felülvizsgálatra”, újból megégetett, mivel javulás nem mutatkozott és kérte, hogy vigyem el Gergőt. Mivel több vonalon is kerestem a gyógyulást elmentem előbb az extraszenz technikát tanító orvoshoz, aki egy dunántúli városkában a fia lakásán fogadott. Minden valószínűség szerint keresett személyiség lehet, ha eleve elhárította betegek fogadását a tanfolyamon és még a nevét sem írta ki a lépcsőházban. Érthető várakozással léptem be ajtaján és örültem, hogy azonnal nekikezdtünk a vizsgálatnak. A berendezés egy lerobbant legénylakás és elfekvő orvosi eszközök tárolójának keveréke volt. Mit bántam én, hogy piros frottírtörülközővel leterített ágyra kell feküdnöm, meg hogy nőgyógyászati vizsgálószék van a sarokban. Orvos-természetgyógyásznál, méghozzá nagy tudású szakembernél vagyok, akiben megbízom. Először rajzolnom kellett két témáról, majd auranézéssel vizsgált meg és érdekes diagnózist adott:

Az egyik szeme sír, a másik meg nevet, mert energetikailag teljesen le vagyok merülve, csaknem az összes csakrám alulműködik, mindössze a két felső, a hatos és hetes csakrák működnek tökéletesen, a normálisnál erőteljesebb aktivitással. Ez a két csakra tart életben. Ha nem lenne optimizmusom, már rég halott lennék. Az optimizmus számomra potenciális lehetőség. Jelenemben a betegség következtében a szétszórtság uralkodik, nem egy megszabott úton haladok. A rendezetlenség mellett ott tartok, hogy az úton vagyok, de nem látok előre. Optimizmus übereli az érzelemvilágom. Gyerekkoromhoz nyúlok vissza, talán ez erősít. Nem a jelen adja az optimizmusomat. Kellemes, de veszélyes oldalam a nyíltság. Az EGO kicsit zártabb, de nagyon kifejezett. A család a maga hibái ellenére működőképes. Valamiben, valakiben való hitre erős az igényem.

Ezután következett az extraszenz vizsgálat és az íriszdiagnosztika. Az extraszenz vizsgálattal szinte valamennyi szervemet betegként diagnosztizálta, de az íriszdiagnosztikával még rátett egy lapáttal. “Egész gerinc, nyak, hát, derék, jobboldali vese. Sávszerű jelleg a fájó csigolyáig. Pajzsmirigy, szív jelez. Íriszben a hörgök is jönnek. A lép bejön energiában és színben is. Az egyes csakra alulműködése csontvelő is lehet, befelé domborodik az egyes csakra. Vese, húgyvezeték, húgyhólyag íriszben. Egyes, kettes csakrához tartozik a lép.” Szinte az összes szervemet betegnek sorolta.

Talán csak az gátolta ennek a súlyos gondatlanságnak hatását, amit ez a felelőtlen, engem félholtnak kikiáltó diagnózis kifejthetett volna, hogy feltűnt, nagyon amatőr módon végzi az íriszdiagnosztikát a doktor úr. Az ablakhoz állva egy könyvből nézte ki az egyes foltok jelentéseit és engem szólított fel, hogy jegyezzem meg őket. Kifli alakura hajlottan ez volt a legfontosabb dolgom, hogy még élő jegyzettömböt alakítsak. Mennyire más volt Tetyarev, aki egy speciális írisznéző készülékkel nézte meg szemgolyómat, az ott látottakat aprólékosan számítógépre vitte és hosszú mérlegelés után állított fel egy szűkebb körű diagnózist. Ettől visszatért önbizalmam és már oda sem figyeltem a kapkodva felállított diagnózisra. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul, jutott eszembe Tepsi, azaz gimnáziumi történelem tanárnőnk velős megállapítása.
A betegség lelki okaira visszatérve elmeséltem csalódásomat, melyet a cégalapítás ügyvédi segítsége kapcsán éltem meg.

Egy stencilezett lapról a következő összefüggéseket olvasta fel:
Izületi gyulladás fájdalmak. Elnyomottság, becsapottság, szeretetlenség érzete. Lábszár. Rettegés a jövőtől. Nyak, hajthatatlanság, egyoldalú felfogás.
A gyógymód spontán immunrendszer erősítés: - természetes ételek, erdőben sétálni, torma, céklalé, hajdinakása, élesztő, gyógylavór.
Tanácsként azt kaptam még, hogy ne hagyjam, hogy az én zsíromon süssék mások a pecsenyéjüket. Jobban álljak ki az érdekeimért, többet foglalkozzak magammal, rekreációmmal. Sugalmazzam magamnak, hogy életem irányítója én vagyok, szeretem önmagamat, az élet jó. Boldogan, könnyedén haladok előre az életben, hisz tudom, hogy a jövőben minden rendben van.

Könnyű ezt mondani, gondoltam. Ez Münchhausen báró módszeréhez hasonlít, aki midőn lovával együtt süllyedni kezdett a mocsárban, üstökön ragadta magát és annál fogva húzta ki önmagát lovával együtt. A tanácsért azonban, amelyet szinte rám parancsolt, még most is hálás vagyok. A négyezer forint lefizetése után még aznap elmentem az ügyvédnőhöz és erőt véve magamon, finoman, de elmondtam, hogy nem értek egyet a honoráriummal. Abban a pillanatban forróságot, bizsergést éreztem a nyakam körül és miután óvatosan megpróbáltam, kitűnően tudtam forgatni nyakamat, fejemet. Hát mégiscsak igaza volt Dethlefsennek, itt a lelki ok a nyakamra, már csak a többi probléma eredetét kell kitalálnom. Örömöm sajnos rövid ideig tartott, mert bár jelentős volt megkönnyebbülésem, pár nap múlva visszalopózott nyakamba a merevség, ezért megint beterveztük, hogy elmegyünk Konyeginhez.

Gergővel november 11-én, szombat délután átmentünk feleségem rendelőjébe, hogy új szerzeményemet, az agytrénert kipróbáljuk. Az agytréner egy amerikai gyártmányú, a NASA által kifejlesztett készülék, amely speciális hullámhosszokon az agyat meghatározott működésmódra kényszeríti. Ha idegesek, stresszesek vagyunk, magas hullámhosszon rezeg az agy. Ilyenkor, ha az érzékelésünk 85%-át adó szem és fül azonos hullámhosszú, alacsony frekvenciájú fény és hanghullámokat kap, a meditáció, a kreatív álom, vagy a mélyálom állapota áll be rövid idő alatt. Tehát a mezőgazdaság hasonlatával élve, nem magot ültet, nem trágyáz, nem visz be új információt, hanem a szántáshoz hasonlóan fellazítja agyunk talaját, megmozgatja a mélyrétegeket, kiszellőzteti, és ezáltal hatékonyságát javítja. Az elég borsos árú, egy villogó szemüvegből és fülhallgatóból álló készüléket kíváncsiságból vettem meg, és saját gyógyulásom reménye mellett üzleti lehetőséget is láttam benne.

Míg én számítógépezgettem, Gergőnek feltettem a 20 perces meditációs csúcsprogramot. Igaz, hogy az eladó említett valamit, hogy a programokat csak egymás után, fokozatosan lehet kipróbálni, de ezt inkább fontoskodásnak tartottam, mint megalapozott tájékoztatásnak. Mikor a 20 perces program után átmentem a másik helységbe, hogy levegyem a készüléket, Gergő izgatottan hadarta, hogy fent volt a Marson (ha jól emlékszem ezt a bolygót mondta) és megtanították gyógyítani.
- Hogyan kisfiam? Meg tudod mutatni?

Gergő leült egy székre és bokám felett különös jeleket kezdett rajzolni a levegőbe, de olyan olajozottan, mintha mindig ezt csinálta volna. Eközben ugyanazt az erős húzást éreztem, mint amikor Luján csikungozta a bokám. Rendkívüli, láthatatlan erő tépte, húzta a bokámat, s utána sokkal könnyebben léptem rá. Hazasiettünk és otthon is tartottunk egy bemutatót. Nejem csak bámult. Kaptam a telefont, felhívtam Benőt, és azt mondtam neki: - Azonnal ülj az autóba és hozd el a videó kamerádat, mert ilyet még nem pipáltál! Gergő valami különös jelgyógyászati beavatást kapott. Bizony késő este lett, mire Benő Agárdról Kecskemétre ért, de közben első házasságából született 18 éves nagyfiát is felvette, kinek gerincsérve volt.

A filmezésnél rövid bevezetőt mondtam, majd átadtam Gergőnek a szót. Nem volt lámpalázas. Elmondta, hogyan történtek vele a mai napig az események, megmutatta a jeleket, melyeket fejünkről és saját magáról rajzolt, majd bemutató gyógyítást tartott a fekvő gerincsérves fiatalemberen. Benő fia, aki addig csak görnyedten tudott közlekedni, kiegyenesedett és szemlátomást megkönnyebbült, mert fájdalmai elmúltak. Gergőkém először az égre emelte a kezét, mintha valamit kérne, vagy levezetne, aztán mintha egy kondérban kavargatna valamit láthatatlan fakanállal, párszor egyik kezével a másik ökölbe szorított kezére ütött, szóval lehengerlő volt. És mindezt nem egy kilenc és fél éves gyermek, hanem egy érett felnőtt komolyságával. Szemmel láthatóan szinte átváltozott, más világba került gyógyítás közben. “Előadását” azzal fejezte be, hogy ezt a tudást nem tarthatja meg magának, a tudást át kell adni és tanfolyamot fog tartani.

Még csak az kéne, hogy te kilenc évesen tanfolyamot tarts, szóltam rá feleségemet megelőzve, aki nálam sokkal kevésbé volt vállalkozó szellemű. Alig tudtunk elaludni aznap este, mert feleségem szerint Gergő csak képzelődik, hallucinál, ő nem hisz ebben az egészben. Majd Konyeginnél eldől, mi a helyzet, gondoltam. Hétfőre úgyis hivatalosak voltunk, délutánra elkértük Gergőt a napköziből és nagyfiam kivételével együtt indult a család. Mivel állapotom nem javult, Konyegin Böbe kezelése után új kezelési módot vezetett be. Hátulról átölelt és megemelgetett, mint egy babát. Mellkasomat majd összeroppantotta, a fájdalomtól kínlódva nyögtem, de a feketeleves csak ezután következett. Leültetett a székre és hátulról, mint valami pöröllyel, hatalmas ökölcsapásokkal kezdte nyakamat, helyesebben a gerincem felső nyúlványát bombázni. Miután a görcsbe merevedett izomzatot ily módon “megpuhította” elkezdte jobbra-balra rángatni a fejem. Halálfélelem vett erőt rajtam. Ez az ürge egy ámokfutó. Lehet, hogy letöri a fejem, vagy kettérepeszti a gerincem. Böbe, meg feleségem csak nevettek, főleg, hogy Konyegin tört magyarsággal kigúnyolt, “nem sir a gyerek”. Nem volt kedvemre ez a bum-bum terápia, ahogy Konyegin találóan nevezte.

Utánam Gergő következett bemutatójával, amit bokámon tartott. Konyegin nagyon figyelt, majd a gyógyítás végén egy-két mozdulatot kijavított: - Gjérgö né így, hábém így, mutatta a kéztartást. Azaz csak mutatta volna, mert Gergő egy pillanat alatt rávágta, hogy nem úgy, ahogy te mutatod, hanem így kell, ahogy én csinálom. Gergő határozottságától Konyegin visszakozott, vagy talán csak nem akarta élezni a helyzetet, mindenesetre felajánlotta, hogy Gergőt tanítványává fogadja. Gergő tökéletes magabiztossága nem sugallta a kisinasi képzés szükségességét. Este aztán, a hálószoba bizalmas félhomályában elmondta, Konyegin azért nem tud annyit, mint ő, mert ő emberektől tanulta, neki pedig belevésték a fejébe. - Nem kellett megtanulnom apa, hanem négyszáz jelet bevéstek a fejembe szombaton. De most már ezret tudok, mert vasárnap éjjel is kaptam beavatást. Olvastam már asztrálsikról, tudtam én, hogy nem Gergő fizikai teste repült el a Marsra 20 perc alatt, de valahogy nagyon nehéz volt számomra ezeket a dimenzióváltásokat felfogni. Ha nem saját kilencéves fiamtól hallom, talán el sem hiszem, de benne feltétlenül megbíztam. Soha nem hazudott nekem, meg ezt a képtelen történetet hogyan is tudná egy gyerek kitalálni. Egyre jobban letepert Gergő kiválasztottságának érzete. Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett.

Amikor saját betegségemre gondoltam, még jobban sírt a szemem. Idestova harmadik éve sántítok, vállaltam a munkahelyem feladásának hatalmas kockázatát is, múlnak a hónapok, rohanok fűhöz-fához, Varjú Varga Pálhoz és eredmény pedig semmi. Gergő kezelgetett szorgalmasan, de éreztem, hogy nem ő a megoldás. Nálam a gyökereket, az okot kell megtalálni.
Eléggé letört, nyomott hangulatban mentem el vasárnap a templomba. Mióta csődbement az utcában levő kínai étterem, fiaim nem kísértek el, feleségem és kislányom pedig már régóta elmaradoztak. Nosztalgiával gondoltam vissza azokra az időkre, amikor srác koromban jobban éreztem magam templomon belül, mint kívül, és élő kapcsolatom volt Istennel. Nagy nekikeseredésemben nem is figyeltem a mise menetére, nem is imát mormoltam, hanem saját szavaimmal elkezdtem panaszkodni nyomorúságomat és segítséget kértem Istentől.

A mai napig nem tudnám megmondani, hogyan jutott ez eszembe, de nem előkészített átgondolt, hanem spontán, mondhatnám szívből jövő volt imám, ha lehet egyáltalán az ilyen saját szavakkal elmondott panaszkodást, fohászkodást annak nevezni. Valahogy el tudtam képzelni egy pillanatig, hogy tényleg van egy láthatatlan, mindenek felett levő hatalom, aki rajtam, nyomorulton segíthet, és neki mondtam el búmat-bajomat. Alig mondtam el pár szót, olyan iszonyú erejű energiaáramlást, nyomást éreztem fejem tetején, mint a Reiki beavatáskor és pár másodpercen belül csillapíthatatlanul sírni kezdtem.

Egyszer csak fölpattantam és hátrasiettem a gyóntatószékhez. Szerencsémre nem volt ott senki, mikor feltéptem az ajtót. Egy pillanat alatt eszembe jutott a kezdő mondóka: - Gyónom a mindenható Istennek és neked lelkiatyám, hogy …
25 éve gyóntam utoljára és most minden felkészülés nélkül, erősen zaklatott lelkiállapotban, a sírástól elcsukló hangon gyóntam meg 25 év bűneit. És csak úgy áradt belőlem, mint amikor egy folyó duzzasztógátja átszakad és a hatalmas vízmennyiség lezúdul. Nem mérlegeltem, mi tartozik az egyházi tanítások szerint bűn kategóriába. Azt adtam ki magamból, ami a lelkiismeretemet nyomta, amivel úgy éreztem, hogy rosszat tettem. Szerencsére egy jó érzékkel és emberismerettel rendelkező papot fogtam ki, mert ilyen hatalmas bűnáradat hallatára mindössze egy Miatyánk és egy Üdvözlégy penitenciát szabott ki. Megnyugtatott, hogy a házasságot lehet utólag egyházilag érvényesíttetni, gyermekeimet meg lehet kereszteltetni és hamar feloldozott. Visszaültem a padba, de sírásom nem csillapodott. A körülöttem ülők már gyónásom előtt fészkelődni, nézelődni kezdtek, s hüppögésem most is rám terelte a figyelmet. Nem tudtam uralkodni magamon, de nem is akartam. Nagyon jól esett a sírás és nagyon megkönnyebbültem tőle. Mennyire hiányzott nekem ez az elmúlt években. De miért is nem tudtam 25 évig sírni? Mi volt más az életemben?

Erre nem találtam meg a választ, de a gyónás után kényszert éreztem, hogy áldozni is menjek, hiszen a római katolikus vallásban ez az Istennel való találkozás, egyesülés formája. Örömmel tapasztaltam, hogy itt is újítás történt. Már nem a rács előtt térdepelve, kinyújtott nyelvvel, hanem jórészt kézbe kapják, és maguk teszik szájukba az ostyát a hívek. Mintha újjászülettem volna, úgy pattantam ki a templom ajtaján és otthon büszkén újságoltam hirtelen javulásomat feleségemnek: - Látod, hogy lelki oka van a betegségemnek! Egyből elmúlt minden bajom a gyónás után! Megemlítettem az egyházi esküvő, meg a gyerekek keresztelésének lehetőségét is, de mindkettőt képtelenségnek tartotta, és viccesen elhárította. Nekem az volt a lényeg, hogy megkönnyebbültem.

Csak egy pillanatra sütött ki a nap. Az ég, mármint a képletes, egészségem horizontja, újból beborult. Bár sok fronton küzdöttem, újból és újból előjöttek tüneteim. Hátam egyre jobban szaggatott, bal hüvelykujjam mellé már a jobb is felzárkózott s ezáltal a napi életben (cipőfűzés, zárnyitás, stb.) egyre több problémám keletkezett. Autót vezetni visszapillantó tükörből még úgy-ahogy tudtam, de egyre veszélyesebb helyzetekbe kerültem azáltal, hogy nyakam nem mozgott. Még mindig feljártam hétfőnként masszázsra, beiratkoztam egy csikung tanfolyamra, ahová hetente kétszer jártam. A tanfolyam vezetőjéhez is elkezdtem járni, aki csontkovácsként dolgozott, felfedeztem egy thai masszázst is, ami után szintén egy kicsit jobban éreztem magam, de mind csak ideig-óráig könnyített rajtam.

Megvettem a gyógylavórt is közel ötvenezerért, melyet az extraszenz orvos javasolt. A Nefelejcs utcában, egy kínai üzletben akadtam rá a szép kidolgozású, lavór formájú öntött rézedényre, melynek fogantyúit vizes kézzel megdörzsölve olyan speciális rezonancia jön létre, ami már az ókorban is meghosszabbította a kínai császárok életét. Gergő visszaigazolta hatását, mert párpercnyi csiszitálás után szinte lángba borult tőle a koronacsakrám. A koronacsakra után fokozatosan feltöltődtek az alsóbb csakrák is, de minden igyekezetem ellenére változatlan maradt állapotom.
 

VISSZA TOVÁBB