A KÓRHÁZ

 

Így nyárelején már későn nyugodott le a nap. Viktor és Gergő - mint minden gyerek - lenn kóboroltak a ház körül. Hol fociztak, hol görkoriztak, hol a gördeszkával bűvészkedtek. Egyik este zaklatottan estek be az ajtón. Feleségem Böbét fürdette, így nekem tudósítottak zihálva:

- Apa ne tudd meg, mi történt velünk!
- Mi kisfiam, meséljetek már!
- Megjelent nekünk Jézus, mondta Viktor
- Tényleg? Kérdeztem döbbenten. De hogy?

- Lenn voltunk a Bélával, meg a Tosival a ház mögött, a tó partján és egyszer csak olyan csodálatos, mennyei zenét hallgattunk, mint még sosem életünkben.
Csodálkoztam, hogy tetszett nekik, hisz a két kis kamasz mindig a Guns and Roses metálzenéjét bömböltette, ami egy egészen más ízlésvilág.

- Na és, hogy volt tovább?
Hát úgy, hogy körös-körül több ezer angyal térdepelt, szólt egyre hangosabban ez a mennyei zene, aztán Jézus leereszkedett. Mind a négyünknek elmondta egyenként a bűneinket, megbocsátotta és elimádkozott egy-egy Miatyánkot mindegyikünkért.

- És legalább nektek is eszetekbe jutott, hogy letérdepeljetek?
- Hát,… a vége felé igen.
- Jaj fiam, körbe angyalok ezrei térdepeltek, ti meg ott álltatok! Jó fejek vagytok! Na aztán?
- Aztán elbúcsúzott tőlünk és fölemelkedett. A Tosi is mondta, hogy ezentúl minden este Jézus képet fog rakni este a párnája alá. A Béla szóhoz sem tudott jutni úgy le volt döbbenve, csak aztán utána hülyéskedett, hogy miért nem jattolt le velünk.

- Jaj kisfiam, nem szabad így viccelődni! Hát el tudjátok ti képzelni, milyen kegyelem, milyen ajándék volt ez Istentől?
- Tudom apa.
- Elképzelhető, hogy megint meg fog jelenni?
- Mm. Lehet.

Na hamar fel is hívtam az utcáról Gézát és másnap este fél tízkor Viktorral, Gergővel, Gézával, meg fiával együtt indultunk felfedezőútra, de sajnos csalódnunk kellett. Mi átszellemülten imádkoztunk a Gergő által kijelölt helyen, Gergő megilletődötten hallgatott, majd a negyed óra után kérdően nézett ránk.

- Na? Láttátok?
- Miért? Itt volt? Kérdeztem vissza.
- A zenét sem hallottátok?
- Nem!

Elkeseredtem. Gergőék tegnap láthatták Jézust, mi meg úgy látszik, nem vagyunk olyan fejlettek, vagy nem vagyunk méltóak rá?
Mit gondolsz, mi miért nem láttuk Gergőkém?
- Mert nem volt szükségetek rá.

Milyen bölcsesség, menyire benne van ebben minden. Viktor fiam bizonytalansága, Béla komolytalansága, Tosi, a környéket korábban rettegésben tartó, kövér cigányfiú látványos megtérése. Gergő közvetítői, idegenvezetői szerepe.
- Mi Gézával, mi, akiknek megvan hozzá a feje, hogy használja, megvan a képzelete, hogy vizualizáljon, nekünk már izmosabb a hitünk, mint a tizenéves gyermekeknek. Belenyugodtunk. Nekünk nem volt szükségünk rá.

Egészségi állapotom egyre siralmasabb lett. Edit türelme fogytán volt, nem tudta tovább nézni kínlódásomat. Ha leültem, helyesebben letottyantam egy székre, csak gyermekeim segítségével tudtam felállni, olyan fájdalmaim voltak és olyan merev volt az egész testem. A kádból sem tudtam kimászni, főleg akkor nem, amikor gondatlanul leengedtem a vizet, és utána kísérleteztem a kikecmergéssel. A cipő ki-befűzése, a szandál ki-becsatolása is segítséget igényelt, ami feleségem jobban zavarta, mint engem. Gyakran borult sírva a vállamra:

- Mi lesz velünk?
- Majd minden rendbe jön. Mondtam rendíthetetlen optimizmusommal, de ő rettenetesen félt, hogy mi lesz vele, egy kripli férjjel, egy beteg kislánnyal, idős, egyre inkább gondozásra szoruló szülőkkel. Elege volt a tétlen várakozásból, cselekednie kellett. Ösztöne hajtotta volt munkahelyére, vissza a kórházba, ahová erőtlen tiltakozásom ellenére elcipelt. Röntgen, ultrahang, computer tomográfos rétegvizsgálat, hajoljon le, üljön föl, mozgassa a lábát, lássuk a röntgenképet, ebből állt a félnapos macera. Volt kollegája viccelődött, hogy végre a keze közé kerülök, és többet fogok a kórházba járni, mint feleségem járt nyolc év alatt. Negyven injekcióból álló kúrát helyezett kilátásba és a reumatológiai osztály teljes fizikoterápiás apparátusát. Igyekeztek latinul sustorogni előttem, de én is latinból érettségiztem, meg feleségem mellett ragadt rám annyi a 16 év alatt, hogy megértettem három lehetséges diagnózis közül a Bechterew-kórt tartják a legvalószínűbbnek.

Edit szabadkozott orvoskollégái előtt, makacsságomra hárította leromlott állapotomat, bár abban mindnyájan egyetértettek, hogy ilyen gyors lefolyású, ilyen előrehaladott esetet még nem láttak. Edit legszigorúbb hangján, korholó hangsúllyal mondta ki a szentenciát:
- Ez egy gyógyíthatatlan betegség, ebből javulni nem lehet, csak a romlás ütemét lehet lassítani. Ezentúl szót fogadsz nekem, és mindenben azt csinálod, amit én mondok.

Mit lehet, mit tenni, a legokosabb, hogyha abbahagyom kísérleteim végeláthatatlan skáláját. Igaz, a SZÓ megmondta, hogy “szenvedéseid, melyet hordasz és még reád várnak”, de legalább hadd nyugtassa meg lelkiismeretét, hogy mindent megtett értem. Így aztán megyei kórházi beutalóval mentünk vizsgálatra, majd bennfekvésre Budapestre, az országos gyógyintézménybe.

Itt aztán nagyüzemben folyt a gyógyítás. Annyi mankós, botos, tolókocsis, járókeretes, sántító, bicegő, csoszogó, kúszó, mászó, tipegő, totyogó embert életemben nem láttam egyszerre, mint ott. A főorvosasszony együtt érzően vizsgált, néha Editre pillantott, akinek ismét szabadkoznia kellett állapotom miatt. A főorvosasszony szerint hihetetlen, hogy csupán jó fél éve hatalmasodott el gerincemen a merevedés. Legalább 5-6 évesnek felel meg az állapotom, de 8-10 év után sem szoktak ennyire rosszul kinézni.

Elmagyarázta a betegség ördögi csapdáját, hogy az állandó gyulladás miatt fájnak az izületek, a fájdalom miatt nem mozog a beteg, emiatt különböző méreganyagok, ásványok lerakódnak az izületekben és már ezek gátolják a mozgást. Abszurd módon a betegség kiteljesedésével - mikor már seprűnyélhez, vagy kőből készült óriáskiflihez hasonlít a beteg - érzi magát jobban az ember, mert az elmerevedés megakadályozza a mozgást és mozgás nélkül nem fáj az izület.

A bökkenő csak az, hogy mozgás nélkül elpusztul az ember, hiszen még a légzéshez kapcsolódóan is mozognak izületek. Így a végső stádiumban a légzés is nehézkes lesz és lassú, fulladásos, kínhalállal ér véget a földi pályafutás. Ne ijedjek azért meg, hanem igenis fogadjak szót feleségemnek, mozogjak minél többet a kórházba befekvés előtt is, meg alatta is. Könnyű azt mondani, gondoltam és rájöttem, miért tudok olyan lassan felmenni otthon a negyedik emeletre, miért fulladok már a második emeletnél. Én elpuhultságomnak tudtam be, de óvatosan megtapintva éreztem, szegycsontom környékén is fájdalom jelzi a most már teljes testemet elborító izületi gyulladás térnyerését.

- Látod, mindig mondtam, hogy ne hagyd el magad! Korholt a folyosón párom, pedig már a könyökömön jött ki ez a mondóka. Akár influenzám, akár más bajom volt a vele elöltött 15 év alatt, a “ne hagyd el magad” volt a kezelés és félholtnak kellett lennem, hogy komolyan vegyen, gyógyszert írjon, vagy hasonló. Talán nem is szívtelenségből, hanem csak reflexszerűen vette félvállról, amikor a mentő vitt el Budapesten, meg amikor ez a betegségem kezdődött és dagadt bokámmal szüleihez akart vezényelni bútort rámolni. Egy biztos, nem ezt vártam el egy szerető feleségtől.

Kórházban még úgysem feküdtem életemben, így kalandnak tekintettem az egészet. Új sporttáskát vetetett velem, mintha nem lenne mindegy, miben viszem a cuccot, és mi hever a szekrényben, vagy az ágy alatt, új pizsamát, törölközőt készített, szóval ügyelt rá, hogy orvosnő férjeként ne keltsek elhanyagolt benyomást, és lelkemre kötötte, viselkedjek normálisan, ne hozzak rá szégyent. A normálist azért tette hozzá, mert ismerte közvetlenségemet, hogy ami szívemen, a számon, hogy amit nem értek, azt megkérdezem, és mindenkit annyira tisztelek, amennyi emberi értéket látok benne. Beosztások, hatalmi struktúrák előtt sosem estem hasra és bár tiszteltem az orvosokat, de nem félistenként, mert orvosnő férjeként módomban állt megtapasztalni, bizony ők is emberek. Tévedhetnek, fáradtak, figyelmetlenek is lehetnek, őket is motiválják az anyagiak, hiszen ők is a piacon veszik a káposztát, ők is meg-megbotlanak és legfőképp ők sem mindentudók.

Az igazi jó orvos nem szégyelli megmondani, ha nem tud, vagy nem ismer fel valamit, még azt sem, ha tévedésből félrekezel egy betegséget. Hiszen ők csak arra esküdtek, hogy legjobb tudásuk szerint és mindenkin egyformán segítenek. Arra nem is lehetne esküt tenni, hogy mindenkit meg is tudnak gyógyítani. Pedig az emberek javarésze úgy megy az orvoshoz, mint a cipészhez, vagy a pékhez, csak az eredmény érdekli.

Mint amikor katonai behívómmal, kis csomagommal, úgy indultam most is az ismeretlenbe. A vizsgálat alkalmával még engem fürkészgettek az otthonosan, pizsamában, köntösben sifitelő betegek, most már én is egy kicsit idetartozónak éreztem magam. A nyugdíj felé közelítő, termetes, kicsit őrmesteres hangvételű, Joli nővér megmutatta ágyamat, majd rövid bemutatkozás után az ágy melletti kisszékre tottyantam le úgy, mint aki innen már fel sem tud kelni. Révbe értem, fontolgattam. Itt mindenki beteg, itt sorstársakkal vagyok, itt most nem lesz más dolgom, mint meggyógyulni. Óvatosan kezdtek puhatolózni betegtársaim, mivel foglalkozom, honnan jöttem, mióta vagyok beteg, stb. Gyula Edelényből jött, fiatalos, gyerekarcú bányász volt, akinek 37 éves korára egész testét szétrázta a bányagép, hajszálerei eltömődtek, emiatt végtagjai hasogatóan fájtak, nedvesek és hidegek voltak. Felesége éjszakánként többször felkeltette, él-e még. Józsi bácsi öreg vagány volt, aki Zalából költözött az Alföldre. Három műtétje hegeit mutogatta, egész gerince, válla, háta fájt a reumától. Lajos Kalocsáról jött, mezőgazdasági vállalkozó volt, szintén gerincbántalmakkal.

Utazó üzletkötőként adtam meg foglalkozásom, tulajdonképpen igazat mondva, mert nem akartam az első öt percben igazgatói beosztásommal megfagyasztani magam körül a levegőt. Kipakoltam a magammal hozott olvasnivalót, Eszter médiumtól Az utolsó óra munkásaihoz c. könyv mind a négy kötetét, és Bertha Dudde füzeteit. Jól sejtettem, hogy lesz módom olvasni, mert az első éjszakát egy perc alvás nélkül virrasztottam végig. Puha ágyhoz, paplanhoz szokott, elkényeztetett testemnek nem smakkolt a gerincbetegek számára kialakított fapadlós, merev ágybetét, ahol csak egy vékony pokrócféle volt alattam. Joli nővér ráadásul kétszer is rám szólt, hogy hason feküdjek, egyengessem görbületeimet és amióta az eszem tudom, még sohasem aludtam így. Hát most sem sikerült. Hol a mennyezetet bámultam az éjszaka sötétjében, hol olvastam egy kicsit az éjjeli lámpánál, hol egy rózsafüzérre zendítettem rá, persze csak magamban.

A fiúk másnap felkaroltak. Gyula kiküldött vérvételre, Józsi bácsi lekísért vízi tornára, Lajos a fizikót, a fizikoterápiás részleget mutatta meg. A délelőtt hamar eltelt, alig vártam az ebédet. Hát az nem egészen olyan volt, mint amit vártam, de a kicsit cubákos gulyáslevest és a lekváros-darás tésztát is meg lehetett enni.

- Józsi bácsi, ha nem szereted a balatoni fogast, én átvállalom! Viccelődtem, a darás tészta helyett álmaim vágyát megfogalmazva. Délutánra már teljesen asszimilálódtam a csapatba.
- Meg fogsz itt gyógyúni komám, meggyógyítanak ezek, csak mindent végig kő csináni! Biztatgatott Gyula.
- Le kéne százalékótatni magad, én is azt csinátam, mer a feleségem aszonta.

Gyula kíváncsiságát felkeltette, mit is olvasok, s hamarosan már jól elbeszélgettünk. Református volt, hitét komolyan vette, és ami a legfőbb, gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. Józsi bácsi nyelve is megeredt. Egészen kis gyerek korában még papnak készült, aztán eléggé eltávolodott ettől a gondolattól. Szerette a hasát, a pénzt, a másik nemet, tudott haragudni, jól elítélni másokat, és bizony a káromkodás is gyakran kicsúszott a száján.

Lajos nem kapcsolódott be a hitéleti párbeszédbe, búzafelvásárlásait fejtegette, meg randevúját tervezte a női osztályon fekvő egyik hölggyel. Nagy csalódás és igen kiábrándító volt számomra, el sem tudtam volna képzelni, ha nem Gyula meséli, hogy a betegek jó része és ebben a nők legalább olyan aktívak, kezdeményezők, mint a férfiak, alkalmi kapcsolatokat létesít a gyógykezelés alatt, melyek testi vonatkozását vagy a közeli bokrokban, vagy szállodában, meg még ki tudja, hogy és miként bonyolítják le. Az ebédnél, a mellettünk levő asztalnál ülő fiatalos 65 éves bácsi és ötven körüli párja sem házasok, tette hozzá legnagyobb megdöbbenésemre Gyula.

Másra tereltem a szót, mert hallani sem szerettem ilyen témáról. El tudom fogadni, és meg is tudom érteni, ha két ember szerelmes. Még azt is, hogy házasságkötés után, hiszen az emberek 90 %-ával megtörténik ez, csak az okosabbja nem hagyja, hogy kifejlődjön, elterebélyesedjen ez az érzés. De a gyógyulás helyett azt, főleg annak testi vonatkozását hajszolni értelmetlennek és idegennek tűnt számomra. Lajosnak felajánlottam, hogy talán tudok segíteni sajgó vállán. Kiderült, hogy ő is végzett reikit, csak nem gyakorolja, de nagyon jól vette az energiát és fájdalmai elmúltak.

Másnap délután már Józsi bácsi is jelentkezett “kezelésre”. Kezdtem egyre jobban kiismerni magam a kórházban. Beleszoktam a kezelések ritmusába, gyomrom megbarátkozott a kórházi koszttal és reggel nem vártam meg a liftet, hanem óvatosan learaszoltam lépcsőn a vízi tornához. A csendes pihenő alatt szundikáltam, meg napoztam is egy kicsit, most pedig arra is jut energiám, hogy mást gyógyítsak. Az egyéni tornán ma nagyon megkínoztak. Gyógytornásznőm, a puhább, nőies Katalin helyett, a szintén középkorú, de katonásabb Rózsa vett kezelésbe.

- Még nyomja, még feszítse, jobban, jobban! Pattogott a hangja szeretetteljes kíméletlenséggel. Történetemet, Böbe betegségét átérezve hallgatta, mint másik gyógytornászom, de úgy megdolgoztatott, hogy szinte dőlt belőlem a víz. Nyögtem, jajgattam, de este megállapítottam, hogy sokkal jobban tudok mozogni. A gyulladáscsökkentő gyógyszer erős adagja csökkentette fájdalmaimat, így nem esett annyira nehezemre a mozgás. Ha valamit az életben elkezdtem, azt mindig teljes erőbedobással csináltam. Most is így voltam. Volt, aki csak tessék-lássék pampogott a vizitormán, én azonban úgy rángattam, feszítettem tagjaimat, pukedliztem, hajoltam, mintha legalábbis az olimpiai vetélkedőn lennék. Főleg, ha Rózsa volt a tornavezető, mert ő figyelt rám és meg is dicsért, ha látta igyekezetemet. Lacika a világtalan masszőr is kezelésbe vett. Orrhangján még igyekezett valamiféle udvarias társalgást is folytatni és csak úgy bizsergett az egész hátam a masszázs után. A negyedik nap már kiiktattam életemből a liftet, Józsi bácsi értetlen fejcsóválása ellenére gyalog mentem le és ráadásul még gyalog is mentem fel a legfelső szintre. Éreztem, javul a vérkeringésem, apránként egyre jobb a közérzetem, s ettől még jobban megkettőztem igyekezetemet, még dinamikusabb lettem.

Józsi bácsi szitkozódott, milyen zavaros, klóros a víz, amikor beléptem.
- Gyerekek, ebből a csapból gyógyvíz folyik, idenézzetek! Mondtam, és kihörpintve hasamat simogattam. Ettől fogunk meggyógyulni. Jót nevettek bohóckodásomon, de igyekeztem mindent a pozitív gondolkodás szemüvegén látni. Bevittem magammal Norman Vincent Pale amerikai pap csodálatos kétkötetes könyvét is, amelyből rengeteget merítettem. Egyik reggel, mielőtt felébredtem volna, félálomban egy nagybetűs világító felirat jelent meg belső képernyőmön: HITBEN HAT… Mi lehet ez, mit jelenthet ez a fura szókapcsolat? Hitben négy, hitben öt, hitben hat, vagy pedig, hogy a hit hat? De akkor miért hitben hat, miért nem a hit hat? Az sem hangzik jól. Eszembe ötlött, hogy a HVG címlapján szoktak ilyen blikkfangos címeket elhelyezni, mellyel a figyelmet felkeltik, fokozzák. Ez akár egy könyvcím is lehetne. Tényleg, Böbe januárban azt álmodta, hogy könyvet fogok írni és kiadják. Talabér Ferenc, volt szegedi kollegám is felhívott egyszer, hogy azt álmodta, úgy gyógyulok meg, hogy kiírok mindent magamból. Erről közben el is felejtkeztem, de most összeállt a kép.

No jó, könyvet írni, de ha leírom Gergő összes dolgait, hát még ami ezután következik, akkor elbújhatunk a föld alá, annyian fognak utána érdeklődni. Edit így is, nagyon mérges volt, mert valaki felhívta telefonon, hogy a fia melyik napon rendel. A hivatalos orvostudomány szerint ez sarlatánság, igyekszenek is nyomni, visszaszorítani a természetgyógyászatot, hiszen kenyerükről, hegemóniájukról, hatalmukról van szó, még ha szakmai köntösbe öltöztetik is az érveiket.

A fizikoterápián volt egy kissé flegma, vörös hajú, miniszoknyás nővér. A folyosón vagy tízen vártunk, fülünket, farkunkat behúzva, mert aki akárcsak öt percet is késett a kezelésről, azt joguk volt elküldeni késés címén. A kezelések között állandó csúszások, átfedések voltak, mert a gyógytornásznak maszek programja volt, vagy lebetegedett, vizit, vagy főorvosi vizit volt, soron kívüli vizsgálatra kellett menni, a masszőrnek késett a vonata, és lehetetlen volt több száz ember kezelését összehangolni. A nővér azt akarta kérdezni, hogy mind kezelésre várunk-e, de valahogy úgy fogalmazott, hogy maguk itt mind betegek?

Senki sem mert válaszolni, mert bár nem értették a kérdést, a nővért sem akarták magukra haragítani.
- Itt nincs egyetlen beteg sem! Itt csak gyógyulásra várók vannak, mert mi mindnyájan meg fogunk gyógyulni, szóltam széles mosollyal a nővérhez. Mivel vette a lapot, a többiek is felnevettek és a félórás várakozás alatt már ismeretségeket is kötöttem. Kezelőlapomon a nevet böngészgetve így szólított: - Arany úr, tessék jönni! Abban a pillanatban tudtam, hogy ez lesz írói nevem és tudtam, hogy ez nem volt véletlen, hogy valódi nevem nem tudta jól elolvasni. Megvan már a könyv címe, megvan az írói név, most már csak le kell írni, ami megtörtént. Hát ez az! Ha az a csak, ne lenne! Az én fejem nem káptalan, és ha legalább előre tudtam volna, akkor három évig jegyzetelek. De emlékezetből, ezt a rengeteg eseményt felidézni, ez majdnem lehetetlen.

Bent a kezelőben egy lepedővel leválasztott kezelőegységbe kerültem idősebb betegtársammal, aki már 16 éve a Bechterew-ben szenvedett. - Reménytelen az ügy, gyógyíthatatlan, mondta, amikor elmeséltem gyógyulási elképzeléseimet. Közben bokám majd meggyulladt, mert a vizes borogatásba helyezett elektródák őrült módon csípték a bokámat. Mikor az elektródát feltette a nővér, megkérdezte, hogy csíp-e, dehát akkor nem csípett, öt perc múlva pedig már a szám szélét kellett harapdálnom annyira fájt. Azt el sem lehetett képzelni, hogy még egyszer odahívjam ilyen apróságért, amikor meg meglátta, hogy levettem az elektródát, nagyon kiosztott. Lelkesedésem ez sem tudta csökkenteni. Esténként, mikor az orvosok hazamentek, már az egész szobát kezeltem. Sőt, Gyulánál kipróbáltam a jelgyógyászatot is, amikor csak kettesben voltunk a kórteremben. Ő volt a legnyitottabb és nagyon érdekesen reagált. Szinte vonaglott a kezelés alatt és végén azt mondta:

- Viktókám, marcingútad a szívemet. A végtagjai legnagyobb örömére egészen felforrósodtak, és boldogan mutatta szobatársainak, meg annak a középkorú hölgynek, akivel a társalgóban szokott beszélgetni. Rájöttem, hogy ha hajszálerei eltömődtek, akkor - mint az eldugult lefolyó esetében - nagyobb nyomással, erőteljesebb cirkulációval lehet kitisztítani az ereket. Ezért érezte úgy, hogy marcingulom a szívét, mert a kezelés egy felfokozott szívműködéssel oldotta meg a keringés növelését. A sikerélmény jót tett lelkivilágomnak.

A lépcsőzést is egyre fokoztam. Már nem csak a vízi tornára mentem gyalog a földszintre, hanem passzióból, mondhatnám sportból is lefelé, meg vissza is gyalog jártam meg az emeleteket. A hét vége felé, már naponta három ilyen edzést csináltam végig és boldogan lihegtem fenn az ötödiken. Az első nap még az volt a sikerélmény, hogy megelőztem egy járókeretes nénit, ma meg már kész hegymászó vagyok. Nincs mese, meg fogok gyógyulni.
Pont ezt mondtam magamban, mikor megpillantottam Gyulát a középkorú hölggyel a társalgóban beszélgetni. Épp a cigarettáról akarta lebeszélni, a “nekem már mindegy”-gyel védekező Margitot.

- Ez a gyerek úgy tud ám gyógyítani, hogy csak úgy marcingulja az embert. Meg az Istent is szereti ám, mutatott be Gyula Margitnak. Tovább bővült betegköröm. A második héten már Margit személyében nőbetegem is volt, bár pontosan az alkalmi viszonyokról hallottak miatt, nem tartottuk célszerűnek, hogy a kórtermükbe bemenjek, nehogy szó érje a ház elejét. A társalgóban a tévé előtt, lehetőleg félreeső helyen próbáltam fájó nyakát, hátgerincét és csukóit kézrátétellel gyógyítani. Egyszer csak szobatársnői is odakucorogtak, hogy tegyem már őrájuk is a kezem, mert Margiton annyira látszik, hogy jobban van. Elememben voltam, bár igyekeztem minél kevesebb feltűnést kelteni, legfőképp Editem miatt, nehogy lebukjak, és szóvá tegyék kóklerkedésem, netán kiutasítsanak a kórházból.

Örültem, hogy különösebb gond nélkül megúsztam a hétvégi kimenőt is. Igaz, hogy csak este nyolcig lehet visszatérni, de Pali bácsi miséjét semmi pénzért el nem mulasztottam volna. Negyed tizenegykor elég bizalmatlanul fogadott az éjszakás portás néni, de úgy látszik, meggyőzően mondtam, hogy misén voltam és végül beengedett. Lábujjhegyen osontam be a szobába és hosszú imában adtam hálát Istennek, hogy vigyázott rám, hogy ott lehettem a misén, hogy gyógyulok. Néztem a csillagos eget és arra gondoltam, de jó lenne ott lenni, már Nálad Uram! A második hét elejére az Utolsó óra munkásait már félig kiolvastam, Gyulával felváltva faltuk Bertha Dudde füzeteit, meg a SZÓ köteteket, melyekből szintén jócskán bevittem. Margit és szobatársai a SZÓ-t kapták. Alkalmasnak éreztem a pillanatot és elmeséltem Gyulának Halmi Pali bácsival való találkozásom és megmutattam, milyen választ kaptam a SZÓ-tól.

- Komám, te má most is világítasz. Mondta keresetlen szavakkal az üzenet végét idézve. Annak ellenére, hogy református volt, nem talált egy betű kivetnivalót sem a SZÓ szellemiségében. Szinte testvérként értettük meg egymást. Együtt mentünk ki a közeli hegyoldalba sétálni, előre megbeszéltük, hogy mi nem fogunk hazudni a portásnőnek, hogy kezelésre megyünk a gyógykomplexum másik épületébe, ahol iszappakolást adnak. Józsi bácsi így szökött ki piálni, s bizony volt, amikor majdnem a részegségig leitta magát. Gyula távol tartotta magát az “öregtől”, legalábbis ilyen téren.

A második hét végén naponta ötször tettem meg az emeleteket és volt, amikor 6-7 beteget is kezeltem. Margittal megbeszéltük, hogy őt is kezelem jelgyógyászattal és vállaltuk a kórterem rizikóját, mivel tiszta volt a lelkiismeretünk. Sötétedéskor, a tévézés kezdetén kezeltem, amikor már nem lehetett a függönyön keresztül belátni, de még villanyt sem kellett meggyújtani a sötétség miatt. Egy alkalommal nagyon belelendültem, a földi élethez, az egészséghez való görcsös ragaszkodás értelmetlenségéről, az Isten adta szívbékéről, a ránk váró örök életről beszéltem neki, miközben észrevettem, szinte leesett az álla, annyira nézett a fejem felé. Mikor egy pillanatnyi szünetet tartottam, megszólalt Margit:
- Viktor, ….. Viktor, valami….olyan fény van a feje felett.

Na, gondoltam magamban, szegény jámbor asszony, meghatódott rajta, hogy gyógyítom, és még glóriát képzel a fejem fölé. Még csak az hiányzik nekem, hogy elkapjon valamiféle hiuság, vagy gőg, így aztán nem reagáltam rá, de megjegyeztem magamnak. Margitnak sajnos lejárt a penzuma, búcsúzóul két imádságos könyvet kaptam tőle ajándékba és azt az ígéretet, hogy soha nem fog elfelejteni. Én sem felejtettem el, átéreztem szenvedését, éreztem jóságát, és biztos vagyok benne, hogy ott fog integetni, amikor majd az Örök Bíró elé érkezem. Bizony mindnyájunknak szüksége van együttérzésre, értünk és másokért elmondott imákra, mert bizony mindnyájan gyarlóak vagyunk, kivétel nélkül. Nem is az a legfontosabb, hogy ne vétkezzünk, hanem az, hogy ismerjük fel és bánjuk meg, mint Gyula tette példamutató gyorsasággal.

A tetőteraszon könyököltünk a simogató nyárelejei napsütésben, szemünket hol a szemközti hegyoldalon legeltettük, hol letekintettünk a hat emelet mélyben fekvő hűvös parkra, ahol a földszintiek, meg az alsó két emelet betegei látogatóikat fogadták. Mint az lenni szokott, bizony itt sem szentek voltak sem látogatóban, sem benn fekvőben és itt is előfordult, hogy közönyösségből, trehányságból nem a szemetesbe dobták az uzsonnapapírt, papír zsebkendőt, hanem mellé. Gyula, exbányász foglalkozása ellenére, vagy talán pont azért, rendkívül tiszta, pedáns ember volt, bántotta, hogy ott a szemünk láttára, nyilvánvalóan szánt szándékkal a gondozott park füvére dobott valaki egy szemetet.

- Nézz oda komám, milyen lelketlen emberek vannak! Az ilyet mind azonnal le kéne lűni! Csúszott ki a száján hirtelen haraggal én pedig azt gondoltam, ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Hallgattam, mert én sem akartam ítéletet mondani az egyébként aranyszívű Gyula felett, hiszen olyan megható volt, amikor elmesélte, inkább a csatornába önti, de nem ad el a megrögzött iszákosoknak 1 liternél több bort a saját terméséből. Nem akar még egy szöget verni a koporsójukba, nem akarja, hogy nála költsék el azt a pénzt, amit a családjuk elől vesznek el. Ellépett mellőlem, s amikor pár perc múlva a kórterembe mentem összetett kézzel imádkozva találtam.
- Hű koma, de megbántam! A sátán hangja gyütt ki belüllem. Az Úristenhez imádkozok, hogy bocsássa meg nekem. Hogy tudtam ilyet mondani?

Ebből a jelenetből nagyon sokat tanultam. Gyula nem maradt meg bűnében, ami a legrosszabb lett volna. Nem is esett pánikba, mert amitől félünk, az sokkal könnyebben kerít hatalmába bennünket. Azonnal és szívből megbánta, ezt nekem is elmondta, hiszen tanúja voltam elszólásának, imádkozott, hogy többé ne vétkezzen, és helyre tegye, amit tett és többet egy szót sem ejtettünk róla. Megint a leszázalékoltatásra próbált megagitálni, de számomra nem tűnt olyan varázsosnak a csúszópénzzel megvásárolható életfogytiglani rokkantpapír. Eltartottnak lenni, ennek még a gondolatától is megborzongtam. Meggyógyulni, újra dolgozni, tenni valami hasznosat, ez már vonzott és a gyógyulástól bizony nem is voltam már messze. A gyulladáscsökkentőt minimumra csökkentették mellékhatása miatt, de nálam sem mellékhatás, sem állapot-visszaesés nem következett be. A tornákat, kezeléseket bliccelés nélkül végigcsináltam, meg akartam gyógyulni és hittem a gyógyulásomban. Én a gyógyulás gondolatával töltekeztem be. Annyira kértem a Jóistent, hogy gyógyítson meg és tudtam, hittem, hogy meg fog gyógyítani. És napról napra jobban lettem.

Észrevettem, hogy mennyi reményvesztett, kedvetlen beteg van a kórházban. Ezt már csak a sárga föld, nekem má mindegy, ezen nem lehet javítani, ez má gyógyíthatatlan, érthetetlenül kevés optimizmus volt bennük. Ők meg rajtam csodálkoztak, és nem akarták elhinni, milyen állapotban kerültem be. Gyula, meg Józsi bácsi utólag elmesélték, az első nap azt mondták egymás között: - ez innen élve nem megy ki! Mégis gyógyultam, méghozzá nem is akármilyen ütemben. A harmadik héten már csak azért tartottak benn, mert Bárány doktornő szolidaritást érzett orvosnő kollegájával szemben, meg emlékezett, milyen állapotban kerültem be.

Olyan emelt fővel, olyan átszellemült boldogsággal menten zárójelentésemért, mintha legalábbis Nobel díjat kaptam volna. Mivel még nem volt legépelve, Joli nővér tréfásan megszidott, hogy nem szóltam az “energiázás”-ról.

- Dehogy bántottam volna én azért magát! Mondta. Gyorsan tegye a kezét a nyakamra, mert nagyon hasogat! Így aztán Joli nővértől is majdnem puszival búcsúztam, Bárány doktornő kiemelte, milyen nagy szerepet játszott hozzáállásom, hitem gyógyulásomban, és elbúcsúztatott. A búcsú során derült ki, hogy ő is hisz Istenben. Még egy utolsó pillantást vetettem az ebédlőre, ahol az orvosokkal együtt a kórházban lakó szerzetes papok ebédeltek, egy pillanatra átfutott a fejemen, vajon miért nem jöttek soha a kórtermekbe, aztán egy kicsit elérzékenyülve sóhajtottam és ismét kiléptem a nagybetűs világba.

 

VISSZA TOVÁBB