FORRÁSBAN

Gergővel elmentünk Rosta Csillához. Régi vágya volt, hogy a saját auráját is láthassa egyszer, hiszen annyi emberét nézte már meg, adott tanácsot, de a sajátját még nem láthatta soha. Csilla kedvesen fogadott és bizony nagy meglepetésben volt részünk. Gergőnek, bár hatalmas aurája volt, Csilla bizonyos stresszhelyzetet, fáradtságot vett észre benne és a kíváncsi külvilágtól való leárnyékolást javasolta. Háromhavonta tartottunk eddig is tanfolyamot, Gergő kb. egy órányit, vagy annyit sem készült, tehát nem tehettem szemrehányást magamnak. Feleségem amúgy is gátolta, fékezte ezt az egész tanfolyam ügyet. Mióta Gergő megint rosszul lett, azóta azzal érvel, meg a tanulást emlegeti.

Neki fontosabb az angol ötös, mint az, hogy egy rendkívüli úton megkapott, nyilvánvalóan nagy fontosságú eszközmentes gyógyítás elterjedjen. Igaz, ő nem is nagyon hisz benne, ő maga nemigen használta, csak a tanfolyamon, gyakorláskor. Egyértelmű sikerélménye, tapasztalata nem volt, így győz benne az ösztönös bizalmatlanság minden “kuruzslás” iránt.

Hiába saját gyermeke, hiába, hogy orvosok, természetgyógyászok vettek részt a tanfolyamokon, csak hajtja a magáét. Csilla valahogy ezt is megérzi az aurából, illetve megmagyarázza a különböző foltokból, színekből.
Nálam szembetűnő a változás, ha a másfél évvel ezelőtti aurafotóm mellé teszem. Energiamezőm megnagyobbodott, megvastagodott, harmadik szemem jócskán megnyílt és Csilla figyelmeztetett, ezáltal egy kicsit védtelen is vagyok. Tehát fokozottabb mértékben képes vagyok a külvilág szemmel nem látható rezgéseit, kisugárzásait, fluidjait érzékelni, de ezek fokozottabban hatnak rám.

És valóban, az utóbbi időkben észrevettem, hogy sokkal nyugodtabb lettem, még beszédem is lassúbbodott, elvesztette pattogósságát, alkalmankénti csípősségét. Az embereket is másként látom. Azelőtt majdnem tizenkettő volt egy tucat, legfeljebb a nemük, ruhájuk, testalkatuk alapján osztályoztam őket. Most azonban gyakran észreveszem egy-egy embernél, aki az utcán szembe jön velem, hogy tudom az adott pillanatban mire gondol, sőt úgy általában mi a gondolatvilága. Ez persze nem pengeélesen, csalhatatlan bizonyossággal, precízséggel működik, hanem olyan felmerülő erősebb-gyengébb sejtelmek, gondolatfelhők formájában.

Előfordult, hogy a járda szélén mellettem álló, zöld lámpára váró lányból, valami elsöprő erejű testiség kisugárzását éreztem. Nem saját érzékiségem lobbant fel, mint korábban minden kívánatos nő esetében, nem is néztem rá, csak éreztem valami sávszerű bizsergést derékmagasságban a kettes csakra hatósugarában és odébb kellett lépnem. Másnál, fösvénységet, kapzsiságot, mohóságot, vagy épp nyugalmat, békés kisugárzást érezem. Sokkal többet tudtam az emberekről, mint azelőtt.
Energiaszintem erősödött, gyógyításkor ezt kifejezetten éreztem. Beteghez menet, gyakran már az előszobában, vagy legkésőbb a szobába lépve észleltem, hogy tenyereimen keresztül áramlik, ömlik ki az energia. Tavaly csak akkor indult be, amikor rátettem a beteg testére, vagy közvetlenül, 1-2 cm-rel felette tartottam.

A budapesti nyugati pályaudvar előtti aluljárón áthaladva úgy éreztem, mintha lecsupaszítanának, vámpírként szívna le az ott terjengő fluidközeg. Megpróbáltam a Molnár Edit könyvében leirt módszert, és sokszor ráéreztem előző életekre is. Megesett, hogy az utca másik oldalára mentem, mert egy nyomoréknál a borzalmas múlt bűnhődésének érzete viszolygást váltott ki belőlem.

Kezdtem értetlenül bámulni mindenkit, aki nem tért meg Istenhez. Istent szeretni olyan jó, hogy lehet, hogy ennyire kevesen térnek meg hozzá? Mennyire betöltött szeretete, mennyit fejlődött lelkem, mennyi tűrés, mennyi jóság van bennem, milyen földhözragadtak, milyen romlottak, milyen gonoszak az emberek! Míg ilyen és hasonló gondolatok forogtak fejemben, azért a könyveket is forgattam és rátaláltam, milyen helytelen, milyen nagy hiba az, ha a lajtorján egyet feljebb lépve, már lenézzük embertársainkat, ha már magunkat kevélyen már fejlett léleknek, Isten gyermekének tartjuk, a szembejövőben pedig a sátánt fedezzük fel.

Nagy leckét kaptam, mert bűneim, jellemtelenségeim a múlt bugyraiból előkúsztak tudatomba, és szinte elborítottak. Gyermekkori hazugságom, falazás a közértben csokoládét lopó osztálytársamnak, a házibulin a többiek elől eltitkolt, zsebemben tartott százas, a mozgássérült lány, akivel jártam és szívtelenül otthagytam. A lány, akivel mámorosan táncoltam, cicáztam és szerelem nélkül ágyba bújtam, akikkel házasemberként szemezgettem, a nőkhöz simulások a villamoson, a vállalattól hazalopott indigók, a reklámmegrendelésért felvett jutalékok, a valótlan úti elszámolások, az irigységből megirt névtelen feljelentés, az ocsmány pornófilmek, a hazugságok, önzéseim, aljasságaim, gonoszságaim, lelketlenségeim, minden. Minden előjött, hiába hittem, hogy elfelejthetem.

Úgy éreztem magam, mint egy tál gulyásleves, melynek a tetején piros zsírkarikák úsznak, de ha megkavarják, a rothadt, bűzös húscafatok jönnek a felszínére.
Szent Ágoston A lélek Istennel való magányos beszélgetéseinek könyve került a kezembe. Hűen tükrözi lelkiállapotomat:

5. Mi az ember, hogy módja lehessen szólani Istenhez, az ő teremtőjéhez? Bocsáss meg nekem, hogy téged szólítlak. Ne ródd fel szolgádnak, hogy szót emelni merészel ily nagy Úr előtt: a szükség nem ismer törvényt. A fájdalom ösztönöz beszédre, a szerencsétlenség, melyet szenvedek, kényszerit feljajdulásra; beteg vagyok, orvos után kiáltozom; világtalan vagyok, fénysugár felé sietek; halott vagyok, az élethez sóhajtok.

6. Te vagy az orvos, te a fény, te az élet; Názáreti Jézus, szánakozzál rajtam, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Irgalomnak forrása, halld, mit kiáltoz feléd a senyvedő. Fénysugár te, ki általmész, várd meg a világtalant, nyújtsd neki kezedet, hogy elérjen hozzád és a “te világosságoddal lássa meg a világosságot”. Eleven élet, hívd vissza a halottat. Mi vagyok én tulajdonképpen, ki hozzád szólok? Jaj nekem Uram, légy elnézéssel irántam Uram.

7. Én rothadó hulla, férgeknek eledele, bűzhödt edény, lángoknak tápláléka. Mi vagyok én, aki veled beszélek? Jaj nekem ó Uram, bocsáss meg nekem, Én szerencsétlen ember Uram. Az az ember, aki asszonytól születvén, sok nyomorúsággal telt el; hiuságokhoz hasonlóvá lett emberi lény, az esztelen állatokhoz hasonlíttatván s már hasonlóvá is vált azokhoz

8. Ki vagyok hát? Kérdem újra. Sötét mélység, sivár szikesföld, haragnak fia, gyalázatra alkalmas edény, létrejőve tisztátalanságban, tengődve nyomorúságban, majdan halálra való szorongattatásban.

9. Én szegény fejem! Mi is vagyok? Mi is leszek? Szemétnek tartálya, rothadás kagylója, undoksággal s borzalommal telve; világtalan, földhöz tapadt, mezítelen, nagy számú szükségletnek alávetve, nem ismerve sem saját kezdetemet, sem végemet, koldus és halálrászánt.

10. Akinek napja, mint a holdnak udvara elenyészik; miként a virág a fán, nő s legottan elhervad; most virágzik s legottan elszárad. Az én életem hej törékeny egy élet, elhulló élet, mely mennél inkább növekszik, annál inkább elenyészik; mennél inkább előrehalad, annál inkább a halál felé törekszik.

És én akartam még valamiféle kiválasztottságot belemagyarázni grammatikai ügyeskedéssel a SZÓ válaszába? Én képzeltem önként leszületett, fejlett léleknek, fénylénynek magam? Talán ennyi elég is, hogy lelkiállapotomat méltóképp tükrözze.
A néhány hetes kezelés hála Istennek nagyon jót tett nekem. Gyanítom, ő kavarta meg gulyáslevesemet Nem az elborzasztás volt ennek lényege, hanem segített a helyes önértékeléshez, az alázathoz.

Mácz István, a Kísértés a jóra, című csodálatos könyvében így ír:
Az alázat fölfelé néz, hogy ki különb nála. Attól tanul, tőlük. Ezért fejlődik, tökéletesedik. A gőg mindig a nála hitványabbat látja. Azoktól nincs mit tanulnia. A gőgös ember fejlődésképtelen. Az alázatos előtt végtelen lehetőségek nyílnak.
A szolgalelkűség távol áll az alázatos lelkülettől. A szolgalelkűnek nincs önbizalma, gyáván meghunyászkodik a nála értéktelenebb előtt. Az alázatos a tökéleteshez hasonlítja magát. Mindig tudja, érzi, miben lehetne különb. Ez nem keseríti el, mert elfogadja önmagát, és teszi amit tehet, amire képes.

Bizony mindnyájan olyanok vagyunk, mint egy féloldalt fekete, féloldalt fehér sakkbábú a tábla szélén. Bukott szellemek vagyunk, magunkban hordozzuk romlottságunkat, de bennünk van az Isteni szikra is. Ha életünk során úgy érünk a másik oldalra, hogy mindig fehér mezőre lépkedünk, akkor kifehéredünk, megszentelődünk, ha pedig többször, vagy mindig a fekete mezőre lépünk, tovább bukunk. Hogy pártatlanok lehessünk, hogy saját szabad akaratunkból legyünk jók, ezért a földön jó és rossz egyaránt hat ránk. Jó és rossz sugalmazást egyaránt kapunk. Nem is gondolnánk, hogy gondolataink jó része nem sajátunk, vagy legalábbis csirájában nem tőlünk származik.

A különbség csak annyi, hogy mindig mellettünk levő kísérőnket, őrangyalunkat a szeretet törvénye köti, visszatartja, hogy beleavatkozzon életünkbe. Ő is sugall, de csak akkor vesz ez határozottabb formát, ha kérjük öt erre, vagy lelkünkben megteremtődnek a fogadókészség feltételei. Ő nem avatkozik életünkbe. A másik oldal, az ellentét azonban minden eszközzel harcol fennmaradásáért.

A lélek sötét foltjai c. írásban is rezonál a tanítás a többi olvasmányommal:
Ha testvéretek által mondott igazságtalan bírálatot is kellő türelemmel és alázattal fogadjátok, ennek a jó példának óriási hatása van a körülöttetek levő, testben, vagy szellem- világban élő, titeket figyelő testvéreitekre. A szótlanul mindent eltűrő, vádolás nélküli szelíd magatartásotoktól vádlóitok is rövid idő alatt megjavulnak lelkiismeretük vádolásától.

Ezzel ellentétben a tisztátalan lélek a mások által ráolvasott hibát többnyire úgy érzékeli, mintha egy vödör hideg vízzel leöntötték volna. Az ellen is azonnal azt súgja: ne hidd el! Bizonyságul magához hasonlít titeket. Őhozzá képest valóban még egy sötétszürke lélek is fehérnek látszik! Ezért a hidegszívű lelkek a hideg zuhanytól úgy megmakacsolják magukat, hogy azért is képzelt tisztaságukban maradjanak, amíg fel nem olvad szeretetük szeretetem lángján.

Ne sajnáld emberi éned kiszenvedését! Öt csak te alkottad az ellen segítségével, amikor tőlem különváltál. De amikor látszat-énedet feláldoztad, lelked máris visszatért hozzám és ezzel egyszersmind egyesültél testvéreiddel is.
Érzed-e, hogy ezzel magad nyitottad ki a Mennyország kapuját önmagad előtt? Ó, milyen boldog visszatérés! Ó, mily csodás egyesülés millió testvéreddel! Egyet alkotó szabad testvériség ez, szárnyaló öröm, végtelen boldogság ez, mert végtelen együtt érző szeretetben együtt vagytok velem.

Minden gyermekem feladata sokszoros. Gazdagodik, fejlődik, erősödik, tisztul, ellenállóvá válik. Sokakat követ, Őt sokan követik, tanul, tanít, munkálkodik, teremt, szeretetben él és ő maga is szeretetet áraszt ki szüntelenül már itt a Földön is. Hátha már most látnátok csupa szeretet mennybéli életeteket is!

Nagyot sóhajtottam és becsuktam a kis könyvecskét. Megvan a hiba, megvan miben tévedtem. Erről beszélt Pali bácsi is a misén. Isten szeretetét a felebaráti szeretettől nem lehet különválasztani. Isten szeretete a felebarát szeretete nélkül hazugság. Az nem szeretet, hanem csak gyáva félelem. A béna kacsa felbandzsítása a hatalmas óriásra. Az embert szeretni, pedig nem lehet Isten szeretete nélkül. Helyesebben, aki az embereket igazán szereti, az előbb-utóbb eltalál Istenhez, még ha a moszkvai párttitkár családjába is születik le. Ez az én házi feladatom.

A nyomorékban, sántában, bénában, koldusban, nem a bűnhődőt, hanem a szenvedőt kell meglátni! Sőt, minden emberben, minden testvéremben. Hisz pár napja, hete, hónapja magam is hol voltam még, láthattam a múltam.
Pali bácsi misén adott válaszai olyan egyszerűek és nagyszerűek voltak, hogy utólag mindig úgy éreztem, én is rájöhettem volna, ha az eszemet használom. Így kérdezett rá egyszer Ica a Szentháromság magyarázatára:

- Hogyan van az, hogy Atya, Fiú és Szentlélek, ha egy Isten van? Pali bácsi nem adott le ködös magyarázatot, hanem visszakérdezett:
- Mennyiben szükséges ez az üdvösségedhez? Mennyiben változtatja meg napi életedet, ha ez kitisztázódik benned? Mekkora a súlya ennek a főparancshoz képest, hogy szeresd Istenedet teljes erődből, teljes szívedből és teljes elmédből és felebarátodat, mint tenmagadat? Mindnyájan rádöbbentünk mennyire értelmetlen részletkérdéseken lovagolnunk, amikor az alapkérdéseket még nem valósítottuk meg magunkban tökéletesen. Házépítésnél a jó betonalapozásra kell ügyelni, az ráér, hogy a szélkakas színe zöld, piros, vagy fekete legyen.

Pali bácsi gyakran bombát robbantott. No nem katonai kézigránátra gondolok, hanem arra, hogy sokszor egyetlen mondat, kijelentés volt a szentbeszéd lényege, azt járta körül, világította meg több oldalról, de az az egy mondat majdnem mindig sokkoló volt. Így került szóba a gyógyítás témája is, mely engem igencsak érdekelt. Kijelentette, hogy nem azért vagyunk betegek, hogy meggyógyuljunk! Kérdően néztünk rá, ezért folytatta, “hanem azért, hogy megtérjünk testvérek”. Éppen ezért minden gyógyítás, legyen az bármilyen eredményes, mulasszon el bármilyen rákot, leukémiát, reumát, legyen az műtét, energiaátadás, pszichológia, orvosi, vagy természetgyógyászat, ha a gyógyítás közben nem viszi közelebb a beteget Istenhez, annyit ér, mint döglött lónak a patkolás. Minden betegség az Istentől való eltávolodásnak, végső soron a szellembukásnak, a következménye, megjelenítője. Legnagyobb betegségünk, amiben a Föld minden lakója szenved, halálos betegségünk, hogy halandók vagyunk, hiszen minden ember születésekor ezer százalékig biztos, hogy meg fog halni.

Rájöttem, ez nem üti Thorwald Dethlefsen alapművének az Út a teljességhez c. könyvnek a mondanivalóját, sőt éppen alátámasztja, megerősíti azt, hiszen a könyvben felsorolt, a fizikai test szintjén betegségként kifejeződő lelki problémák a teljességtől, az egységtől való távolság, az egységből való kiválás, az Istentől való eltávolodás egyes esetei.

Tehát a jelgyógyászatban is erre kell a hangsúlyt fektetni, amit tulajdonképpen ösztönösen, kezdetlegesen, de meg is tettem. Micsoda tévedésben él az egész emberiség! Az orvosok csak a tüneteket hajszolják, azokat próbálják elnyomni, a holisztikusok már hangoztatják, hogy az egész embert gyógyítják, a pszichológusok lelki görcsöket bogozgatnak, traumákat kutatgatnak, de a reinkarnációs terápiával csak a trauma időhorizontját szélesítik ki. A természetgyógyászok jó része ugyanazt teszi, mint az orvosok, csak természetesebb eszközökkel. A legfejlettebbek már eljutnak oda, hogy a lélek, a szellem beteg, de a lényeg: MEG KELL TÉRNI ISTENHEZ! A nélkül nincs gyógyulás.

A radiesztéták azon tanakodnak, hogy lehet, hogy egyesek, a Hartmann csomóból átülve, átfekve, szinte vonzzák maguk után a rákképző sugárzást, behajlik a Hartmann háló, oda, ahol alszanak, mások pedig évtizedeken át a csomópontban vannak, s nem betegednek meg.

A reiki nagyon jól funkcionálna eszközként a szeretet országútján, a baj csak az, ha a gyakorlatban céllá válik. Ha Balatonfüredre igyekszem, a homokos partnak, nem a vasúti kupénak kell lebegnie szemem előtt. Usui, aki katolikus paptanár volt, a szellemvilágból, Isten angyalaitól kapta a beavatást, mert arra keresett választ, hogyan gyógyított Jézus kézrátétellel. Mára ez a gyakorlatban többé-kevésbé elfelejtődött. A családi magazinban a fodrász-gyógyító nyilatkozik, hogy Usui biológusprofesszor volt, a tanfolyamokon a buddhizmust, a keleti jelleget hangsúlyozzák, kozmikus energiákról, meg reikiről beszélnek. Elszemélytelenítik a személyes Istent, az Atyát. Abba nem lehet belekapaszkodni, hogy reiki. Nem lehet megszólítani, panaszkodni neki, segítséget kérni tőle. A kozmikus energiához nem lehet imádkozni. Sem az univerzum, sem - a tiszteletreméltó és példás életű - Usui paptanár, nem szabadít meg bűneimtől, nem tesz boldoggá, és nem vár az út végén. Így sok kereső számára csak egy újabb Istenpótlékká válik.

Azzal az érvvel szokták védeni ezt az eljárást, hogy nem akarják Isten emlegetésével elriasztani a jelentkezőket. Ez becsülendő szándék és helyes is addig, amíg a szeretetet tanítják tömjénfüst nélkül, mert valóban sok embert tudnak ezzel megnyerni. Jézus testet öltése, az Atyához való kötődést, kapcsolódást szolgálta, célozta, a személytelen istenkép, a mindenütt jelenlévő erő tanítása megfoghatatlanabbá és könnyebben torzíthatóvá teszi az eredeti tartalmat.

Usui élete szép volt, és életfilozófiája - gyökerei révén - sokat tartalmazott a krisztusi tanításból. Usui tapasztalta a szegénynegyedekben, hogy csak azon lehet segíteni, aki ezt akarja, igényli. Önzetlenül, ingyen gyógyított és keserűen tapasztalta, hogy visszaesett sok korábbi betege. Szerintem visszaesésük oka az volt, hogy nem vállalták életük, gondolkodásuk átalakítását. Ezt ma egyesek azzal magyarázzák (félre), hogy a betegek azért nem gyógyultak, mert Usui ingyen gyógyította őket. Olyan, számomra érthetetlen magyarázatot is hallani, hogy energiacserének kell végbemenni, a gyógyultnak is kell valamit adni a gyógyítónak, valamiféle egyensúly elérése érdekében, sőt, horribile dictú nem használ a reiki, ha nem fizetnek érte. Ez olyan, mint a müncheni ismerőseim által heringből, pisztrángból, répával és burgonyával főzött magyar halászlé. Nincs magyar, aki ráismerne. Hol van ez a Mester tanításától, aki azzal küldte szét tanítványait, “Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok”.

De lassan a testtel! Nehogy az ítélkezés hibájába essek! Az a nézetem, hogy minden gyógyítás annyit ér, amennyiben Istenhez közelebb viszi a beteget. Ne öntsük ki a fürdővízzel a gyermeket is, hiszen nagyon sok orvos példamutatóan humánus, szerény, és ha van rá módja az egészségügy malmaiban, még betegei lelki problémáival is foglalkozik, így sokszor ösztönösen is GYÓGYÍT. A természetgyógyászok körében is elterjedt a lelki problémák bogozgatása, ez adja egyébként egyik vonzerejüket. A reiki tanfolyamon is nagy szeretetet és önzetlenséget tapasztaltam és biztos sok reiki mester meri vállalni, hogy ne a személytelenített kozmikus energiáról, hanem a Mester tanításáról és a személyes Istenről beszéljen. A kineziológiánál magam tapasztaltam üdvös hatását annak, hogy gyógyítóm ösztönös érzékkel “gyóntatott”, “feloldozott”, tehát Istenhez vitt közelebb úgy, hogy Istenről nem ejtett egy szót sem.

Milyen áldás és nem csapás a betegség. Mi lenne velem most, ha nem betegszem meg három évvel ezelőtt? Akár véletlen volt, akár sorsszerű, csak hálás lehetek Istennek érte. Pali bácsi ezt úgy fogalmazta, ez Isten kegyetlen kegyelme, ahol a hangsúly a kegyelmen van, mert csapásként éli meg mindenki a betegséget egészen addig, míg meg nem tér. Akkor aztán minden nap hálát ad érte.

Vajon Böbe miért beteg? Neki kell megtérni? “azért tette ezt, mert bízott benne, hogy nem lesztek gondban miatta” Tehát amikor kiválasztott bennünket, már tudta, hogy gondban lehetünk miatta, tehát ő előre tudta, vállalta ezt a sorsvonalat, hogy ezzel magára és környezetére hasson. Milyen megható önfeláldozás. De vajon meg fog-e térni Editem? Mert ezt így nem mondhatom el neki, ezt biztos nem értené meg, csak utólag. Lehet, hogy csak belemagyarázom ezt az egészet? Isten útjai kiszámíthatatlanok.

Egy másik alkalommal az Isten iránti szeretetről, Isten imádásáról Pali bácsi kifejtette, hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy szeressük Őt. Megint megállt a levegő, mert elsőre nem értettük, mi lesz ebből. A szeretet elvan abban, hogy szeret, Isten azért boldog, mert ő szeret minket, akármilyen gonoszak, rosszak, bűnösek vagyunk. Tehát maga a szeretés boldogit. Nem Istennek van szüksége a mi szeretetünkre, hanem nekünk szükséges, hogy Őt és felebarátainkat, vagy másképp mondva Őt magában és felebarátainkban szeressük.

Nem az a lényeges, hogy engem szeretnek, hanem, hogy én szeretek-e! Pont fordítva van minden. A szeretet az csúcsérték, de nem a befogadó, a passzív fél oldaláról nézve, hanem a kibocsátó, az aktív fél felől. Ezért tudta Jézus a keresztúton az Őt sirató asszonyoknak mondani, hogy “ne engemet, hanem magatokat sirassátok!”. Ezért tudta még a keresztfán is azt mondani: “Atyám bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekednek!”

Nem a betegnek kell megköszönni, amikor egy gyógyító gyógyítja, hanem a gyógyítónak, hogy a beteget gyógyíthatta. Szeretni betegen is lehet, tehát a beteg nem szenved károsodást, ha beteg marad, mert egy betegágyból is lehet szeretet kiárasztani az egész világra, példa erre a húsz éve bénán élő Johny, aki az egész világban tömött stadionokban prédikál a szeretetről és a boldogságról, Istenről. De aki gyógyító, az az Istentől kapott gyógyító képességén keresztül tudja megélni szeretetét, tehát szerethet, ha gyógyíthat.

Megdöbbentő, milyen begyöpösödött gondolkodásom. Már azt hittem, hogy megtértem Istenhez és még mindig hol vagyok tőle, a szükséges gondolkozás átalakítástól.
Pali bácsi mindig az Evangéliumokra hivatkozott és minket is felszólított, hogy szóljunk rá, kérdezzünk, amint úgy érezzük, hogy bármely állítása ellentétes az Evangéliumokkal. Formabontó megnyilvánulásainak számtalan ellenzője van az egyház körein belül, de ő mindig azzal védekezik, hogy csak akkor hajlandó beismerni, hogy tévedett, ha Jézus evangéliumbeli szavával bizonyítják rá.

Nem tartotta ő sem tévedhetetlennek, megfellebbezhetetlennek magát, sőt minket állandóan arra tanított, hogy használjuk eszünket, gondolkodjunk, ne fogadjunk el kritikátlanul egyetlen állítást sem. Nem professzionális kétkedőket akart belőlünk faragni, hanem arról a sajnálatos emberi tunyaságról akart leszoktatni, amely megszokta, hogy más gondolkozzék helyette. Hogy is írta nekem a SZÓ? ”Ami fontos az az, hogy értelmed használatát sohase kapcsold ki. Akkor se, ha biztos vagy abban, hogy Tőlem jön az információ.”

Vannak aztán, akik tekintélyelv alapján akarják irányítani a rájuk bízottakat, azt várják el, hogy emberi gondolataikat fogadják el kritika nélkül, mások helyett akarnak gondolkodni, pedig Isten mindnyájunkat egyformának teremtett, és ha gondolkodóképességet adott, akkor elvárja, hogy használjuk is.

Gézával, meg a lányokkal megbeszéltük tapasztalataimat az imakörben és megtapasztalhattam, a nyilvános bűnbánatnak, saját hibáim kíméletlen kiteregetésének milyen jótékony hatása van. Ahogy teregettem őket, úgy fakultak, és porladt szét korábbi gőgöm, hiuságom, tévelygésem. A múlt bűnei nem gyötörtek, nem fojtogattak már, tudtam, Isten megbocsátja őket és tanultam a leckéből. Géza olyan aranyos volt, amikor egyszer csak ketten voltunk az imakörben, elmesélte egy gondolatát. Munkavállalási engedéllyel kijárt heti három napot Bécsbe dolgozni, így hetente kétszer találkozott a Győr és Mosonmagyaróvár között, az út szélén integető lányokkal.

- Milyen klassz lenne Viktorkám egyszer megállni az egyik mellett és megkérdezni: Mennyi a tarifád? Aztán kifizetni neki, elvinni a félórára, és Istenről beszélni neki. De jó lenne ezt egyszer megcsinálni!

Állandóan tanultunk egymástól. Egyszer elmesélte, hogy egy kifejezetten csúnya, lógó orrú, pattanásos, vörös orrú, ápolatlan alkoholista nőt látott a kocsmából kitántorogni. Egyből az jutott az eszébe, hogy az Isten mennyire szeretheti ezt a nőt, és rögtön másmilyennek is kezdte ettől látni. Legszívesebben megöleltem volna és megropogtattam volna összes csontjait, úgy szerettem Gézát. Ő is csak pár hónapja kezdett megtérni Istenhez, ráadásul régebbi viszonyok terhét hordozta, amelyeket nem rúgott fel álszent bigottságban, hanem bámulatos ügyességgel átalakított Istenhez segítő, vezető barátságokká. Véletlenül derült ki, hogy nem is katolikus, hanem református, ami azonban az Isten szeretetében egyáltalán nem zavart minket. Tőlem akár zsidó, vagy mohamedán is lehetett volna.

Nagyon tanulságos volt, amit Géza hallott az ima erejéről. Isten annyira szeret minket, annyira meghatják a jó szándékra mondott, szívből jövő imák, hogy szinte nem is tud ellenállni neki. A középkorban volt egy szent asszony, aki bűnösökért imádkozott. Volt egy igen elvetemült gyilkos, akiért annyit imádkozott, hogy végül a Szűzanya megjelent neki és kérte, hogy hagyja abba, mert az a bűnös, a reáváró sorscsapás által fog fejlődni, de az Úr nem tud lesújtani rá, mert ő annyira imádkozik érte. Bizony, ha tudná mindenki, hogy milyen hatalom van a kezében, melyet nem használ ki, hány meg hány emberen lehet imával segíteni, az egész ország imádkozna. A bajban levők legalábbis biztos, meg a jószívűek, a könyörületesek, az együtt érzők is.

Géza a budapesti Eklézsia bolt antikvár részlegében becses ajándékot vett mindnyájunknak. Egy-egy ezüst medált kaptunk tőle, melynek egyik felén a két lángoló szív, egy tövises, meg egy tőrrel átszúrt volt látható és az enyémen Schultz Janka 1894 felirat, amiből kiderült, hogy apácává szentelése napján kezdte viselni az említett Mária kongregációs nővér ezt a medált. Boldogan viseltem attól a naptól és külön imában köszöntük meg Istennek, hogy Gézát ilyen kincshez juttatta. Elgondolkoztunk, mennyi Istenszeretet, mennyi imádság tapad ehhez a medálhoz, és sugárzik talán ránk is.

Bennem is kiteljesedett a szeretet, ha nem is tudtam megtalálni, hogyan nyissak utat megnyilvánulásainak. Eljártam egy zeneszerző méhrákos feleségét gyógyítgatni, de valahogy félt tőlem. Nagyon konformista módon vette a hitet, és amikor átléptem korlátait, reinkarnáció, örök kárhozat tagadása, megijesztettem. Hiába bizonygattam, hogy jó Isten nem készít örök kárhozatot tékozló fiainak, eltértem attól, amit a templomban hallott, s így nem tudtam megnyerni bizalmát és elmaradoztam. Úgy gondoltam, jobb, ha ő hisz, ahogy hisz, mintha mondanivalómtól megzavarodik és elbizonytalanodik egész hitében.

Normant Vincent Pale lendületes könyvében olvastam, hogy ha bajban vagyunk, már csak két dollárunk van, keressünk egy nálunk szegényebbet és adjunk neki egy dollárt. Nekünk lesz jobb, ha máson segítünk. Habár úgy éreztem, földi dolgokhoz már igen kismértékben tapadok, a pénz, mint felhalmozási eszköz, értelmét vesztette előttem, mégis rájöttem, hosszú évek, évtizedek óta úgy megyek el a koldusok mellett, hogy egy fillért sem dobok a tányérjukba, vagy kalapjukba. Most kezdjek el jótékonykodni, amikor egy éve lassan, hogy fizetés nélkül vagyok? Amikor havi hatezer táppénzből, meg tavalyi megtakarításaim romjaiból élünk? Amikor már az utca elején kikapcsolom a Trabi motorját, és úgy gurulok a házunkig?
Talán hat óra lehetett, amikor kiléptem a rendelőből és a kuka mellett megpillantottam egy csövest. Borzas fejét zsíros tökfedő borította, pecsétes gúnyáján ezer lyuk, folt virított, orra sebes, varos volt a részeg eleséstől és üres üvegek, kenyérhéj után matatott a kukában. Elővettem kétszáz forintot a pénztárcámból és melléléptem:

- Ebédelt ma bátyám?
Összerezzent a megszólításra, először azt hitte, rászólnak, mert sokan szidják a kukázókat, hogy rendetlenséget, szemetet csinálnak a kukák körül. Valami érthetetlent dünnyögött félénken, mert talán evett valami nyomorúságos eledelt, hazudni nem akart, de nem is akarta elszalasztani az alamizsna lehetőséget.
- Egyen valamit bátyám! Nyomtam kezébe a kétszáz forintot és a Trabant felé léptem, hogy ne kelljen hálálkodnia.
- Köszönöm. Mondta halkan és elindult, de pár lépés után visszafordult:
- minek köszönhetem én ezt az ajándékot?

Eszembe ötlött Vincent Pale mit irt könyvében és ugyanazt válaszoltam.
- Az Istennek, mert az ő nevében adtam.
Az öreg ráncos, barázdált, borostás arca egyszer csak kisimult, mennyei boldogság áradt belőle, kilépett térből és időből, olyan gondtalannak érezte magát, mint talán utoljára három éves korában, amikor szerető édesanyja ölében ült. Hogy én milyen boldog voltam, azt szavakkal leírni nem tudom, nem is kísérletezem vele. Megint olyan energiazuhatagot kaptam, hogy legalább húsz percig sírtam a Trabantban, mire el tudtam indulni, és amikor a slusszkulcsot a zárba tettem, akkor villant belém: - Amit eggyel tesztek, velem teszitek. Ott vagyok minden rászorulóban és szenvedőben. Már tudtam, kivel találkoztam.

Ezentúl nem mentem el koldus mellett alamizsna nélkül. Ha nem is volt koldus, de a kukában gyűjtögetett, akkor is megálltam és adtam neki. A nyilvánvalóan rászorulóknak 200 Ft-ot, a budapesti aluljárókban, a forgalmas helyeken, vagy akinél úgy éreztem, hogy profi, ott csak 20 Ft-ot de mindig adtam. Egyszer egy ismerősöm kiakadt ezen.
- Nem szabad ezeknek adni, csak a kocsmába viszik, némelyik talán még nálad is gazdagabb! Oktatott ki.
- Én mindenkinek adok, mert nekem nem az a dolgom, hogy ítélkezzem fölötte! Hogy ő mire használja az alamizsnát, azzal meg neki kell majd elszámolnia. Sokkal nagyobb baj, ha egyetlen tényleg rászorulón nem segítek, mintha egy-kettőnek hiába adok. Akinél nagyon kilóg a lóláb, ott úgyis észreveszem és a minimum húszast adom.

Nyár elején alig-alig jártam templomba, mert elmerültem abban a gondolatban, hogy nem a keret a lényeg, hanem a tartalom. Istennel való kapcsolatomat elégségesnek éreztem, hisz rengeteget imádkoztam, havonta egyszer eljártam Pali bácsi csúcsszuper miséjére és hetente az imakörbe, így a vasárnapi mise a többi heteken elmaradt. Volt bennem egy bizonyos kivagyiság, hogy az én hitem erősebb, mint a hetente formálisan templomba járóké. Aztán olvastam a SZÓ-ban egy választ, ahol valakit eléggé kiosztott a SZÓ, aki azzal büszkélkedett, hogy nem jár templomba. Vasárnaptól már úgy jártam a féltizenkettes misére, mint a kisangyal. A szentbeszédek sajnos más hangvételűek, tartalmúak voltak, de mindenből lehet tanulni. Nagyon szerettem gyónni, és még jobban áldozni. Perselyezéskor kicsire gyűrtem a két százast, vagy ötszázast, ha az akadt a kezembe, mert nem akartam hivalkodóan feltűnni vele.

Nem tanultam közvetlenül annyit, mint Pali bácsi miséin, de egy idő múlva már el sem tudtam volna képzelni életemet vasárnapi mise nélkül. Közben önkéntelenül is tapasztalatokat gyűjtöttem. Volt olyan pap, aki helyettesített, de olyan szép szentbeszédet mondott, valódi történet formájában, hogy majdnem elsírtam magam. Úrfelmutatáskor, meg áldáskor éreztem Jézus jelenlétét. Mikor a pap ezt mondta: - Áldjon meg benneteket a mindenható Isten… Egy-egy energialöket formájában éreztem, hogy valóban megkaptuk az áldást. Elgondolkoztam, vajon a többiek érzik-e, tudják-e, hogy itt mi történik, hogy itt mi valóban áldást kapunk.

Megdöbbentő könyvet olvastam. Amerikában, vagy Kanadában a papok 37%-a hiszi már csak, hogy Jézus valóban jelen van a misén. Azt hiszik, csupán jelképes cselekmény, amit a misén végeznek. Hát ez szörnyű. Már Úrfelmutatásnál, mikor a pap az ostyát felmutatja, olyan energiahullámot érzek, hogy kimelegedek tőle, az áldozás örömét és boldogságát pedig alig lehet szavakba önteni. Erzsike a legutóbbi haladó tanfolyamon elmesélte, hogy ötéves kisfia, aki látó, milyen káprázatos színpompával írta le a misén zajlott eseményeket. Amikor a miséző pap imádkozott, így biztatta édesanyját:
- Anyu, azt csináld te is mindig, amit most a pap bácsi, mert most olyan szép az aurája, olyan gyönyörű energiaeső hullik le rá.

Sajnos imakörünk fölé fellegek tornyosultak. 10-12 boldog összejövetel után egyre többször volt valamelyikünk akadályoztatva. Bár megválasztottuk liseauxi Kis Szent Terézt védőszentünknek nem sikerült maradéktalanul egybetartanunk kis közösségünket. Edittel kis súrlódásom is volt, mert volt évfolyamtársnője csak körülbelülre jelentette be látogatásukat és a várt három óra helyett öt órakor jöttek, így háromnegyed hétkor elnézést kértem és otthagytam a társaságot. Egy kicsit cikinek éreztem, dehát tudta Edit, hogy minden héten fél hétkor elmegyek az imakörbe, semmi más szenvedélyem nincs, hát igazán jöhettek volna hamarabb is.

A rendelőben levő szobámban kis házi oltárt rendeztem be. Vettem egy Jézus, meg egy Mária szobrot, alájuk tettem egy szép terítőt, a falra pedig egy ajándékba kapott torinói leples Jézus képet akasztottam keret nélkül, csak az üveglapba foglalva. Így mindig arra gondoltam, amit a SZÓ mondott, hogy az Isten a lényeg, az egyes vallások csak keretek.

Editkém úgy látszik sajnálta, hogy használatba veszem a terítőt, pedig a szekrényből vettem elő, tehát nem használta másra és valami papírlepedőfélét rakott Jézus és Mária szobra alá. Egy kicsit zavart ez az önkényes eljárás, de nem akartam vitát kezdeményezni, így hagytam az egészet. Pár nap múlva többször azt tapasztaltam, hogy a két szobrot arccal a falnak fordítva találom. Gondoltam, biztosan takarított a drágám, mert port törülgetni azt nagyon szeret, de azért rákérdeztem, és azt kaptam válasznak, hogy fúrjak lyukat a Mária szoborra, és éljek azzal házaséletet. Megdöbbentett Edit durvasága és közönségessége.

Egy másik alkalommal este, mikor lefeküdtem, megvártam az esti dialízis után és férj módjára hozzábújtam, megölelgettem egy kicsit. Azaz csak ölelgettem volna, mert bizony elfordult tőlem. Nem szólt semmit, de valahogy olyan erős undor érződött belőle, hogy azt hittem fokhagymát ettem. Annak még a szagát sem tudja ugyanis elviselni. Visszagondoltam, hogy mit ettem aznap, óvatosan orromba leheltem, de nem volt rossz szájszagom, így nem derült ki a húzódozás oka.

- Mi van szívem?
- mmmm nyámmogott valamit, mint aki megsértődött és nem akar válaszolni.
- Na, mi van, mondd már meg, mivel bántottalak meg? Mondtam hozzáhajolva, de úgy odébb húzódott, mintha darázs csípte volna meg.
- Undorodok attól a rohadt bádogtól a nyakadban. Amit én vettem neked, azt nem viselted, azt a fiadnak kellett adni, mert azt mondtad, buzis az aranylánc, ezt a vacak kösöntyűt meg a nyakadba tekered, le nem veszed magadról.
- de Editkém, ez nem bádog, ez egy Jézus szíve medál! Hát én nem is emlékszem, hogy te aranyláncot vettél nekem.
- Szép dolog, mindig ezekkel a dolgaiddal foglalkozol. Múltkor is, amikor a Gyöngyiék voltak itt, akkor is milyen udvariatlan voltál, hogy itt hagytál minket és elmentél az imakörbe! Mit buzgólkodsz? Minek játszod az eszed? Azt hiszed nélküled nem tudnak imakörözni? Mindig neked kell lenni a középpontban?

Leforrázva hanyatlottam vissza az ágyra, de mentőötletként magyarázat jutott szembe.
- Igazad van szívem, tényleg nagyon belelendültem ezekbe a dolgokba. Te tudod a legjobban, hogy pár éve még el se engedtem volna a gyereket a templomba. Tudod úgy vagyok ezzel, mint aki a főiskolán már másfél éve nem járt előadásra és most túlszorgalommal próbálja behozni lemaradását. Légy egy kicsit türelmes, majd idővel csillapodik ez nálam.
- De minek kell minden héten abba az imakörbe járni órák hosszat, más eljár időnként a templomba és azzal kész. És amíg le nem veszed azt a bádogot a nyakadról, addig hátat fordítok neked és kész.

Megdöbbentem. Ez mintha nem is ő lenne. Az én szerény, halk szavú, csak néha a tisztasági rendszabályok megsértése, vagy a konyhában lebzselés miatt felcsattanó párom? Hát ez döbbenetes. Nem baj, én nem fogom az Istent megtagadni miatta. Ha életünk végéig hátat fordít, akkor fordítson. Sohasem lehetett sem kényszeríteni, sem erőszakkal eltántorítani szándékomtól.

Újabb csapás volt, hogy szombaton Géza édesapját bevitték vesegörccsel a kórházba és ezáltal meghiúsult az imaköri találkozónk. Az erkélyen kikönyökölve eszembe ötlött, bár hősiesnek tűnt, de nem is volt olyan okos viselkedésem, hiszen Isten szeretete nem a medál viselésében merül ki. Nem ez az Istenszeretet lényege, ez csak egy keret és a lényeg érintése, megsértése nélkül elhagyható. Ezt megmondhatnám Editnek és talán ő is megbékélne.

De miért ez a mérhetetlen undor? Óvatosan kell fogalmaznom, nem szabad őt félrevezetnem, mert ha ezt a gesztust meghunyászkodásnak veszi, csak még erősebben támadásba lendül. Házasságunk alatt már sokszor lett bumeráng béketűrésemből, mert később mindig azt kaptam vissza: - látod, nekem volt igazam. Pedig csak engedtem a békesség kedvéért. Mély levegőt vettem, erőt gyűjtöttem és a fürdőszoba ajtajába léptem:

- Editkém én levettem a medált, mert rájöttem, hogy nem tartozik a lényeghez.
- Nem miattam vetted le? Akkor minek mondod ezt nekem? Vágta hozzám.
- Hogy magyarázzam meg? Miattad vettem le, hogy ne zavarjon, de azért, mert rájöttem, Istent így is szerethetem.
- Ha az Isten ilyen fontos neked, akkor viseld csak nyugodtan, akkor nem csináltál semmit azzal, hogy levetted! Hangzott a replika.
Abbahagytam az értelmetlen vitát, és szomorúan néztem a naplementét.