A KARÁCSONYI AJÁNDÉK

A mosdókagyló tömítő csíkját hitemmel megtisztítottam, s frissen átélt felfedezésem után szinte pezsgett egész testem. Lendületesen készülődtem, fürgén vettem fel fehér ingemet, nyakkendőmet, és fekete nadrágomat, hogy siethessek a karácsonyi misére. Nem akármilyen nap van ma, Jézus, a Mester, a Rabbi szülinapja. Bizony, ma már a többség csak az ajándékvásárlásra gondol, ahogy nemrég egy spiritiszta könyvben olvastam, és csak kevés embernek fordul meg a fejében, hogy micsoda nagy esemény volt, amikor Isten Fia értünk emberekért testet öltött a Földön.

Útközben végig a hit jelentősége, friss megvilágosodásom gondolathullámai jártak a fejemben. Bizony, milyen fontos a hit, mely nem eszköz csupán, hanem teremtő erő! A hit meg is teremti a maga tárgyát. Sajnos, ez az elferdített, elrontott hit a babonák alapja, működési mechanizmusa is. Ha hiszem, hogy egy fekete macskával való találkozás után valami kellemetlenség, szerencsétlenség ér, akkor azt hitemmel meg is teremtem magamnak. Persze nem a macskával való találkozás okozza ilyenkor a bajt – ahogy a babonások az előre megjósolt esemény bekövetkeztekor érvelni szoktak – hanem tudatunk, hitünk teremti meg tárgyát. Coué könyvének egyetlen mondatában van legfontosabb felfedezése, mondanivalója elrejtve, hogy a cél eléréséhez fontosabb hitünk, mint akaratunk. Az akarat kevés, ha nem hiszem erősen, hogy célom meg is valósítható.

Mit is tett velem Éva? Elhitette velem, hogy tökéletesen meg tudok felelni feleségem elvárásainak, hogy igyekezetem jó hatással lesz rá. Valóban igen kilátástalannak tűnt előttem a feleségemmel kapcsolatos helyzet, hiszen már mániákusan húzódott vissza bármely vallási, vagy Istennel kapcsolatos megnyilvánulás elől. Innen szép nyerni, gondoltam, és fürgén szedtem lábaim a templom lépcsőjén.

Szerettem volna gyónni áldozás előtt, hogy még apró foltok se legyenek lelkemen ezen a csodálatos szép napon. Már két hete, hogy utoljára gyóntam, és azóta bizony odamondogattam magamban párszor egy kissé agresszív autóstársnak vezetés közben, és még néhány apró ügy nyomta lelkemet. A gyóntatószék mellett azonban szokatlan módon öten, hatan várakoztak, mikor odaérkeztem. Leesett a tantusz, hogy a gyónási hajlandóság, kedv is szezonális, mint oly sok minden más az életünkben. Egy hónapja még egyedül gyóntam a misén, három hete egy idős néni, két hete pedig egy bácsi nyitotta csak ki a gyóntatófülke ajtaját rajtam kívül, a misén résztvevő mintegy 30 – 40 hívő közül.

Ennyit nem érdemes várnom, hisz míg a sorban álldogálok, a misére nem tudok igazán figyelni, s akkor a mise meghittsége vész el. Majd a közös bűnbánattal elintézem, gondoltam magamban, és leültem a hátsó padba. Lanyha vagy, lusta vagy, a bűnt ki kell mondani, akkor szégyelled igazán, akkor szabadulsz meg tőle, villant a padban ülve fejembe, és visszaálltam a sorba, majd ott megint bizonytalankodni kezdtem, amikor – nem hallottam, inkább csak éreztem, vagy mintha belegondolkozták volna a fejembe – egy gondolat jelent meg bennem, egyes szám második személyben fogalmazva:

Ma van a születésnapom, megbocsátom bűneidet. Engedd a többieket gyónni, nekik jobban szükségük van rá, mint neked!
Határozott léptekkel kiálltam a sorból, s miközben előre mentem a padsorok között, folytatódott a gondolat:
Figyelj a szentbeszédre, számodra fontos rész lesz benne!

Megdöbbenten ültem, vagy inkább roskadtam le a padra. Mi történt velem? Velem is megeshet ilyen csoda, vagy ez a képzeletem játéka volt csupán? A gondolat nem szavak formájában került tudatomba, hanem mintegy gondolat csíra, vagy nehezen meghatározható érzés, és ezt aztán nekem kellett magamban átültetni, szavakba átformálni.

Talán az a legtalálóbb kifejezés, hogy valami tartalom jött, amihez az agyam erre való részén a forma általam hozzárendelődött. Az alap mondanivaló, hogy a pap valamilyen beszédében valami fontos lesz számomra az egyértelmű volt, de azt nem tudtam magamban egyértelműen azonosítani, hogy az olvasmány, a szentlecke, az evangélium, vagy a prédikáció lesz az, amire majd figyelnem kell. A szentbeszéd az evangélium kapcsán az angyal Szent Józsefhez intézett szavai köré formálódott, lényege az volt:
Ne félj!

Ezt a felszólítást magamra nézve nagyon találónak éreztem. Hittem Istenben, hitem már megizmosodott, de amint néhány – tulajdonképpen nem túl komoly – támadás ért, ha nem is bizonytalanodtam el, ha nem is inogtam meg, de azért megtorpantam, megijedtem, visszahőköltem, hogy szerető, gondomat viselő Istenem miért engedi, hogy övéit, gyermekeit bántsák. Úgy éreztem magam, mint amikor valaki télvíz idején, egy erdő közepén, a térdig érő vízben, kabát nélkül, kiszolgáltatottan áll.

Úrfelmutatás alatt, belső képernyőmön a Szűzanyát láttam csodálatos fényárban fürödve, a kis Jézussal a karján. Az áldozás pedig életemben először, szívet melengető, egész testemet vibrációba hozó, felemelő élményt jelentett. Úgy éreztem, most tudtam először az Istennel való találkozás, Istenben való föloldódás szertartása misztériumának megfelelően átszellemülni. Nagy erőt adott a szentbeszéd, és boldogságtól, energiától sugárzó arccal mentem haza.

Hazafelé tépelődtem az úton. Vajon mi történt velem? Elmém játéka lehetett? De amikor gondolkodom, egyik gondolatomat a másikba öltöm. Például fázom a templomban, fázom, mert nem vettem kabátot, nem vettem kabátot, mert nem volt a fogason, nem volt a fogason, mert Edit a Patyolatba vitte, Edit sokat zsörtölődik velem, mit fog szólni, ha megint elmegyek az imakörbe.

Tehát, ahogy a dominó játéknál is, mindig kell lenni egy kapcsolódó felületnek, amin a gondolat láncolódik, de most nem ez történt, hanem teljesen váratlanul csöppent fejembe, jutott eszembe, kívülről került be a gondolat, és ráadásul még le is kellett fordítanom, míg a sajátomnál mindig egyszerű, mindig ki tudom mondani, amit gondolok. Nem, nem saját elmém termelte ki ezeket a gondolatokat. De akkor ki? Ki mondhat december 24-én olyat, hogy ma van a születésnapom? Ki mondhatja, hogy megbocsátom bűneidet? Ki tudhatja előre, miről fog szólni a szentbeszéd?

Otthon nem az evés volt az első számomra, mint azelőtt, hanem siettem a dialízist elvégezni, és csak utána ebédeltem. Mosogatás után a keskeny nappaliban feleségemmel összefutva átöleltem, és megcsókoltam őt. Ekkor megint jöttek a gondolatcsírák:

Kedvemre van, amikor így szeretitek egymást! A szeretet útján fogod őt elvezetni Hozzám. Légy óvatos, ha túl sokat mondasz neki, elriasztod tőlem! Kislányod meg fog gyógyulni, de erről most többet ne kérdezz!
Azon töprengtem, vajon tényleg túlpörögtem magam – amire hajlamos vagyok – vagy tényleg az történt, amit a SZÓ válasza sejtetett, és amit szívem mélyén vártam? Isten, pontosabban Isten fia szólt hozzám? “Eszed használatát akkor se kapcsold ki, ha biztos vagy benne, Én szólok hozzád!” – Írta a SZÓ válaszában, de most még nagyon messze voltam a biztostól, és nem akartam hiún beleélni magam, hogy Isten szól hozzám. Még kiderülhet, hogy képzelődés, aztán milyen felsülés lenne. Végül is gyümölcséről ismerni meg a fát, és ebben a gyümölcsben nem találtam még kritikus szemmel sem kivetnivalót.

Gergőnek könnyű, mert ő mindenkit ismer. “Felmegyek Jézushoz”, “felszólok neki, hogy ma fáradt vagyok, nem megyek föl”, beszélget az angyalokkal, kísérőinkkel, tehát ő mindig tudja hányadán áll. Erről jut eszembe, egy alkalommal Gergőtől Viktorral kérdezgettük kísérőnket, Gergő nézegetett, odébb lépett, úgy nézett ki, mint aki bizonytalan, és már korábban is említette, vannak fokozatok, amelyek nagyon hasonlítanak egymáshoz.

- Gergőkém! Kérdeztem. - Mit csinálsz, ha nem vagy biztos a kísérő fokozatában?
- Hát megkérdezem tőle. – hangzott az egyszerű, kézenfekvő válasz, és Gergő ezt olyan természetességgel mondta, mintha a világon mindenki képes lenne erre, pedig rajta kívül még soha nem hallottunk erről a képességről. A rosszaknál ugyanúgy vannak fokozatok, azokat ugyanúgy ismeri Gergő, de szerencsére nem sokszor volt rá szüksége, hogy e tudását használja, mert akikkel eddig találkozott, azokat “el tudta űzni”.

Gergő előtt a kísérők újabb dimenziói nyíltak meg, mert továbblépett a tizedik dimenzió fölé.

VÁLASZTOTT ANGYALOK ALAPFOKOZAT
VÁLASZTOTT ANGYALOK KÖZÉPFOKOZAT
VÁLASZTOTT ANGYALOK FELSŐFOKOZAT

ISTEN ANGYALAI 1. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 2. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 3. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 4. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 5. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 6. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 7. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 8. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 9. FOKOZAT
ISTEN ANGYALAI 10. FOKOZAT

ISTENI LELKEK 1. FOKOZAT
ISTENI LELKEK 2. FOKOZAT
ISTENI LELKEK 3. FOKOZAT
ISTENI LELKEK 4. FOKOZAT
ISTENI LELKEK 5. FOKOZAT

ISTEN ŐRZŐI 1. FOKOZAT
ISTEN ŐRZŐI 2. FOKOZAT
ISTEN ŐRZŐI 3. FOKOZAT
ISTEN ŐRZŐI 4. FOKOZAT
ISTEN ŐRZŐI 5. FOKOZAT

FELSŐBBFOKU ŐRZŐK 1. FOKOZAT
FELSŐBBFOKU ŐRZŐK 2. FOKOZAT
FELSŐBBFOKU ŐRZŐK 3. FOKOZAT
FELSŐBBFOKU ŐRZŐK 4. FOKOZAT
FELSŐBBFOKU ŐRZŐK 5. FOKOZAT

ISTEN SZELLEMEI 1. FOKOZAT
ISTEN SZELLEMEI 2. FOKOZAT
ISTEN SZELLEMEI 3. FOKOZAT
ISTEN SZELLEMEI 4. FOKOZAT
ISTEN SZELLEMEI 5. FOKOZAT

ISTEN LÁTÓI 1. FOKOZAT
ISTEN LÁTÓI 2. FOKOZAT
ISTEN LÁTÓI 3. FOKOZAT
ISTEN LÁTÓI 4. FOKOZAT
ISTEN LÁTÓI 5. FOKOZAT

Gergőnek most az Isten látói után következő dimenzióból, úgynevezett devereszkóp a kísérője, amit már egyáltalán nem tudok értelmezni, sem elképzelni, de a történeti hűség kedvéért leírom. Azt még hozzá kell tennem, hogy Gergő szerint itt már olyan magasak a kísérők, hogy évente, vagy ritkábban fognak neki változni.

Szóval Gergőnek ilyen tekintetben nem nagyon lehetnek kétségei, mert tisztánlátó, méghozzá nem is akármilyen, mert például a röntgenlátás, tehát a testen belüli szervek látásának képessége keveseknek adatik meg. Másrészt nála a szellemvilággal gondolatátvitel útján való kommunikáció is zökkenőmentesen működik a kísérői által megnyitott csatorna következtében.

Én azért nem tudtam, mi történt velem, mert nem mély zengő hangot hallottam, ahogy paraszti eszemmel elképzeltem magamnak, hanem mintha egy artézi kút mélyéről suttogna valaki, vagy egy tízemeletes ház tetejéről hallanám a földszinti egércincogást. Nem is hallás volt az tulajdonképpen, ott “érzékeltem” a gondolatot, ahová a fülből jut, tehát az agyban, ahhoz hasonlóan, mint amikor valakinek a hangját, szavát, kacagását, emlékezetből felidézem. Ráadásul ez nem konkrét – a saját szókészletünkből álló – gondolati közlemény volt, hanem inkább gondolatcsírának, érzetnek nevezhetném, tehát még a megfogalmazódott gondolat előtti fázis, mert magamban, magamnak kellett – még ha egy másodperc töredéke alatt is – szavakká formálnom, a saját jel, azaz szókészletembe átültetnem, transzformálnom. Messze nem volt egyértelmű abban a pillanatban, amikor a gondolat jött, hogy olvasmány, szentlecke, evangélium, vagy szentbeszéd, prédikáció-e az, amire figyelnem kell majd.

Mikor Editemmel összefutottam, akkor sem volt egyértelmű, hogy “kedvemre van, amikor így szeretitek egymást” vagy “tetszik nekem, hogy így szeretitek egymást”, tehát jogosak voltak kétségeim, még ha egy kicsit nyugtatóan is hatott, hogy a lényeg, a tartalom egyértelmű volt. A szentestét békében és szeretetben töltöttük. Hol van már a tavalyi hó, hogy nem akartam anyósomékkal együtt karácsonyozni. A szeretettől mindnyájan gazdagodunk, nem kapni, birtokolni kell, hanem adni és olyan értelmetlennek, sutának, butának tűnt korábbi énem, hogy féltékeny voltam szegény anyósomra, apósomra, feleségem nagymamájára, és feleségem, gyermekeim, magamnak akartam kisajátítani. Igaz, hogy ők is hasonlóképpen jártak el velem szemben, de ez nem mentség, hisz most észre sem veszek semmi ilyesmit bennük, és ez a legjobb bizonyíték arra, hogy bennem már nincs birtoklási, kisajátítási szándék.

A szenteste öröme feledtette velem a történtek bizonytalanságát, és karácsony harmadnapján, míg feleségem fürdött, az idő közben haza telepített számítógépen megírtam Pali bácsinak az eset körülményeit, és nagyon kértem, adjon tanácsot, vagy kérdezze meg a SZÓ-tól, mi történt velem.

Még egy érdekes dolog történt velem. Szilveszter napján, az estére készülődve, jó forró vízben áztattam magam, és szokásom szerint a kádban ellazultam, behunyt szemmel relaxáltam, élveztem a kellemes lebegést a vízben.

- Feleséged, ellenfelemtől visszaszerzem magamnak! – került ismét fejembe egy gondolat. Megint rám jött a tépelődés, vajon mi lehetett ez? Saját gondolat, Isten szava, vagy sátáni kísértés? Hiszen a kísértő ugyanabból a dimenzióból, csak más oldalról jelentkezik, ezért hívta fel figyelmemet a SZÓ, hogy értelmem használatát sohase kapcsoljam ki, de az értelem használata sem egyszerű. Könnyen rájöttem, hogy kísértés, amikor azt sugallta egy hang, hogy vágjam kupán drága feleségem, de itt már jobban át kell gondolnom a dolgot. Edit az Ellenfélé lett? Ez olyan szörnyű gondolatnak tűnt számomra, hogy igyekeztem elhessegetni magamtól, pedig már többször feltűnt, arca mennyire eltorzul, forognak a szemei, amikor Istenről, Istent szerető kis imakörünkről beszél. Az sem lényegtelen, hogy – amíg megvolt – kis házi oltáromon a rendelőben levő irodában mindig befordította a Szűzanya, meg az Úrjézus szobrát, mondván, hogy a látásukat sem bírja elviselni. Házasságunk 17 éve alatt sohasem láttam ilyennek, kell, hogy legyen valami ebben.

Tulajdonképpen engem szándékozik megnyugtatni ez a gondolat, csak nem arra kell tennem a hangsúlyt, hogy feleségem az Ellenfélé lett, hanem mint áldozatot, keserűségében, fájdalmában könnyen eltérítettet sajnálnom kell. Mint szenvedőben, Isten benne van és erre majd ő is rá fog jönni. Egyszer majd ő is úgy fogja szeretni Istent, mint én, vagy valószínűleg még jobban, hiszen jobban megszenved érte, és az egy csodás pillanat lesz, csak ki kell várnom, amikor Isten visszaszerzi őt magának.

Nem bírtam sokáig, negyedikén munkahelyemről felhívtam Pali bácsit.
- Komám, nagy kegyelmet kaptál, az Úr szólt hozzád! – közölte a szívet dobogtató hírt Pali bácsi.
- Nem saját elmém játéka volt, vagy kísértés? – kérdeztem vissza.
- Idefigyelj Viktorkám – szólt Pali bácsi. – a krampusznak van egy fegyvere, amit mindenkinél bedob, ez az elbizonytalanítás. – Nem vagyok én arra méltó, nem én voltam, csak a fantáziám játszott velem, meg ilyenek. Ne dőlj be ennek! Amit te értelmet megnyugtató módon meg tudsz magyarázni magadnak, ami téged épít, buzdít, vígasztal, az mind az Istentől jön, ami meg lelomboz, félelmet kelt és elkeserít, az meg a krampusztól. Ilyen egyszerű az egész.

Megkönnyebbülten tettem helyre a kagylót, és nekiláttam az előttem tornyosuló feladatoknak. Befejeződik a vendégeskedés, az átmeneti állapot, a reklámügynökség kölcsön íróasztalánál, az osztrák főnökök megemelték, és befizették a törzstőkét, irodát bérelhetek, céges autót vásárolhatok, beindul az import, kezünkben vannak az ORKI engedélyek a laborfelszerelésekre, most már csak dolgozni kell.

Másnap egy régi ismerősöm, Ferike látogatott meg, akivel vagy 10 évvel ezelőtt egy téli napon, kilencven métert repülve, hármasszaltózva, sérülés nélkül éltünk át egy balesetet. Faggattam, fogalmazná ugyan meg, mi volt a balesetnek a jelentősége. Megcsúsztunk az úton… előttünk volt a mentőautó… kisodródtunk… próbálkozott, míg újra, és újrakérdezve ki nem szedtem belőle, hogy a halál torkában voltunk, ez volt a baleset lényege. Jó figyelmeztetés volt ez, hogy van halál, meg földön túli élet is, de akkor minden másra gondoltam tyúkeszemmel, de erre az egyre nem. Feri arról számolt be, hogy ideges panaszai vannak, és immunbetegsége van, amit az orvostudomány még azonosítani is nehezen tud, gyógyulás pedig szóba sem jött eddig. Apósa pedig elvégezte a hittudományi akadémiát, diakónusként - majdnem papként - működik, s őt fuvarozva észrevette, hogy a templomban mindig jobban érzi magát, kimegy belőle az ideges feszültség.

Nahát! - mondtam meglepetést színlelve, hogy lehet ez? Hát ki van ott a templomban? - tettem fel a beugrató kérdést. Kihez vagy ott közelebb? Segítettem ismét. Istenhez, felelte bátortalanul, s elmondta, abban biztos, hogy van Isten, de ezzel aztán kifújt az egész téma. Hát Isten csak a templomban van? Kérdeztem ismét, s a választ meg sem várva rávezettem, hogy Isten a szívünkben él, csak úgy vagyunk ezzel, mint én voltam kisdiák koromban, mikor a Sportuszodában sírva kerestem elveszettnek hitt kesztyűmet és csodálkoztam, mikor a kabinos nevetve kérdezte: - Hát a kezeden mi van?

Tehát ha a templomba bemenve - Istenhez közelebb kerülve - elmúlnak a panaszok, mi sem egyszerűbb a gyógyulásnál. Egész nap Vele kell lenni. Nem albérletet kell venni a templomba, hanem Vele kelni, Vele reggelizni, Vele munkába indulni, Vele megbeszélni az aznapi tennivalókat, Vele lefeküdni, és Neki hálát adni az aznapért. Ennyi az egész. Meg a két főparancsot betartani, Istent és felebarátunkat szeretni, amelyikből egyik sem lehetséges a másik nélkül. Embert szeretni Isten nélkül lehetetlen, hisz ki az embereket igazán szereti, előbb-utóbb - még külső segítség nélkül is - eljut Istenhez, Istent szeretni emberszeretet nélkül pedig hazugság, hiszen aki így szereti Istent, az nem szereti, hanem fél, hízeleg, alázatoskodik, képmutató.

Január 6-án, vízkereszt napján ismét csodálatos élményt nyújtott a szentmise. Már az elején azzal kezdtem, hogy kissé fagyottan érkeztem és a fűtött pad melege helyett a térdelést választottam. Összekulcsolt kezeim között abban a pillanatban megéreztem az energiaáramlás beindulását. Imába kezdtem, de saját szavaimmal. Arra kértem Istent, hogy segítsen megtisztulnom, tovább felnőnöm a tőle kapott és folytonosan áramló kegyelemhez. Igaz, hogy fejlődök valamicskét, de hol vagyok még attól, hogy úgy világítsak, mint csillagok az égen, ahogy ezt a SZÓ oly szépen előírta nekem. Az átváltoztatás és az Úrfelmutatás alatt mindannyiszor erőteljes aktivitást éreztem koronacsakrámon, és valahogy az volt az érzésem, hogy az oda behatoló sugárzástól már kisebb mértékben különbözik saját rezgésszámom, azaz fejlődök.

Az áldozás alatt is nagyon erős, egész testemet betöltő finom vibrációt éreztem, majd a padba visszatérve belső képernyőmön egy feszületet pillantottam meg. Egy “üres” feszület volt. Ezt azért tudom ilyen biztosan állítani, mert a vastag szögek kiállottak belőle, mutatván, hogy nem szimbolikus, hitet jelképező keresztről van szó, azon volt valaki, de már nincs. Gondolkoztam, mit jelenthet ez? Jézus nincs már a keresztfán, feltámadt, újjászületett. Talán az én újjászületésemet akarja ez jelenteni? Nem! A kereszten levő szögek szinte felhívják a figyelmet arra, hogy azon volt valaki, de már nincs. A kereszt, szenvedés, s ha már nem vagyunk keresztre feszítve, a szenvedés véget ér.

Megvan a megoldás, ragyogott fel bennem, de aztán tovább gondolkoztam. Jó, de kinek ér véget a szenvedés? A SZÓ megírta “szenvedéseid, melyet hordasz és még reád várnak, azt a célt szolgálják…”. Sorsom annyira egybeolvaszt családommal, hiszen az én szenvedésem is csak akkor csökkenhet, ha a többiek szenvedése is csökken, vagy megszűnik. A jel csak arra vonatkozhat, ami napjaim minden percében foglalkoztat. Az pedig nem az, hogy magamat kényeskedve sajnáljam hitéletem gyakorlásának apró nehézségei miatt. Hogy szoktam családunkról beszélni? A feleségem, igen ő keresztre van feszítve. És ő kerül most le a keresztről!

Milyen megszüntetése lenne a szenvedésnek az, ha kislányom továbbra is beteg, feleségem pedig továbbra sem hisz? Addig pedig nem fog hinni, míg Böbe meg nem gyógyul. Így hát Isten mégis előbb gyógyítja meg Böbét, nem pedig csak akkor - amint hittem - ha Edit is megtér, és hittel imádkozik hozzá. Milyen csodás örömhír és kegyelem egyben! Ezzel azt az érvet is elveszi Edittől, hogy zsarolja öt, mint szülőt, amit Edit minduntalan odavágott hozzám. Bizony itt én se jól vizsgáztam hitből. Komoly tévedés volt azt hinnem, hogy ki tudom számítani Isten útjait, mert isten útjai kiszámíthatatlanok! De ebből is levonom a tanulságot, és az első az lesz, hogy hazaérve egy levélben megírom neki ezt az élményt, amit majd leragasztva átadok és megkérem, akkor bontsa föl, ha a Böbe állapota majd - nemsokára - javul. Ekkor kap majd szép igazolást arra, hogy Isten jó, és a hitnek milyen nagy a jelentősége.

Egyik este, mikor hazamentem, párom megint nagyon komoran nézett rám.
- Mi van szívem? - kérdezem részvétteljesen, mert egész lényéből sugárzott, hogy szenved a már két éve tartó örökös dializálástól, a kilátástalanságtól.
- Elegem van az egészből, hogy neked az Isten a legfontosabb, és a családodat mellőzöd emiatt!
- Én nem mellőzlek titeket, de valóban az Isten a legfontosabb számomra. - Mind a ketten ugyanazt mondjuk, ugyanazt hisszük. - Te azt hiszed, hogy vesztembe rohanok, mert Istenben hiszek, én pedig azt mondom, hogy neked nem válik javadra, ha nem hiszel Istenben.

- De hogy tudsz egy olyant szeretni, aki a beteg leányodat nem gyógyítja meg? - fakadt ki sírva. A Pali bácsi az oka mindennek, meg az Éva, azok fanatizáltak téged ennyire. Hogy lehetsz ilyen kegyetlen, hogy ennyi fájdalmat okozol nekem? - Miért nem engem büntet Isten, miért ezt az ártatlan gyereket? - Miért nem imádkozol, hogy én szenvedjek helyette?
- Van erre lehetőség, de erről többet most nem mondok. – válaszoltam. Mennyire rátapintott a lényegre, gondoltam, hiszen alig két napja fejeztem be Pió atya csodálatos életrajzát, melyben leírja, hány ember szenvedését vállalta át. Én pedig pont tegnap kértem Istent, hogy ha lehetséges, nekem adja át azt a szenvedést, melyet lányomnak és feleségemnek kell elviselnie.

- Én meg vagyok győződve, hogy nem én vagyok az oka, hogy ez ennyire fáj neked, és tiszta a lelkiismeretem.
- Ezzel csak áltatod magad, ezzel a hamis hazugsággal, de ha van Isten, akkor sokat fogsz bűnhődni a pokolban, mert ennyi fájdalmat okoztál! Nehogy azt hidd, hogy te olyan jó vagy! Én mindig, mindenkivel jól megvoltam, engem mindig szerettek. De ha van túlvilág, akkor eljövök és kísérteni foglak!
- Más gyötör téged szívem, nem én! Céloztam a gonosz oldalra.
- Le merem fogadni, hogy az uszodába is azért jársz olyan pontosan minden kedden, mert ott is összeszedtél valami hülyét, aki szájtátva hallgatja a dumádat.

Mosolyogtam és hümmögtem, hogy milyen jól informált a másik oldal.
- Nincs más témád, amint hazajössz, ezt a rohadt számítógépet vered, mert az is csak a ….. Isteneddel van tele. Mást sem tudsz, mit annak a …….t csókolgatni!
- Én nem tudom, mit csinálok, ha elmész vasárnap arra a misére!
- Már pedig el fogok menni, mert a misét, azt nem tilthatod meg nekem. Ebben a pillanatban teljes erőből belevágta a mosogatóba a befőttesüveget, amelyet éppen mosogatott, és összerezzentem. Szerencsére nem esett bántódásunk, a befőttesüveg jól bírta a strapát.

- Eddig hányszor curikkoltam? Levettem a medált, nem mentem imakörbe, nem tartottam a rendelőben tanfolyamot, mindig többet akartál, semmi sem volt elég. A kisujjamat nyújtottam és a karom kaptad be tövig! Téged nem az bánt, hogy a számítógépbe írok, vagy a misére megyek, téged nem a hitem megnyilvánulásai zavarnak, hanem az, hogy nálam első helyen van az Isten.
- Ez nem normális, hogy valaki ennyire fanatikusan belebolonduljon ebbe. A nagybátyám feleségét sem tudtam megérteni, aki nem engedett vérátömlesztést a nagybátyámnak, mert jehovista volt.
- De nekem semmi közöm a jehovisták fanatikus cselekedeteihez! - Mondd meg, mi az, ami értelmetlent teszek!
- Az hogy ilyen gonoszokat szeretsz, akik, bár meg tudnák gyógyítani a lányodat, nem teszik.
- Ezt így önmagában, az egészből kiragadva nem tudom neked elmagyarázni. Az egész azon múlik, hogy elfogadod-e azt, hogy nem egyszer élünk a Földön. Csak így tudom megmagyarázni, hogy az Isten jó. Ha mindnyájunkra korábbi cselekedeteink, és azok következményei hatnak, akkor nem derült égből jött villámcsapás Böbe betegsége, hanem következmény korábbi életei alapján, amelyet Isten csak azért enged meg, mert a tapasztalatszerzést, a fejlődést szolgálja.
- Ezt a marhaságot akarod beadni nekem? - Te nem vagy normális!

- Nem tudom bizonyítani neked, sőt igazat adok, hogy nehéz így elhinni. - De te sem akarsz rosszat, amikor a beadod az injekciót a gyereknek, és ő tudja, érzi, hiszi, hogy te jót akarsz neki. Ezért viseli el. - A hit a lényege az egésznek. - Ez volt a mosdónál levő csík eltávolításánál is a lényeg. Olyat hittem el, amit senki sem bizonyított be nekem, sőt az ellenkezőjét állítottad. Én hittem, és a hittel győztem az eltávolíthatatlan kosz felett.
- Másképp nem tudom megmagyarázni, hogy miért jó az Isten, ha meg tudná gyógyítani Böbét, és nem gyógyítja meg. - Csak a hittel. - Ezt írta a SZÓ is “ha elfogadjátok, hogy én jobban tudom, mi jó nektek, mint ti.”
- Hagyd a SZÓ-t, ne emlegesd azt a vén hülyét, mert darabokra tudnám szaggatni! Ő tette tönkre a házasságunkat, meg az a …… Éva.

- Hogy tudsz ilyet mondani egy négy gyermekes, két beteg gyermekét nevelő édesanyára?
- Én nem hozzád mentem feleségül, hanem egy normális emberhez! Amikor nekem kellett választani a szüleim, és teközötted, én téged választottalak! Nem hittem volna, hogy ilyen csalódás fog érni az életben.
Szinte vért izzadtam minden szóval, és mondattal, mert egyszerű, logikus és megdönthetetlen érvekre volt szükségem. Láttam, hogy szenved, minden mozdulata, hangsúlya, pillantása erről tanúskodott, mégsem tudtam rajta segíteni. Nem mondhatom el, amit Pió atyáról olvastam, mert azok a történések mind a már hívők hitét fokozzák, emelik, de nem győzik meg azt, aki nem hisz, aki ellenségesen áll hozzá minden szóhoz. Edit, Isten akaratába, Böbe betegségébe való belenyugvásom úgy értelmezte, ferdítette, hogy én helyeslem, sőt akarom Böbe betegségét.

Mikor válaszoltam, hogy Isten nem rossz, és Böbe biztosan meg fog gyógyulni, azzal vágott vissza, hogy félistennek képzelem magam, mert azt hiszem, a jövőbe látok. Legsúlyosabb vádja az volt, hogy ha Isten és a család között választanom kellene, Istent választanám. Hiába idéztem az Evangéliumból, szerinte normális hívők nem úgy gondolkoznak.
Kemény ez a kiképzés édes Istenem, de végigcsinálom. Az Istent szeretőknek minden a javára válik! – vigasztalgattam magam és töretlen optimizmusom nem volt alaptalan, mert akár egy szinusz görbénél, együtt mondhattam az öreg cigánnyal, ross után gyün a jóu! A jó, a vigasz, a remény, Böbe gyógyulásának lehetősége, nem sokat váratott magára.