SATUBAN

 

 

Ember tervez, Isten végez, szoktuk mondani, amikor számításaink meghiúsulni látszanak. Olyan szépen elgondoltam, hogy Editem támadásait szeretetem végvárában békésen üldögélve, joviális mosollyal, boldogan elviselem, és mégis, néha elviselhetetlennek tűntek megnyilvánulásai. Pali bácsival sokat beszélgettem erről, mondtam neki, hogy a jelenlegi helyzethez képest milyen boldogan állnék inkább az oroszlánok, vagy kivégzőosztag elé, de csak azzal tudott vigasztalni, hogy Viktorkám, nekünk az állapotszerű vértanúság jutott osztályrészül.

Edit nem csak a takarításban volt igen alapos, gyakran szeretett festetni, tapétáztatni, állandóan az volt az érzése, hogy nincs elég tisztaság, nem elég vakító fehér minden, és gyakori kifejezése volt a mocsok, a szennyes, a piszkos, s mindebből arra kellett következtetnem, valamiféle állandósult belső kényszer űzi, hajtja, és felesleges is vitába szállnom ezzel. Így állt neki a rendelőt is kifestetni, s hogy ne reklamálhassak, még magára vállalta fizikai munka részét is, együtt tologatta a festővel a bútorokat, ráncigálta a fóliát, egyszóval testestől, lelkestől benne volt a festésben.

A rendelőben kifesttette volt irodámat is, amit kérész életű vállalkozásom alatt használtam. Amikor legközelebbi vasárnap agytrénerezni – gyógyítani mentem, csodálkozva tapasztaltam, hogy a Jézus képem eltűnt a falról, és helyébe egy olajfestmény került, melyet Edit egy betegétől kapott. Hogy milyen beszédes tud lenni egy – egy apró jelenség! Az irattartó szekrényemen helyet foglaló pompás fokföldi ibolya, mintha eltűntét siratta volna, magába roskadt, szinte tetszhalottként kornyadozott korábbi helyén. Nem tudtam szó nélkül megállni, és Editnek elmondtam, még a fokföldi ibolya is siratja az eltávolított képet, mire ő nem válaszolt, csak legközelebbi alkalomra beállította az orgon energia sugárzó készüléket, melyet Böbe gyógyításához vettünk, és azzal kezdte bombázni az ibolyát, hogy életre keljen.

Pár hét múlva láttam, hogy a másodjára vásárolt orgon készüléket is beállította egy másik irányból, hogy már két forrásból kapja a növény az energiát, de a csoda orgon készülékek csak nem akartak hatni. Ekkor tartályukat megtömte a rendelőben található összes rózsakvarccal, hegyikristállyal, tigrisszemmel, acháttal, de a kis virág – tanúságot téve a Megváltó mellett - elpusztult, és én azon gondolkoztam, vajon hány bizonyság mellett fog még Editem elmenni, mikor rezdül meg szívében az Istenszeretet húrja.

Egy alkalommal valami gyapjúszőnyeget jöttünk Budapestre vásárolni, s amikor kiszállt az autóból, meglátott egy SZÓ kötetet az autó hátsó ablakában. Azonnal rám szólt, hogy ne égessem őt ilyesmivel, lefordította a könyvet, hogy ne látszódjon címlapja, és fél órás prédikációt kellett meghallgatnom, hogy nem vagyok normális, fanatikus szektás vagyok, rosszabb a Jehova tanúinál, azok ilyen erőszakosak, mint én, mert erőszakosan olvasom a SZÓ könyveket, mindenen keresztülgázolok, és mégis elmegyek az imakörbe, de majd ő elmegy és beolvas annak a vén ….nek.

Elgondolkoztam, hogyan lehet erőszakosan könyvet olvasni, meg erőszakosan elmenni valahová, aztán rájöttem a Dethlefseni igazságra, a külvilág nem létezik, csak projekció, kivetítés, hisz épp Edit tilt, tiltana erőszakkal, s ezt vetíti ki rám. Felismerésem a gyakorlatban is igazolódott, mert este felhoztam magammal a SZÓ kötetet, és elkezdtem olvasni, de Edit kirántotta kezemből, néhány oldalt kitépett belőle, majd a földre hajította, és megtaposta. Mit lehet erre válaszolni, gondoltam, és lementem a szemben lévő virágoshoz, és vettem egy szál piros rózsát, és széles mosollyal átadtam Editnek. Edit zavartan nézett rám, és megkérdezte: - Ezt most miért? - Mert szeretlek! Válaszoltam boldogan, és vártam, hogy erre aztán végre meghatódjon, hisz ha kővel dobnak, és kenyeret nyújtok, ráadásul virágot, nőnek, akkor nem lehet, hogy ne legyen sikerem. Itt is elszámítottam magam, mert Edit még dühösebb lett:

- Ha szeretnél engem, nem olvasnád ezt a sok baromságot, meg nem a Pali bácsi …..t nyalnád. Nem azt az Istent szeretnéd, amelyik gyötri a lányodat, hanem inkább a családoddal törődnél, mint a normális emberek, amilyen te is voltál, míg meg nem hülyítettek ezek a vén rinyálós k….k, meg az a hamis próféta, amelyik meggazdagszik a könyveiből és hülyíti maga körül az embereket. Majd írok én megfelelő helyekre, hogy állítsák le a te Pali bácsikádat. Te nem Istenimádó vagy, hanem Halmi imádó. Lehet erre még valamit mondani? Elhallgattam, és magamban abban reménykedtem, ha egyszer megelégeli a Jóisten néma tűrésemet, szenvedésemet, majd levetít Editnek álmában egy filmet, hogy én rendes ember vagyok, és akkor majd Edit a nyakamba ugrik, átölel, és boldogok leszünk. Eddig csak azt tapasztaltam, hogy elidegenedett tőlem, de most már arcát is elfordítja, ha puszit akarok neki adni. Én pedig egy udvarlós típus vagyok, feleségemet 16 év házasság után is megölelgetem, megcsókolgatom, már ha hagyja. Szinte hetente nyílik rá alkalom, hogy akár társaságban, akár kettesben elmondjam, ha százszor újraszületnék, százszor őt választanám!

Igaz, hogy most egy pokol mellette az élet, de ezt csak ki kell bírni, aztán majd jobb lesz. Bennem valami mindent elsöprő optimizmus van, mert az elmúlt tizenhat évben százszor szántam már rá magam, hogy összepakolok, és elköltözöm, aztán a mosolyszünet végén este felbontottunk egy üveg pezsgőt, lámpaoltás után összebújtunk, és azt hittem végre beköszöntött a boldogság, a Mennyország. Aztán két – három nap múlva minden a régiben folytatódott, de ez sem tudta elvenni lelkesedésemet. Úgy gondoltam, eszményi nő, ideál nincs is, vagy az nem is jár az embernek, jobban járok, ha Edittel keresem és találom meg boldogságomat, és különben is az ellentétek vonzzák, kiegészítik egymást.

Edit is azzal érvelt, hogy mennyi meggondolatlanságtól óvott meg, hogy szárnyalásaimat horgonyzó, visszahúzó természetével csillapította. Hát lehet, hogy megóvott egy-két puffanástól, de az is igaz, hogy e tekintetben fogoly madárnak éreztem magam. Amikor összeházasodtunk, azt terveztem, hogy nyitok egy akvarista üzletet a városban, mert egyetlen, elhanyagolt belvárosi üzlet volt egész Kecskeméten. Meg is kaptam, hogy minek, amikor ez az egy is csődbe megy. Az elmúlt 16 évben 8 akvarista üzlet nyílt a városban, és közülük hat prosperál. Persze Edit erre is rávágná, hogy nekem biztosan nem sikerült volna, ő jobban tudja, mi való nekem.

Az imakörbe bekerült egy Edittel egykorú röntgenorvosnő, akit megcsapott az alkoholizmus, és kapcsolatba került egy pappal, aki iszákosmentő szolgálatot vezet, és így próbált az imakörön keresztül fogódzót találni. Zsófi sokfelé járt, ismerte a Bokor mozgalmat[1] is, és Edit helyzetébe is jól bele tudta élni magát, lévén orvosnő, de az enyémbe is, lévén Istenszerető. Elmondta azt a történetet, hogy egy ismerősénél ugyanez a helyzet állt elő, hogy a férj megtért, a feleséget bántotta, hogy imakörbe jár, és a férfi a felesége kedvéért lemondott az imakörbe járásról. A feleség néhány hónapig elnézte, hogyan senyved férje, majd egyszer belékarolt, és azt mondta, gyere, menjünk el együtt, és azóta ő is megtért. Ez az, gondoltam, ez olyan szimpatikus, békés megoldás, erre már csak meghatódna Edit.

Megkonzultáltam Pali bácsival, de ő más véleményen volt. Érződött rajta a keserűség, hogy elveszíthet, de meggyőződésből mondta: - Viktorkám, kipróbálhatod, de csak ki fog készíteni a krampusz! Ettől megrettentem, de valahogy nem voltam teljesen biztos ebben az igazságban. Hátha Pali bácsi csak meg akar tartani magának, mint egyetlen fiút az imakörben. Nem azt mondta Jézus, hogy ne álljatok ellen a gonosznak? Ha én ellenállok, és mégis elmegyek, pedig feleségemet ez bántja, akkor végső soron fájdalmat okozok neki. Igaz, hogy Pali bácsi azzal érvel, hogy a szeretetbe belefér a fájdalom okozása, mert az orvos is szereti a betegét, amelyiknek sebét kivágja, pedig az aztán tud fájni. Meg aztán, hogy képzeljem én magam orvosnak, hogy én jobban tudom, mi a jó, mint Edit, akkor tulajdonképp ugyanott vagyok, ahol ő, még a végén megint gőgös leszek, inkább ki kéne próbálni ezt a Zsófi féle módszert.

Minden akaraterőmet összeszedtem, mert a havonkénti imaköri találkozók szinte az életet jelentették nekem. A közösség melegsége, Isten közösségi jelenléte nagyon erős töltést adott. Még csak fél kilométerre voltam a Tarkasor utcától, de koronacsakrám már úgy bizsergett, hogy majd beszakadt a fejem. Mondtam is ilyenkor Magdinak, akivel együtt mentünk az imakörbe, hogy Magdikám, nyargalásznak a fejem tetején az angyalkák. Magdi is nagy szálka volt Edit szemében, hisz tőle “hódítottam” el, mert az ő barátnője volt, s annyit beszéltem neki a Jóistenről, hogy végül elolvasta a tíz SZÓ kötetet is, ami az imakörbe járás feltétele volt.

Magdiék a szemközti panelház hatodik emeletén laktak, s egy alkalommal, amikor a kaputelefonon felcsöngettem hozzájuk, nem vettem észre, hogy Edit szinte teljesen kihajol az ablakon, és úgy figyeli indulásunkat. Mikor Magdi megjött, játékos udvariassággal kinyitottam előtte az autó ajtaját, majd amikor igyekeztem a vezetőülés felőli oldalra észrevettem, hogy Edit az ablakon kihajolva felénk néz. Nem tudtam, mit akarhat, ezért valami üdvözlésfélét integettem felé, aminek estére meg is lett a böjtje.

Edit azzal fogadott, hogy szégyelljem magam, amiért ilyen ocsmány módon viselkedem, hogy képes vagyok fényes nappal ölben vinni Magdit az autóhoz, amit csak azért teszek, mert sok más agyalágyulttal egyetemben bambán figyeli, amikor beszélek, jaj, milyen okosakat mond ez a Viktor. Magdi még rosszabbul járt, mert Edittől két részletben tizenöt oldalnyi levelet kapott, melyben a legősibb foglalkozás folytatójától elkezdve, annyi szitok és rágalom zúdult rá, hogy csak hatalmas lelkierővel bírta ezt elviselni. Magdit férje egyre jobban akadályozta az imakörbe járásban. Férje saját focimeccseit, éjszakába nyúló mulatozásait természetesnek tartotta, de azon felháborodott, hogy egy anya nincs a családjánál, és mindenféle értelmetlen imakörökbe járkál.

Mivel Edit összefutott vele, elbeszélgettek közös problémájukról, egyfajta szövetség, érdekközösség alakult ki közöttük, és Edit gyakran példálózott is vele, hogy lám, a Viktor, mármint Magdi férje is mennyire hülyeségnek tartja az egészet, az ő házasságuk is majdnem tönkremegy, mert én Magdit meghülyítettem. Szerencséje pedig az volt, hogy véletlenül, férje vette ki a levelet a levelesládából, és még ő is megbotránkozott a levél tartalmán, ráadásul nyilvánvalóan hamis állítást is talált benne. Edit ugyanis azt állította, Magdi kért meg, hogy elvigyem az imakörbe, ráadásul ölben, pedig Magdi óvatosságból mindig férjével vitette magát, csak autójuk épp szervizben volt, és így maga férje kért fel a fuvarra.

Ezzel bakot lőtt Edit, de annyira elvette a kedvemet, hogy úgy gondoltam, kipróbálom egyszer, milyen lesz, ha otthon maradok. Hátha bejön a Zsófi féle variáció. Eljött a harmadik vasárnap, Edit feszülten figyelt, fél hat, háromnegyed hat, hat óra, és nem mozdultam. Csak ültem békésen az ülőgarnitúrán, és azt gondoltam, meglátjuk, Isten lelke mit fog most végbevinni. Pár perc múlva Edit nem bírta türelemmel: - Mi van, elmarad az imakör?
- Nem, nem marad el, válaszoltam.
- Hát akkor?
- Nem megyek el.

- Azt hiszed, ezzel elérsz valamit? Itt ülsz, mint valami Buddha és saját képzelt fényedben tündökölsz, hogy te milyen nagylelkű vagy, hogy le tudsz mondani az imakörről? Teszed az eszed, és tetszelegsz önmagadnak! Hiába vagy velem testben, ez így még rosszabb, hogy lélekben nem vagy mellettem. Látszik rajtad, hogy csak itt ülsz, de gondolatban ott vagy, azokhoz vágyódsz, mert azok fontosabbak neked, mint a családod.
- Jobb lenne, ha kocsmába járnék? – kérdeztem, s közben elgondolkoztam, hogy Edit szerint már van lélek is, nem csak test?
- Egy iszákos is jobb nálad, mert az néha kijózanodik!

Erre már csak nevetni tudtam, annyira groteszk volt szegény Editkém érvelése, de valahogy olyan kis aranyosnak tűnt, mint egy makacs kislány, aki a hajasbabájáért küzd, és minden érvet megragad, hogy azt visszakapja. Közben Edit bement a konyhába és párbeszédünk ott folytatódott:
- Ha te ennyire ezekhez ragaszkodsz, akkor jobb, ha elválunk!

Megdöbbentem ezen a felvetésen, borsózott a hátam, mert az elválás, mint olyan, mindig rémkép volt előttem. Tragédiaként éltem meg, értetlenül, szorongva figyeltem, úgy bátyám, mint húgom válását. Szüleim példája lebegett mindig előttem, mert előttük a házasság szent, és sérthetetlen volt. Hirtelen haragomban sokszor összecsomagoltam gondolatban, de ilyesmit gyakorlatban is megtenni, sosem lett volna bátorságom.

- Editkém! Te elválhatsz tőlem, ha akarsz, de én nem válok el tőled, és nem hagylak el titeket. Ha elküldesz, én akkor is gondoskodni fogok rólatok.
- Mit hősködsz itt, nem az a gondoskodás, hogy odavágod a pénzt, egy férjnek a családja mellett a helye, nem imakörökben, meg ilyen marhaságokon. Különben is csak az Istenedtől félsz, azért nem mersz elhagyni minket. Isten a szívünkben van, ha jól tudom, minek jársz akkor a templomba?
- Majd alapítok én egy vallást, de nekem jó Istenem lesz, nem olyan, aki Böbét kínozza!
- Én leszek a második tagja Editkém, mert én is jó Istenben hiszek!
- Akkor mondd meg, miért nem gyógyítja meg Böbét? Tégy csodát, gyógyítsd meg, majd akkor hiszek a te Istenedben, addig nem.

Edit belelovallta magát a vitába, és ahogy visszament a nagyszobába, meglátta, hogy a híradóban épp egy feleséggyilkost, egy néger boxbajnokot vezetnek kihallgatásra.
- Na látod, te még ennél is rosszabb, gonoszabb vagy, mert ez legalább egyszerre ölte meg a feleségét, te meg lassan kínzol engem halálra. Mondta a tévét néző gyermekeink előtt, akiknek a szeme megrebbent, de hogy a lelkükben mi játszódott le, azt nem tudom.

Ilyen lelkiállapotban az autóvezetés sem ment tökéletesen, mert bizony kalamajkát okoztam egy alkalommal. Már korábban, mikor viszonylag friss volt a vezetői engedélyem, megfigyeltem, hogy amikor zaklatott, hajszolt volt az életem, egyre – másra koccantam össze másik kocsival, míg egyébként többszázezer kilométert is elvezettem teljes biztonsággal. Most vasárnap, ebéd után, feleségem kérésére, anyósomékért indultam, hogy elhozzam őket látogatóba, s városkánk széles sugárútján elkalandozott figyelmem. Amikor már nagyon közel volt előttem a kocsisor, fékeztem az esős úton, de a vizes aszfalton a kerék leblokkolt, az autó tehetetlenül csúszott, sodródott, míg nagy csattanás közepette bele nem csókolt az előttem álló VW Golf hátuljába.

Még a Golf utáni kocsiból is kiszálltak, így biztos lehettem, hogy figyelmetlenségemmel hármas karambolt okoztam. A Golfból három, szabadságról laktanyába igyekvő katona kászálódott ki, és bosszúsan méregették autójuk hátulját, mert az ütközés következtében gumijuk is leengedett, és valószínűleg bajba kerülnek, ha késve érnek vissza táborhelyükre. A Golf előtti Zsiguliból egy iparos féle házaspár pattant ki, és rögtön nekem estek:

- Nem lát? Nem Látta, hogy itt állunk? Minek van a kocsiján fék?
- Elnézést kérek, nem szándékosan tettem, van biztosításom! Válaszoltam mosolyogva.
- Hogy lehet így vezetni? Miért nem néz maga elé?
Mind olyan kérdések, melyeket felesleges feltenni, hiszen, ha figyeltem volna, ha használtam volna a féket, nem csúsztam volna beléjük, mégis megértettem őket, és türelmesen válaszolgattam nekik, mert senki nem örül a várható hercehurcának, az időveszteségnek, a gyanakvó biztosítási kárszakértőnek, a karosszériás mester keresésének, aki szívja a fogát, amikor megtudja, számlára kell dolgoznia.

- Nagyon sajnálom, elnézést kérek, figyelmetlen voltam, minden kárukat megtérítem. Erősítettem meg még egyszer, és csodák csodája, nyugalmam kezdett átragadni alkalmi ismerőseimre is.
Segítettem félretolni a Golfot, udvariasan bemutatkoztam minden résztvevőnek, félredöcögtem saját autómmal, kerítettem kárfelvevő lapot, segítettem a földre pottyantott személyi igazolványt felemelni. Száz szónak is egy a vége, hétfőn, a biztosítóban felderült károsult ismerőseim arca, mosolyogva fogadtak, ami a helyzethez képest komoly sikernek mondható. Viselkedésem olyan volt számukra, mintha olajat öntenének a háborgó tengerre. Vajon miért nem működik ez otthon is ugyanígy? Gondoltam, és valóban, Editem gúnyos mosollyal fogadott, mikor hazaérkeztem.

- Mi van, nem álltak eléd az őrangyalaid? Nem fogták vissza az autót? Hogy vigyáz rád a te Istened?
Nem válaszoltam semmit, de eszembe jutott, hogy amikor ő ütközött egy éve a Ventóval, ráadásul frontálisan, mennyi mentséget tudott másodpercek alatt összekaparni. Sietett a dialízisre Böbéhez, ez volt a fő érv, ezzel takarózott. Ez azonban ott sántított, hogy mindig el lehetett tolni a dialízist, ha Budapestre mentünk a Pólus centerbe bevásárolni, de sohasem, ha valami nekem lett volna fontos, akkor mindig halaszthatatlan volt.
Megpróbáltam Editet szeretettel átölelni, de ellökött magától, és odavágta:

- Nem akarok a Pali bácsi mögött a második lenni! Menj a templomba, csak hozzá ne menj!
Szegény Edit, ha tudná, pont azzal köt Pali bácsihoz, hogy ennyire igyekszik eltávolítani tőle. Azért mondja, hogy járjak csak a templomba, mert tudja, ott elülnek az emberek, mint a befőtt, tisztelet a kivételnek, úgy hívőben, mint papban, de nem sok minden ragad rájuk, vagy ha ragad, az is hajmeresztő. Múltkor egy helyettesítő pap a Máté 8.2.-re alapozta szentbeszédét.

A történet arról szól, hogy Jézus meggyógyít egy leprást, majd elküldi a rabbihoz, ugyanis az ő tisztük volt megállapítani, hogy a beteg megtisztult, és visszatérhet a közösségbe. A tisztelendő atya ezt úgy magyarázta, hogy papok nélkül, Egyház nélkül nem lehet Istenhez eljutni, szeretheti valaki akárhogy is Istent, intézmény és hivatásos közvetítők nélkül nem juthat el hozzá. Ez olyan fájó, hogy nem is vesézem, annyira egyértelműen siralmas, kacifántos okoskodás, belemagyarázás, és pont az igazság elferdítése. Hisz Istennek egyetlenegy számít, szívünk szeretete, és azt, akár egyház, meg pap közvetítésével, asszisztálásával adjuk, akár ateistaként, vagy parlagi hívőként, évi egyszeri templomjáróként, a szeretet az egyetlen érték Teremtőnk szemében. Így aztán visszaválaszoltam Editnek:

- Editkém! Havi két óra!
- Akkor sem! Csattan fel újból. Rosszabb vagy, mint a Jehovások, pedig már azoktól is vettek el gyerekeket!
Újabb zsarolás, vagy csak arra való célzás? Nem, ezt nem tudom elképzelni, hogy Edit a gyerekeimtől eltiltana. Edit sokszor a legártatlanabb dolgokra is felkapta a vizet. Amikor a névnapomra készített tortát megkóstoltam, úgy igyekeztem bókolni neki, hogy Editkém, mennyei finom a tortád, mire arca eltorzult és rávágta, földi finom, pokoli finom. Amikor fiókomban megtalálta a Lélek sötét foltjai c. kis brosúrát, ráírta: “A te lelkeden nem foltok vannak, hanem egy nagy sötét fekete massza az egész, ha egyáltalán van lelked, amit nem hiszek.”

Másnap este megint nekem esett, hogy Isten nincs, vagy gonosz. Mindig gondban vagyok ilyenkor, hiszen én nem akarom megtéríteni, de ha nem válaszolok, akkor még azt hiheti, nincs erre válasz, nincs érv, és akkor még inkább támadásba lendül, így azt mondtam:
- Editkém! Isten szeretete olyan csodálatos, olyan végtelen, hogy amikor csak a köpenyének szellőjét megéreztem, egy fél órát sírtam utána.
Biztos f……ttak a templomban! Mondta rá igen közönségesen. – a hit nem zavar, csak ne lennél bigott!

Hogyan magyarázzam el neki, hogy pontosan az én viselkedésem ellenkezőjét, a formai dolgokhoz mereven ragaszkodó, de tartalmilag üres, vallásos embereket nevezik bigottnak, engem pedig a formák nem érdekelnek, csak a tartalom, de az nagyon komolyan, nagyon következetesen. Ha már cikizni akar, akkor inkább fanatikusnak nevezhetne, de a fanatikusokat szélsőségesség és elvakultság jellemzi, ezt pedig csak akkor mondhatná rólam, ha havi két óra imakör helyett csak havi két órát lennék otthon, s a többit lennék imakörben. Erről azonban esetemben szó sincs!

- Editkém, megint az akaratodat akarod rám erőltetni. Kérlek!
- Ha nem lennél ilyen, akkor lehet, hogy járnék veled a templomba.
- Én sosem mondtam, hogy gyere, egyébként is minek jönnél, ha nem hiszel?
- Akkor hinnék!
- Editkém! Akkor tehát én vagyok neked az Isten?
Edit teljesen megdöbbent sokkoló kijelentésem hatására, és értetlenül nézett rám.
- Ha ugyanis az Abszolútumban, a Legnagyobban való hited tőlem függ, akkor engem elé, fölé helyezel, ezt pedig nem szeretném, mert a Jóisten az Isten, nem pedig én.

Kezdek fáradni, de nem olyan fából faragtak, hogy könnyedén feladjak valamit, amibe belekezdtem. A Jóisten meg olyan, mint a Traubisoda, nem lehet megunni, soha, soha nem lehet megunni, olyan csodálatos. Áldott légy Istenem, hiszek, bízom Tebenned, míg csak élek.


[1] Bulányi György katolikus pap nevével fémjelzett mozgalom, mely a katolikus egyház keretén belül az evangélium szerinti életvitelt tűzte célul

 

VISSZA TOVÁBB