LÁNGOLÓ MISERUHÁK

 

 

Egyik nap délelőtt a belvárosban volt dolgom, és valahogy a Breváczky utca környékére keveredtem. Eszembe jutott, hogy korábban jelezték a Vassula ötödik kötetét, amit betiltott a püspöki kongregáció, és gondoltam benézek az Tedeumba. Vassula beszélgetései Istennel csodálatos élményt nyújtottak, mert Istenről teljesen új képet festettek. Előtérbe került ezeken a médiumi üzeneteken, próféciákon, Istennel való beszélgetéseken keresztül, hogy mennyire mérhetetlenül, milyen forrón, és milyen szerelmes gyöngédséggel szeret minket, teremtményeit Istenünk. Vassula, az egyszerű asszony, aki svájci diplomatafeleségből lett Isten prófétája, a próféták sorsát éli, mert sok kritika, bírálat, sőt elutasítás is érte, főleg akkor, amikor Jézus ajkáról az Egyházat bíráló szavakat olvasott.

Ezért Magyarországon a püspöki kongregáció (nem tudom, mi lehet, talán valami vándorgyűlésféle, vagy értekezlet, valamilyen döntési fórum) betiltotta a könyv terjesztését, de a karizmatikus mozgalom ennek ellenére féllegálisan, legalábbis az Egyház szemében féllegálisan folytatta a terjesztést. Hol pult alatt, hol nyíltan árulták Vassula köteteit, melyek épp újszerűségüknél fogva igen népszerűek. A vonalasabb keresztény könyvesboltokban nagyon ferde szemmel néztek, amikor Vassula könyveit kértem, de főleg akkor, amikor megkérdeztem, ismernek-e olyan könyvesboltot, ahová nem terjed ki a püspöki kongregáció hatálya.

25 év után először léptem be a Jézus Király plébánia udvarára, mely igen lehangoló látványt nyújtott, főleg az udvarban berendezett gőzölő üzem miatt. Az ötven éve nem meszelt, és vakolt falak, az ajtókról lepattogzott festék, a tiritarka hevenyészett feliratok is az elhanyagoltság, áporodottság érzetét keltették. Az udvarban egy középkorú férfi kockás ingben és farmernadrágban állt egy égő és kellemetlenül füstölő kupac mellett. Egy idősebb néni segédkezett neki. Talán sekrestyés lehet, villant át agyamon, hiszen papok azelőtt nem öltöztek farmerbe. De ki megy ma sekrestyésnek? Csak valamilyen egyháziak lehetnek, mert közelebb lépve láttam, hogy miseruhát és reverendát égettek.

Eszembe jutott Guszti bácsi, az öreg sekrestyés, ahogy mindig meghúzta a miseboros üveget, Prochnov tisztelendő, akinek szíve vágya volt, hogy egyszer én is fekete reverendát hordjak, Lehel atya, akinek miséin egy gombostűt sem lehetett leejteni, a kanonok úr, aki már a hamut is mamunak mondta, és tüzifavágásért 45-ből való amerikai csokoládéval ajándékozott meg. Láttam magamat, ahogy a litániára készülve pörgetem a sósborszesszel begyújtott faszenes parazsat, amelyről aztán az illatos tömjénfüst szállt az ég felé, hogy egyszer ebben az udvarban még le is fényképezett a fiatal segédsekrestyés reverendában. Visszatértem a jelenbe és nem értettem, miért égetik el a miseruhákat.

- Miért tetszenek elégetni a miseruhát? Kérdeztem, mert valahogy sajnáltam a drága, díszes miseruhát, melyet áhítattal vettem kézbe, amikor felsegítettem Prochnow atyára a mise előtt.
- Helyesebben elrothadt miseruhát égetünk! - válaszolta a farmeres, - mivel a pincében ki tudja mióta rothadtak, és ez az előírás.
- Én is ide jártam 25 évvel ezelőtt ministrálni Prochnow atyához - buggyant ki belőlem és partnerem már válaszolt is:
- Nekem is ő volt a lelkiatyám, most meg én vagyok a plébános.
Szó szót követett, egy jó negyedórát elbeszélgettünk a joviális plébánossal, és elszégyelltem magam, hogy szinte számon kértem tőle a miseruhák égetését, meg ki tudja, minek néztem a plébános urat.

- Az Tedeumosok csak egy fél óra múlva jönnek. Adok magának egy ív papírt, és addig írja le 25 sorban, hogy mi történt magával a 25 év alatt. Itt van a Keresztény Világ szerkesztősége az udvarban, ott le is ülhet, jöjjön oda föl és írja csak meg, mondta és finoman tuszkolt a lépcső felé.
- Dehát ezt nagyon nehéz összefoglalni. - Motyogtam, mivel tudtam, sokkal könnyebb egy könyvet korlátok nélkül, emlékezetből megírni, mint egy cikkben 25 év lényegét összefoglalni. Úgy éreztem, ez a feladat már meghaladja képességeimet, és igyekeztem kibújni alóla.
- Nem tudom én azt úgy leírni, hogy egy újságba jó legyen. Szabadkoztam tovább erőtlenül, de a plébános szelíd erőszakkal csak tovább terelgetett a szerkesztőség felé.
- Nem baj, fog az sikerülni magának, biztatott alkalmi ismerősöm, és már be is léptünk a szerkesztőségbe.

Ott kaptam két A 4-es lapot, és ahogy a tollat a kezembe vettem, már éreztem is az energiát koronacsakrámon. Egy-két belejavítással, egy bő negyed óra alatt született a 25 év című kb. 25 soros cikk. Amikor kész voltam, zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek, felálltam, valami köszönésfélét hebegtem, és elindultam a kijárat felé. Egy mosolygós tekintetű középkorú asszony szaladt utánam, s az ajtóban ért már csak utol: - Fiatalember, hát legalább a nevét adja meg, hogy kit írjunk a cikk alá!
- Miért, hát lehet, hogy megjelentetik? Kérdeztem csodálkozva.
- Hogyne, én átolvastam, míg összecsomagolta táskáját, és nekem nagyon tetszett, főleg ahol azt írja, hogy Jézus a fizika tanár szerint ufó volt.

Megadtam nevem, és munkahelyi címem a névjegykártyán, és megkönnyebbülten léptem ki a plébánia udvaráról. Hát nem semmi egy ilyen cikket megírni! Nem is tudom, hogy írtam meg, nem is emlékszem rá, mintha csak vezette volna a kezem valaki, amikor írtam. Hát ez vicc! Szinte egy mondatot sem tudnék belőle idézni, pedig alig negyed órája, hogy megírtam saját kezemmel a cikket. Szüleimnek mennyire tetszene, mennyire örülnének, hogy fiuk a Keresztény Világ lapba cikket ír!
Mire visszaértem az irodámba, oly erős lett kíváncsiságom, hogy visszatelefonáltam a szerkesztőségbe, és kértem, hogy adják le faxon cikkemet, melyet készséggel meg is tettek, és közölték, hogy egy hónap múlva már újságban lesz a cikkem. Hát a szívem majd szétpattant a boldogságtól. Ezt az örömet! Ezt a megtiszteltetést!

Szaladtam az újságoshoz, hogy vegyek egy példányt, és ahogy átlapoztam rájöttem, milyen elütő színfolt lesz írásom, mert szinte az egész újság unalmas szervezeti hírekből állt, komor tekintetű papok, és főpapok fotóival, aki beszenteltek egy iskolát, vagy épp körmenetet tartottak, tele volt egyházi szakzsargonnal, és kevés volt benne a Jóistenről, az Ő szeretetéről, felebaráti szeretetről, jócselekedetekről, és hasonlókról.

Másnap reggel, ahogy imádkoztam az autópályán, eszembe jutott, hogyan replikáztam a könyvelőcég tulajdonosának, amikor hitemért kicikizett, és megszületett fejemben egy újabb cikk, Istent szeretni jó címmel. Mire beértem, már csak le kellett írnom, és még aznap délután megírtam a Dicsértessék az Úrjézus Krisztus cikket, arról az élményemről, hogy papnak néztek az Eklézsia Ferenciek téri boltjában. Cikk lehetne a Hitbenhat könyv utolsó fejezete a mosdókagylós megvilágosodásommal is, és elkezdtem bombázni a Keresztény Világ szerkesztőségét, meg az Tedeum mozgalom szomszédos irodáját is.

Alig telt el egy hét, úgy belejöttem az írásba, mint kiskutya az ugatásba. Egy grafikus ismerősöm elkészítette könyvem címlapját a kék éggel és a felhőkkel, és arra gondoltam, ugyanez a címlap egy kereszttel lehetne rövidebb lélegzetű írásaim címlapja. Éreztem ugyanis, hogy szinte megállíthatatlanul törnek fel belőlem a gondolatok, és tudtam, még sok írás fog születni. Húsvéti élményemet, a boldogság és a szenvedés párhuzamát Csak egy álom volt csupán? címmel, Edittel való párbeszédemet pedig Harun al Rasid, és a mi Urunk címmel írtam meg.

Elmúlt egy hónap, és nemcsak a Keresztény Világ hozta le a 25 év c. cikket, hanem három másikkal egyetemben a Megújulás, a katolikus karizmatikus mozgalom lapja is. A mozgalom vezetője telefonon felhívott munkahelyemen, és kért, bíztatott, hogy írjak tovább! Egy délelőtt, a városban autóztam a bankból a könyvelőnkhöz, amikor belső látással megjelent előttem egy nagy búbos kemence, körülötte ülő, melegedő alakokkal, és fejemben összeállt a szellembukást szimbolikusan bemutató írás, és vágtázva hajtottam föl a Rózsadombra, hogy el ne felejtsem.

Egy tanács kapcsán elkezdtem írásaimat esszéknek, kötetemet pedig esszékötetnek nevezni. Edittel való párbeszédem lett témája a Fekete képernyő, országúti élményem pedig a Hitlerért imádkozni? esszémnek. 11-ik lett a Csak egy atyátok van, amelyben felvetettem, miért szólítjuk atyának papjainkat, püspökeinket Jézus felszólítása ellenére. Innen kezdve egyetlen válasz és visszajelzés sem érkezett, és az esszé természetesen nem jelent meg. Pedig nagyon bíztam a karizmatikusokban, hiszen ha Vassulát meg merik jelentetni a tiltás ellenére, akkor egy ilyen esszétől sem ódzkodhatnak, de úgy látszik kritikus felvetésemmel túlléptem a tűréshatárt.

Magam sem tudom, miként, de esszéíró lett belőlem. Alig múlt el nap, hogy ne fogant volna, ne csöppent volna fejembe, ne jutott volna eszembe egy esszé alapgondolata, amit már csak saját szavaimmal kellett körítenem, és már meg is volt az esszé. A szamáriai asszony címmel felszólítottam papjainkat, hogy gyóntassák, áldoztassák meg elvált asszonyainkat, hisz Jézusunk a hatodik férjével élő asszonynak is az élet vizét ajánlotta, nem taszította el magától, mint mai elvált, gyónni, áldozni akaró asszonyainkat papjaink. Az ördög bibliája c. esszében rákérdeztem, miért szenteli be a bankfiókot püspökünk, Üljünk fordítva a lóra! c. esszémben pedig honfoglalás kori hasonlattal mutattam be, milyen egyszerű dolog a megtérés, és mégis mennyire bolondnak nézik, ki ezt komolyan veszi és teszi.

Már úgy voltam vele, hogy eleredt az eső, vagy dudált egy autós, akármi történt velem, mindenről tudtam esszét írni. Mindenről eszembe jutott, mi benne a párhuzam, mi a szimbolika, eszembe jutott egy jó hasonlat, és csak úgy törtek fel a témák, mint a buzgár. És a téma addig keringett, kóválygott a fejemben, míg ki nem írtam magamból. Addig nyugtalanított, míg papírra, helyesebben számítógép winchesterre nem került, amikor leírtam, megkönnyebbültem, de néha órákon belül jött a következő.

Böbének egy alkalommal úgy este kilenc körül pizzázni támadt kedve, de ráadásul úgy, hogy ott helyben, az Alfa pizzériában szeretné elfogyasztani. Ittam már egy pohár pezsgőt felségemmel, autót nem vezethetek, de Bőbe szegény annyit szenved, hát, ha egy kis örömet tud az ember szerezni neki, akkor tegye csak meg, így aztán elindultunk a pizzéria felé gyalog. Félúton lehettünk, amikor nyakamba kéredzkedett, és míg a nyakamban ülve elcipeltem a pizzériáig, összeállt bennem a Legkisebb közös többszörös címmel, a keresztény egyházak egymáshoz közeledését szorgalmazó esszé.

Ez már a hamincötödik volt két hónap alatt. Az esszéket munkahelyemen kinyomtattam, és elküldözgettem ismerőseimnek, akik körében szinte általános tetszést arattak. Volt olyan esszé, mely álomban született, mint pl. Igor apó, a reinkarnáció szimbolikus leírásával, vagy az Új útlevél az egyházak közötti vetélkedés képletes bemutatásával.

Az írás mellett a helyi rádióadóban is szerepeltem. Andi néni, Gergő osztályfőnöke főállásban átkerült a helyi rádióhoz, és Charon bárkája című ezoterikus műsorába riportalanyokat keresett. Velem történt c. műsorában elmondtam betegségem, és gyógyulásom, illetve megtérésem történetét. Egy sor jegyzetem nem volt, leültem a kényelmes tonkinnád karosszékbe Andi lakásán, kortyoltam egyet a finom menta teából, és már dőlt is a szó belőlem. Andinak csak meg kellett vágni, és már mehetett is két nap múlva műsorba az anyag.

Edit sohasem hallgatott rádiót, főleg nem a helyi adót, de amilyen pechem volt, pont akkor portörölgetett a fiúk szobájában, és véletlenül bekapcsolta rádió-magnójukat, mely, újabb véletlen, a helyi adóra volt állítva. A rádiót felhangosítva, villogó szemekkel, nyakán duzzadó erekkel és inakkal jött ki a szobából és felelősségre vont:
- Mi van, már sztárnak képzeled magad? - Összevissza hazudozol mindent a rádióban? - Nem az Istened gyógyított meg téged, hanem az orvosok, a kollegáim az ORFI-ban, azokat kéne dicsőítened, nem a Te Istenedet, aki Böbét már negyedik éve kínozza. Azt is ott kellett volna hagyni, szenvedni, nem lekaparni a keresztről!
- Pali bácsival való kapcsolatod pedig beteges! De már én is kinéztem magamnak egy fiatal papot a Rákóczi úton!
- Váljék egészségedre Editkém! Válaszoltam, hisz annál nagyobb jó nem érhet, mintha Edit egy pappal kikezd, aki majd szépen elvezeti a Jóisten útjára.

Ezek a “macerák” csak megerősítettek, rájöttem Edit edzőm, ha ő nem piszkálna annyit, fele ennyire sem merülnék el a Jóisten dolgaiban, és ha hálát nem is éreztem csipkelődései, szitkai után, meg tudtam magamat nyugtatni azzal, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Úgy éreztem Isten nyugalma és boldogsága költözött belém, mert beszédem is nyugodt, kimért lett, képtelen voltam hadarva, kapkodva beszélni, mint azelőtt, és valahogy soha, senki nem tudott felidegesíteni.

Magdi hipermozgékony, higanytermészetű kisfiát hozta rendszeresen agytréner kezelésre, és suttyomban kézrátételre is. Karcsika egy alkalommal különösen sokat izgett-mozgott, ficánkolt, pislogott, nevetgélt, majd a kezelés végén a legártatlanabb arccal megkérdezte: - A Viktor bácsit semmivel sem lehet felidegesíteni?
- Engem nem lehet semmivel Karcsikám! - Feleltem, mert tudtam, hogy számomra halál nincs, az élet megpróbáltatásai csak átmenetiek, engem odaát szeretet, örök élet vár. Bűneimet megbántam, csak jóra törekszem, Isten szemében a szándékvilág a mérvadó, aki engem bánt, velem rosszat tesz, csak magának tesz rosszat, baj velem csak úgy történhet, hogy Mennyei Atyám tud róla, hisz még a hajam szálát is számon tartja, hát hogy is izgathatnám magam. Voltaképp, aki komolyan hisz a Jóistenben sohasem szabadna, hogy izguljon, vagy ideges legyen. Aki aggódik rokonáért, szeretteiért, kishitűségről, Istenbe vetett bizalma hiányáról tesz tanúságot. Ideges ember meg, ahogy a mondás is mondja nincs, csak…

Ez az a nyugalom, ez az a boldogság, ami nagyágyú, az állapotszerű boldogság, amit nem lehet pénzért megvenni, csak az találja meg, aki nem a külvilágtól teszi függővé, hanem saját szívében keresi boldogságát, az Isten Országát. Egy reggel az autópályán freudi elszólással tettem tanúságot állapotomról, mert így imádkoztam: … és legyen meg a Te akaratod, miképp a Földön, azonképpen itt a Mennyben is. És valóban, a Pokol, és a Mennyország nem földrajzi hely, hanem állapot, mindkettőt megtalálhatja bárki itt a Földön is, hisz aki a Legszentebb tanítása szerint él, már fél lábbal a Mennyben érezheti magát, hisz kívülről érheti Pokol, ha belül Mennyországa van.

Hogy mennyire igaz megállapításom, még a népszerű showman egyik műsora is igazolta. Ebben a műsorban egy amerikai testvérpárt mutattak be, akik fejüknél összenőve, valami rendkívül fura és torz látványt mutattak. Ráadásként az egyikük kisebb termetű volt, mint a másik, ezért a nagyobbik egy tolókocsiszerűségen tolta testvérét állandóan maga mellett. Az összenövésen túl lófogaik voltak, görbe kezeik, lábaik, és ha jól emlékszem 227 féle rendellenességet számláltak össze rajtuk a precíz orvosok.

Mutatták őket, ahogyan mosolyogva, nevetgélve “mennek” bevásárolni a szupermarketbe, hogy együtt fürdenek, esznek, alszanak, szinte minden életfunkciót el tudnak végezni, és eközben hallatszott, szinte jelentéktelen kis mondatként a lélegzetelállító kijelentésük, hogy “mi boldogok vagyunk”. Kell-e nagyobb bizonyíték, hogy a boldogság csak magunktól függ, csak belülről kifelé valósítható meg? Támadt is egy műsor ötletem, hogy milyen jól ki lehetne ezt poentírozni, és a népszerű műsorvezető egy komolyabb témával is foglalkozhatna, meg is írtam neki egy levélben, de sajnos nem válaszolt, így hát lelke rajta, én szóltam neki.

Felbátorodtam ezeken a gondolatokon, érzéseken, és a bennem felgyülemlett gondolatokkal kopogtattam Andi ajtaján, és egy kétrészes, összesen egy órás riportot hoztunk össze, Út a boldogsághoz címmel. Itt sem kellett jegyzetelnem, hanem csak úgy jött minden szó, minden mondat, mintha nem is én gondolkoztam volna, mintha valaki gondolkozott volna bennem. Én csodálkoztam a legjobban, milyen kerek volt mondanivalóm, amikor magnóról visszahallgattam a szöveget. Andinak alig kellett vágni, és szinte nyersen ment le az anyag a rádióban.

Az első adásról utólag értesült Edit, de a másikat már magnóra vette, és megint éktelen dühbe tört ki.
- Neked boldogság az, ha a lányod beteg? - Szép kis apa vagy! - Csak az Istened s….t nyalod, csak magadra gondolsz, de a gyereked elpusztulhat az orrod előtt, te csak rinyálsz annak a gonosz Istenednek, de a pokol legmélyére kerülsz, meglátod, amiért ilyen kegyetlen, szívtelen vagy, hogy még örülsz is a lányod betegségének.

Uram bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekednek, jutott eszembe, és magamban elismételtem egyes számban. Editnek ilyenkor elborul az agya, nyilvánvalóan külső befolyás alatt áll, úgy kell vennem, mintha nem is ő mondaná ezeket a szavakat. Csak hát ez nem jut mindig eszembe! És olyankor egy jó darabig nagyon fáj, szinte húsba vág, hogy minden szavam, mindem tettem, minden gondolatomból bumeráng lesz, és ellenem fordul, mert Edit mindent pont az ellentétjére magyaráz. Milyen találó ez az ellentét szó, amit személynévként a Sátánra is szoktak alkalmazni. Hisz Ő is azt teszi, Istent kényúrnak, rabszolgatartónak, szívtelennek állítja be, szabad akaratunk tiszteletben tartását részvétlenségnek magyarázza, szóval minden jóba az ellentétjét, a rosszat magyarázza.

Hány ilyen történetet láttam már filmen, ördögi cselvetés, fortély, jutott mindig eszembe, de a filmekben szerencsére mindig a jó győzött a végén. Végül is, a mesék is erről szólnak, János vitéznek, Borsszem Jankónak, meg minden mesebeli hősnek meg kellett küzdeni a maga hétfejű sárkányával, vasorrú bábájával, s csak utána kapta meg a király legkisebb leányát, és fele királyságát. És a “világszép nádszálkisasszonynak” is előbb meg kellett csókolnia a csúf varangyos békát, előbb el kellett hinnie, hogy az elvarázsolt királyfi, és csak utána lett belőle csodaszép dúsgazdag ifjú hófehér lovon, aki elvette feleségül, s akkora lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a bor.

Nekem is meg kell vívnom harcomat a hétfejű sárkánnyal, nekem is addig kell csókolgatnom a varangyos békát, míg boldog házasság nem lesz belőle. És hogy kitartásom nem volt hiábavaló, azt örömteli esemény jelezte, hosszú hónapok után megint szólt hozzám a Jóisten: “mennyei kincseket gyűjts!” hangzott fejemben a fél tizenkettes mise végén, reggeli álmomban pedig a keresztet láttam, melyre önként másztam fel, és boldogan, mosolyogva feküdtem rajta. Úgy látszik Pali bácsinak lesz igaza, az állapotszerű vértanúság lesz osztályrészem. Ha így kell lennie, hát legyen meg az Úr akarata! Ámen.
 

VISSZA TOVÁBB