A LELKIGYAKORLAT

 

 

Rekkenő meleg volt, a nyár kellős közepe, amikor Pali bácsi bejelentette, hogy a lányok kérésére egész napos lelkigyakorlatot tart. Nehéz volt rászánni magam, de bejelentettem Editnek részvételi szándékom. A vártnál könnyebben úsztam meg, beérte egy-két fokhegyről odavetett szitokkal, és máris mehettem a várva várt eseményre. Izgultam, nem tudtam mi lesz, miből áll egy ilyen lelkigyakorlat, valamilyen spirituális fejlődést, meditációt vártam, és ha nem is pontosan ez történt, elképzelésem nem állt messze a valóságtól.

Pali bácsi rövid bevezetőt tartott, kicsit elcsendesedtünk, majd felolvasott két evangéliumi részletet, és ezt követően egyenként el kellett, lehetett mondani az idézetekkel kapcsolatos gondolatainkat. Az első, a nyelv bűnei volt, a Jakab levélből: Jak.3.1. Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. Ha a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, egész testüket irányíthatjuk. Íme, a hajókat, bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egész kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahova a kormányos akarja.

Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől.

A másik idézet rövidebb volt, szinte egyetlen mondatból állt: Lk.14.25. Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: ”Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.”

Én lettem az első hozzászóló, mert Pali bácsi jobbjára kerültem. Elmondtam, milyen szerencsés a két idézet összepárosítása, hogy mennyi bajt okozhatunk a legkisebb szervünkkel, a nyelvünkkel, és – szójáték – az írott és beszélt nyelv mennyire nem alkalmas, vagy töredékesen, homályosan alkalmas gondolataink közlésére. Lám itt a második idézet, ahol Jézus gyűlöletre szólít fel minket, ami nyilvánvaló fordítási hiba, hiszen Isten a SZERETET, hogy is kívánhatna tőlünk gyűlöletet. Két dudás pedig nem fér meg egy csárdában, vagy szeretek, vagy gyűlölök, és nyilvánvaló, hogy szeretni kell.

Sorban következtek a többiek, összesen tizenhatan vettünk részt a lelkigyakorlaton, és elmondták gondolataikat, véleményüket, és túlnyomórészt kiemelték, hogy egyetértenek velem, hogy Isten nem követelhet tőlünk gyűlöletet. Pali bácsi a végére maradt, ő mondta ki az összefoglalót, ami egyben kvázi hivatalos állásfoglalást, a vélemények összegzését, kvinteszenciáját jelentette.

Elmagyarázta, hogy a felszólítást nem szó szerint kell értenünk, hisz valóban “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, nem szerethetjük, meg gyűlölhetjük rokonainkat, kik egyszersmind felebarátaink is, egyszerre. Mint személyeket szeretnünk kell, de ami bűnös bennük azt gyűlölnünk kell.

- Így már jó lesz Viktorkám? Biccentett kedvesen felém, de bennem elemi erejű tiltakozás ébredt e gondolat ellen.
- Nem, Pali bácsi, mert én ezt nem értem, hogy lehet ezt megkülönböztetni, hogy mint személyt szeretem, és ami bűn, azt gyűlölöm benne, meg aztán miért kéne egyáltalán a bűnt gyűlölni?
- Viktorkám, mondta még türelemmel Pali bácsi, a bűn, az rossz, tehát nekünk a rossznak rosszat kell akarni, hogy ne legyen, tehát a rosszat gyűlölnünk kell!

Ekkor eszembe jutott huszonöt Istentelen évem, hogy hányszor éreztem gyűlöletet, mennyire a krampuszék hatása alatt voltam, milyen rossz érzés volt gyűlölni, míg rá nem jöttem, helyesebben a Jóisten szeretete meg nem mutatta, hogy mennyivel jobb érzés a szeretet. Hisz idén Ő maga mondta: “Harag, gyűlölet sohase telepedjen meg szívedben! Egyébként is, gyűlölet és szeretet együtt, tűz és víz, az gőzt alkot, homályos egy “igazság” ez. A sötétséget sötétséggel nem lehet megszüntetni, rossznak rosszat akarni értelmetlen. Ha este van, felkapcsolom a lámpát, kimegy a sötétség, nem tud a szobámba bejönni, de hajnalban, amikor szobámban sötét van, be tud jönni a világosság, tehát olyan egyértelmű, hogy sötétség ellen a világosság, nem a másik sötétség a gyógyszer.

- Pali bátyám, én gyűlöltem 25 évig, míg nem hittem a Jóistenben, én nem fogom gyűlölni a bűnt sem, csak nem teszem, és biztos vagyok benne, hogy ez fordítási hiba.
- Testvérek ne hallgassatok Viktorra! - Vágott közbe izgatottan Pali bácsi.
- Abba nem szabad belemennünk, hogy Jézus szavában kételkedjünk! Ha az Evangéliumokban is kételkedni kezdünk, mi marad nekünk?
- Pali bátyám! Az lehet ennek a jelentése, hogy kevésbé szeressük szüleinket, gyermekeinket, mint Istent, ez világos is, hisz Isten az első az életünkben, tehát aki nem szereti kevésbé szüleit, stb., az nem méltó hozzám, így gondolhatta, így mondhatta Jézus.
- Testvérek, ne kövessétek Viktor passzivitását! Üdvösségünk forog itt kockán!

Kezdtem igen kellemetlenül érezni magam. Pali bácsi karizmatikus személyiség, igazi tekintély, 52 éve pap, Isten hangja szól rajta keresztül, annyit tanultam tőle, én meg itt vagyok, két éve elkezdtem megtérni, még megtértnek sem igazán mondhatom magam, aztán vitába keveredek vele? De ha egyszer szívem-lelkem tiltakozik a gyűlölet ellen. Én nem akarok gyűlölni senkit és semmit! Miért passzivitás ez? És miért baj a passzivitás? Gyűlölni aktivitást, valaminek, vagy valakinek rosszat akarást, esetleg tevést is jelent, nem szeretni pedig annyit, hogy nem vállalok közösséget valamivel, tehát nem teszem.

Kapóra jött a szünet, az ebédszünet, és úgy gondoltam, szerencsésebb, ha délután már nem megyek vissza, mert feleségem úgyis “zörög” a lelkigyakorlatért, nem érdemes újabb macerát a nyakamba vennem, mikor ráadásul itt is csak konfliktus vár.
Majd megoldjuk levélben, akkor nem lesz Pali bácsinak tekintélyveszteség elismerni az igazamat, mert hogy igazam van, arról szentül meg voltam győződve. Így is tettem, megírtam másnap, hogy nem áll meg érve, hogy ragaszkodjunk az Evangéliumokhoz, hiszen Ő is csak a szószerinti jelentéstől eltérően tudta megmagyarázni az idézetet, tehát vagy ragaszkodunk hozzá, vagy nem. Ha pedig az értelemszerű jelentését nézzük, szószerinti jelentése, de még Pali bácsi magyarázata is kilóg az Evangéliumból, oda nem illő.

Nem tapasztalom sehol, hogy a Jóisten aktívan fellépne a bűn ellen, miért baj, ha én passzív vagyok? Mi van, ha nagy buzgalmamban, nem tudom megkülönböztetni a bűnt az egyéntől, a bűnöstől? Ráadásul mi van, ha tévedésből - tükör által homályban látva - nem is bűn, nem is rossz, amit gyűlölök, de gyűlölöm? Ha belemegyek abba, hogy bármit is gyűlöljek, a krampusznak már csak annyit kell mondania a fülembe, hogy ez a bűnös, ez a bűn, ezt gyűlöld, és máris ott vagyunk az inkvizíciónál. Szinte tapintani lehetett a feszültséget Pali bácsi és énközöttem, ezért a levél végén hozzátettem, hogy tévedhetek, elnézést, hogy ennyire kiragoztam a témát, mi egy hajóban ülünk, és remélem barátságunk elbírja ezt a témát.

Aludj rá egyet, tartja a régi mondás, majd lehiggadsz, de nálam nem ez következett be. Eszembe jutott, és megírtam egy újabb levélben, hogy Pali bácsi kecskeméti könyvbemutatóján, amikor a gondolkodás átalakításról beszélt, úgy érvelt, hogy “most, amikor már kezdik pontosabban fordítani az Evangéliumokat”, tehát nem használhatja ugyanazt az érvet egyszer pro, és egyszer kontra. Hol nem szabad eltérni, nem lehet pontosítani a fordítást, hol meg az a jó, ha már másképp értelmeznek egy kifejezést! Ezt hívják úgy, hogy következetlenség a négyzeten. Az is elgondolkodtató, hogy a jelenlévők kétharmada helyből velem értett egyet. Megtaláltam ugyanennek a kijelentésnek Máté által történt feldolgozását is Mt. 10. 37. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám.

Itt nem gyűlölethez köti Jézus a hozzá tartozást, hanem hogy ne szeressem jobban, ami azért egészen más, minthogy gyűlöljem rokonaimat, akár bűnösek, akár nem. Ráadásul, egyik bécsi utam alkalmával megvettem németül az Újszövetséget, és az ausztriai kiadásban a gyűlöli helyett a “gering achtet”, tehát kevésbé szereti volt, ami pontosan az én magyarázatom volt a lelkigyakorlaton. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Árkánum kiadó Biblia cd-jén a német változatban a “hasst”, tehát a gyűlöli fordítás szerepelt, de már találtam egy írásban kinyomtatott osztrák változatot, ami az én gondolatomat támasztotta alá.

Utolsó érvként azt írtam: Isten = Szeretet. Isten mindenható, tehát Szeretet = mindenható. Ha szeretet mindenható, mi szükség a gyűlöletre a rossz ellen? Mi szükség rossz akarásra a rossz ellen, ha a szeretet, a jó akarása mindenható?
Az i-re az tette fel a pontot, hogy az Elixír könyvesboltban véletlenül megvettem egy baptista lelkész bibliamagyarázatát, ahol épp erre az idézetre vonatkozóan kifejtette, hogy a gyűlölni igének a görögben három fokozata van, és itt a “kevésbé szereti” a helyes fordítás. Ezt is elküldtem fénymásolatban, de éreztem, úgy letámadtam, vagy legalábbis lerohantam Pali bácsit, tekintélytisztelőbb is lehetnék, és egy ötödik levélben elnézést kértem tőle.

Mégis éreztem, valami eltörött közöttünk, mert Pali bácsi nem hozta szóba a kérdést a legközelebbi imaköri találkozón, és én meg azon tépődtem, hogy Isten lelke szólt belőlem, vagy a krampusz akart összeugrasztani Pali bácsival. Amikor négyszemközti találkozónk után megírtam, hogy úgy érzem mindig csak neki van igaza, és miért van ez, elmondta, közösségünkben ő a leadó, mi meg a felvevők vagyunk. Ez sem tetszett nekem, erre is írtam egy csípős esszét, mire odáig fajult a vita közöttünk, hogy azt írta: “Kedves Barátom! Én, Halmi Pál nagyon gyűlölöm mindazt, ami el akar téríteni az általam megismert Jézustól! Komolyan és teljes szívből gyűlölöm. Te azt mondtad, hogy e szó, GYŰLÖLET, idegen Tőled. Tőlem pedig a parttalan szeretet idegen. Baptista lelkész barátunk magyarázatának azért örültem, mert így azoknak is – átmenetileg – tudok valakire hivatkozni, akik a gyűlölet szónak csak sátáni tartalmat tudnak adni. Nekem úgy tűnik, hogy lehet ennek jézusi tartalma is.”

Továbbra is megküldtem neki esszéim bővülő gyűjteményét. Mentem az utcán, szemembe ötlött egy plakát, melyen egy kozmetikai, plasztikai sebészeti szalon hirdette magát, szép testben ép lélek szlogennel. Átvillant rajtam, milyen hazugság, milyen fals okoskodás ez, nem a farok csóválja a kutyát, a testet hiába tatarozzuk attól a lélek nem szépül, és már meg is volt az esszé a fejemben egy szempillantás alatt. Ha munkahelyemre a Köjál jött ellenőrizni, abból is esszé kerekedett ki, ha a szomszédban kutya ugatott, arról is a Jóisten meg az ember kapcsolata, a szeretet megélése jutott eszembe.

Még Molnár Editék Aranyhíd kiadványába is bekerültem. Igaz, hogy dedikálásom ellenére, általuk ismert rendes polgári nevemmel, nem az Arany Viktor írói névvel hozták le, mondván, szerintük vállalni kéne egy írónak a nevét. Én úgy gondoltam, van szerzői szabadság, nem csak azért írhat valaki írói néven, mert nem vállalja a nevét, hanem azért, mert nagyon személyes tartalma van irandójának, és például, ha őt nem is zavarja, szeretteit kímélni akarja a nyilvánosságtól.

Nem többszázezres napilap persze az Aranyhíd, így is örültem, büszke voltam, hogy nyomtatásban megjelentem, és Editék talán bele sem gondoltak a nagy igyekezetben, hogy én másképp szeretném magam aláírni. Egy grafikus ismerősöm úgy vélekedett, Amerikában volna vevő az én könyvemre, hisz új vallást alapítottam, megmutattam, hogyan lehet egyedül, vallás, intézmények nélkül eljutni Istenhez. Az amerikai kiadás ötletét megköszöntem, de a vallásalapítói címet visszautasítottam, hiszen mi lehetne számomra nagyobb csapás, minthogy félig-meddig leépített gőgöm, beképzeltségem visszatérjen és ezáltal megint a krampuszék oldalára kerüljek.

Erről a beszélgetésről is írtam egy esszét, így megint “nőtt a gyűjtemény”, mint az ötvenes évek Kovács Eszti slágerében, a “Papírszalvétát kérek, mert aztat gyűjtöm én”-ben. Pár nappal később meglátogatott egy reiki mester ismerősöm, és elhozta esszéimről írt szőrszálhasogató bírálatát, melyben még a helyesírási hibákat s kijavította. A legjobban a vallás szón akadt ki és mindenáron a vallás meghatározását kérte tőlem, mire az irodám falán függő képre mutattam, hogy Isten a kép, a keret a vallás, a lényeg Isten, a vallás csak keret.

Annyit kérdezett, annyira felcukkolódtam, hogy komoly arccal, de viccből azt mondtam, új vallást alapítottam, a vallástalanság vallását. Gondolataimat, melyek érzésem szerint sugallatként törtek föl bennem a következőképp fogalmaztam meg:

A mi vallásunkban a tartalomhoz igazodik a forma, nem fordítva, tehát minden a Szeretethez igazodik. Senki, soha, senkivel szemben, semmilyen kényszert, szabályt nem alkalmaz, így nem hierarchiában, alá - fölérendeltségben, hanem a Szeretet harmóniájában valósul meg “gyönyörű képességünk a rend”.

Istent szeretetünkkel tiszteljük, így Istentiszteleti szertartásaink nincsenek. Minden épületbe, legyen az gyár, lakás, hivatal, műhely, olyan szeretettel lépünk be, mintha templomba lépnénk, így templomaink sincsenek. Nincsenek papjaink, illetve mindenki pap, mert egymásnak egyenrangú testvérei vagyunk, és más célunk nincs, mint egymást minél boldogabbá tenni. Úgy bánunk egymással, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak.

Nincsenek imaköreink, mert egész életünket, minden szavunkat, gondolatunkat, cselekedetünket imának tartjuk. Nem kell külön alapítónk nevében összejönnünk, mert bárhol vagyunk, érezzük, hisszük, hogy ott van közöttünk, és minden tettünket alapítónk a Szeretet irányítja. Így bárhol összejövünk, az ő nevében jövünk össze. Nincs semmiféle feltétele, hogy valaki közénk tartozzon, elég, ha közénk tartozónak tartja magát.

Akik nem közénk tartoznak, azokat is szeretjük, sőt minél távolabb állnak tőlünk, annál jobban. Mivel mindenkit, az egész világot szeretjük, nem félünk a világon semmitől, a félelem számunkra ismeretlen. Nem gyűlölünk senkit és semmit, még a bűnt sem, csak kerüljük, nem tesszük. Így a gyűlölet is ismeretlen fogalom közöttünk. A mennyek országát nem a jövőben, nem az égen, hanem a szívünkben keressük és találjuk meg. Emiatt mindnyájan egyre növekvő, állandó boldogság boldog birtokosai vagyunk.

Házasulandóink kettesben, búzatábla szélén, tengerparti sziklán, hegycsúcson, vagy erdei tisztáson, az égre nézve kötik össze életüket. Családapáink vagy családanyáink maguk keresztelik meg gyermekeiket saját kérésükre. Ugyanígy ők törik meg a kenyeret, adják körbe a boros kelyhet, amikor eszünkbe jut, hogy alapítónk ezt mondta: “ezt tegyétek az én emlékezetemre”. Mivel gyakran jár alapítónk körül gondolatunk, nem is kell szabályoznunk, mikor, mennyi időnként törünk kenyeret, ürítjük a kelyhet az összetartozás, alapítónkban, a Szeretetben való egység emlékezetére.

Nincsenek tanítóink, mert bár szeretetével mindenki mindenkit tanít, csak alapítónkat tekintjük tanítónak. Hisszük, hogy a szeretethez nem kell semmiféle tudás, intézményes tanulás. A szeretetet tenni kell. Mindenki mindenkit szeret, így tanítjuk egymást szeretni. Akik még nem elég erősek a szeretetben, igyekszünk még jobban szeretni. Mindenki mindenkitől felveszi, és mindenkinek leadja szeretetét, mely az egyetlen érték szemünkben. Tudás, és ismeretek számunkra olyanok, mint a hegyi indiánok számára a gyémántok, nem kincsnek, hanem életünkben korlátozottan használható kavicsnak tekintjük.

Valahogy egyszerre feltört bennem az utóbbi hónapok vitáinak, részben elfojtott, részben kimondott véleménykülönbségeinek érzése, mert az imakörben egyre több dologban nem értettem egyet Pali bácsival, és állandó feszültségben voltam. A véleményem tört volna fel belőlem, de nem akartam az imakör békés lelkiségét viszállyal, akadékoskodással zavarni, és nem voltam tisztában vele, hogy belőlem, egómból jön-e a gondolat, a Jóisten sugalmazza, vagy az ártó erők akarnak viszálykeltésre felhasználni.

Így aztán gondoltam egyet és azt mondtam, ha minden szavam ima, ha még a vámhivatalban is imakörben vagyok, mert még ott is erre terelem a szót várakozás közben, akkor nem kell külön imakörbe járnom és két évi küzdelmes imakörbe járás után kimaradtam az imakörből. Hogy Isten közösségi jelenlététől fosztottam meg magam, vagy épp állandó jelenlétének szintjére jutottam el, az majd a következőkben kiderül.
 

VISSZA TOVÁBB