VIRÁGBA BORULNAK A FÁK

Virágba borultak a fák, a természet zsongott, a madarak fütyörésztek, a kis hangyák futkároztak, gyűjtögettek, az egerek, pockok előbújtak, az őzikék, szarvasok fellélegeztek, mert elmúlt az ordas tél, végleg itt a tavasz, sőt közeledik a nyárelő. A virágzó fák illata olyan mennyi boldogsággal tölti el azt, aki értő szemmel, érző szívvel járja a természetet, a teremtést, Isten egyfajta tükörképét, hogy rájön, minden fűszál, minden rügy, minden ág, minden madár, minden bogár azt dalolja, kiáltja, énekli, zengi, hogy Isten, Isten, Isten!

Hát lehet megmagyarázni Isten létét olyannak, aki erre magától nem jön, nem érez rá? Könnyebb eljutni egy ember értelméhez, mint szívéhez? Nem! Aki a szívével nem érzi, azaz nem hisz, az értelmével még kevésbé képes felfogni Isten csodáját, csodálatos, láthatatlan, de mégis látható, megtapasztalhatatlan, de mégis megtapasztalható, érezhetetlen, de mégis érezhető, állandó jelenlétét. Ő benne van minden kis veréb dobogó szívében, a hangyák szívós kapaszkodásában, az őzikemama fájdalmas ellésében, a falevélben, a hernyócskákban, a virágban, a darazsakban, a napsugarában, a szellőben és legfőképp szívünkben!

Mindnyájunk szívében ott él Ő, ott van a Mennyország, és mégis mily sokan nem találjuk meg! Van ennél tragikusabb félreértés? Taposunk a kincshalmazon és penészes limlomok közt kutatunk, mikor csak magunka, szívünk mélyére kéne tekintenünk? Már ott tartok, hogy egy szúnyogot sem lennék képes agyoncsapni, még ha megcsíp, akkor sem, legfeljebb elhessegetném, mert neki is élni kell valakiből, valamiből, hát miért ne szívjon egy kicsit. Hogy lehetne bárkit is, bármit is bántani?

Mennyire meg tudom érteni Ferencet[1], példaképemet, hogy itt a csodálatos természetben a madaraknak, meg a halaknak prédikált. De szívesen megtenném én is, de érzem, ez már csak utánzás lenne. S most mégis itt vagyok a természetben, érzem simogatását, ölelését, és felhőtlenül gondtalannak, boldognak érzem magam. Délutáni sétám érzéseit Eszternek másnap vetettem papírra.

“Most hétfő reggel van, és azon gondolkodom írjak-e Neked levelet. Kell-e, érdemes-e még írnom, hiszen tegnap is, ma is többször beszélgettem lélekben Veled, és mindig azt mondtad, tudom, érzem, én is azt érzem, vagy csak némán bólintottál, és ebben minden benne volt. Hát persze, hogy írok, amíg közösen el nem döntjük, hogy már nincs írásra sem szükségünk, addig ez a jól bevált intézmény szolgál kapcsolattartásra.

Tegnap délután kimentem egy kicsit az erdőbe, a természetbe. Lágyan fújt a szél, Te benne voltál a szélben, körülöleltél és én is átöleltelek. Benne voltál a lemenő nap langyosan simogató sugarában és én csókot hintettem a napsugárra. Benne voltál a földben, és én óvatosan lépkedtem, nehogy megsértselek. Benne voltál a madarak boldog füttyében, és én fürödtem Benned. Benne voltál a kis hangyákban és vigyáztam, nehogy Rád lépjek. Benne voltál a fák törzsében és megsimogattalak. Benne voltál az ibolyákban s nem szakítottalak le. Benne voltál az egész délutánban, benne voltál sétámban, bennem voltál. Csodálatos volt. S amikor gondolatban Rád kérdeztem, azt mondtad: - én is ugyanezt érzem, ugyanúgy, ahogy Te is érzed.”

Ahogy írtam-e sorokat, hirtelen egy érzés, egy felismerés gyulladt ki bennem, rájöttem, hogy amit írok, az nem más, mint egy szerelmeslevél, és én halálosan szerelmes vagyok. Eddig csak becsaptam magamat, megpróbáltam hívő-felebaráti kapcsolatba beleterelni, majd reinkarnációs anya-gyermek kapcsolatban önteni, ami bennem, bennünk volt, de nem hazudhatok tovább magamnak, ez nem más, mint szerelem, szerelem, szerelem, csodálatos, mennyei, fürdető érzés!

Közben eleredtek a könnyeim, és éreztem, nem bűn, nem Istentelenség ez az érzés, és Isten nem a bűnöst, hanem a szenvedőt látja bennem. Éreztem, ahogy drága Jézusom fehér ruhájában mögöttem áll, és vállamra, majd fejemre teszi a kezét és nyugtat, ne sírj, kicsi gyermek! Mindig kicsi gyermeknek, vagy gyermekemnek hív, és annyira, de annyira megértő, szerető, hogy nem véletlenül Ő az Isten Fia. Ember nem tud ennyire szeretni, ennyire megérteni, ennyire vigasztalni, ilyen jó lenni!

Hamar feladtam levelemet és izgatottan vártam, milyen reakciót fog kiváltani. Eszter nagyon zaklatott levelet írt. Tele volt önváddal, hogy feldúlta életemet, családomat, azt kívánta, bár feszítenék inkább keresztre, vagy halna meg. Álmában fázott, majd kétségbeesetten érezte, hogy elveszít, de végül sikerült meglelnem és magamhoz szorítva melengetnem őt. Aztán levele második felében már megnyugodott, álmát - melyben fehér ruhában, piros szőnyegen vezettem az oltár elé - a Sátán kísértésének tudta be, és azt javasolta, szerelmünket ajánljuk fel, áldozzuk fel Isten oltárán. Mondjunk le annak földi beteljesüléséről, és szerezzünk örömet a Mindenhatónak.

Előttem is elgördült egy szőnyeg. Láttam magam előtt, hogy akár a legnagyobb szegénységben, agyagviskóban, répán, és krumplin élve is boldogok lennénk, soha, egy rossz szavunk nem lenne egymáshoz, imádságban, békében, és tiszta szeretetben élnénk mindhalálig, de, és ez a de volt az, ami mindent felborított. Én házasságban élek, Eszter még iskolás, három gyermekem van, Böbe beteg, ez egyszerűen le - h e - tet - len.

Bűnösök lennénk, akárhogy is, ha ezt tennénk. Ezért megírtam Eszternek, hogy egyetértek, de ne úgy fogalmazzuk meg, hogy sátáni kísértésnek álltunk ellen, mert én a szerelmünket nem Sátáninak, hanem Isteninek, Istentől adottnak érzem, és ugye az igazán a miénk, amiről le tudunk mondani, tehát Isten és felebarátaink, családunk iránti szeretetből mondjunk le, de ne a szerelmünkről, hanem annak földi beteljesüléséről.

Eszter következő levelében rajzocskákkal mutatta meg kapcsolatunkat. A lap címe ez volt: Ez vagy nekem! Rajzolt egy virágot és melléírta: A szépség, virágszálam!
Egy holdat, csillagokkal, és a következő szöveggel: Holdfényem egy romantikus éjszakán, mely örökké tart = a romantika!
Egy napot is rajzolt. Napsugaram = A tisztaság!
Egy keresztet. Istenhez vezető út, a fátyol lehullásában segítő = te.
Egy szárnyas szívet, felette koronával = A szerelem.
Majd felhőket = A határtalan boldogság az egekig.
Millió lélek csók, lélek szádra, mely a harmatos nektárnál is édesebb!

Miközben e rajzot néztem, az én szememről is lehullott egy fátyol. Miért éreztem én már a gyökérkiállítás megnyitóján annyira Eszter sugárzását, amit jól láttam, jól éreztem, már akkor szerelem volt. Rájöttem, Eszter már könyvemből megismerte lelkemet, és lelkembe szeretett bele, fizikai külsőm csak hozzá kapta, és mivel - ha kicsit el is híztam, meg kicsit kopaszodom is - megjelenésem azért nem riasztó, sokak szerint babaarcom van, így nála sokkal hamarabb, sokkal könnyebben beindult az a folyamat, amit én még ellöktem magamtól, meg igyekeztem más formába önteni. Belőlem is kikívánkozott a poézis lelke, de csak egy rövid kis haiku erejéig.

Fogom a kezed
Lelkünk egybeér
Hunyd be a szemed
Minden hófehér

Ennél többet nem is tudtam, nem is akartam írni, ebben annyira minden benne van, Isten ember, tisztaság, szeretet, még talán az a mérhetetlen fájdalom is kiérződik belőle, hogy ezt a mégoly tiszta kapcsolatot is titkolnom kell Editem előtt, mert ezt aztán igazán nem tudná megemészteni. Azt még igen, ha pezsgősüveggel, egy panzióban, egy szál lepedőbe takarózva rajtunk üthetne, mert akkor lenézhetne, de azt, hogy valaki ennyire tisztán, annyira szeret, hogy teljesen le tud mondani rólam, az számára hihetetlen és egyben elviselhetetlen is lenne, csak még jobban belezuhanna jelenlegi gödrébe. Értelmetlen is lenne, hogy ezt feltárjam neki, és fájdalmas, de gyönyörű szerelmünk keresztjét tovább kell cipelnem.

Eszterrel megbeszéltük, hogy a miénk mennyei házasság, majd a mennyben találkozunk, feleségemmel pedig élem földi házasságomat. Persze ez a felajánlásunk egy valakinek, vagy valakiknek, nevezetesen krampuszéknak nagyon nem tetszett. Állandóan igyekeztek megzavarni minket, borsot törni az orrunk alá, és félelmet, bűntudatot elültetni bennünk. Még olyan gondolat is támadt bennem, hogy Eszterrel teljesen szakítsuk meg egymással a kapcsolatot, hogy még nagyobb legyen a lemondásunk, és akkor talán még hamarabb befejezhetjük földi életünket, és újra találkozhatunk a mennyben.

Aztán rájöttem, ez a kereszt cipelésének megrövidítése, a kereszt letevése lenne, és ez is csak kísértés, vagy saját gyarlóságom. Amikor már nagyon szorongatott a kétség, Jézus hangja a féltizenkettes mise végén megnyugtatta háborgó lelkemet:

“Ne félj Esztert szeretni! Nem bűn, amit érzel, ott voltam melletted, amikor leveledben szerelmet vallottál neki! Feleségedet pedig szeresd, becsüld, tiszteld, neki is sokat kell kapnia tőled, de más formában, mint Eszterek. Törni csak formát, házasságot törni csak ugyanabban a formában tudsz! Lk.16.18. ,,Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő” Aki mást is ugyanazzal a tartalommal, önfeláldozó, jóakaró, viszonzást nem váró szeretettel, de más formában szeret, az nem követ el házasságtörést. Az egyik nem megy a másik rovására, hanem épp fordítva, mindegyik erősíti a másikat. Észrevehetted, hogy amióta Eszter életedbe került, feleségeddel is javult kapcsolatod, őt is jobban tudod szeretni.

A szeretet csak gazdagodik, állandóan gyarapodik, különben véges lenne, Én pedig végtelen vagyok”. Bízz Bennem, bízzatok Bennem, hogy jobban tudom, mi a jó számotokra, mint ti magatok. Növénynek, helyzetnek, mindennek érnie kell. Én sem rövidíthettem le földi tartózkodásom idejét, pedig életemből hosszú időszakok, külső szemmel üresjáratnak tűnhetnek. Nálam nincs üresjárat! Minden pillanatotokban, minden mozdulatotokban, gondolatotokban benne vagyok. Törekedjetek ennek állandó megélésére. Vezetni foglak titeket.
Megáldalak Titeket a bizalom, és a boldogan viselt szenvedés lelkével!”

Ahogy Eszternek bűntudata támadt, most engem mardosott a fájdalom, hogy miért kellett levelemben feltárnom szerelmemet neki, hisz már most is azt írja, valószínűleg nem fog soha férjhez menni, hisz minden férfit hozzám fog hasonlítani, és még fele ilyent sem fog találni. És most tönkretettem szegényt egy életre, mert egymáséi nem lehetünk, és ha nem megy férjhez, egy életen át szenved, ha pedig férjhez megy, akkor ugyanúgy.

Miért nem tettem féket nyelvemre, az érzéseimre! Már tíz éve minden rügyező, bimbózó szerelmet csírájában kitéptem a szívemből, hogy megmaradhassak házasságomban, és most itt ez az emésztő tűz, amelynek energiájához képest Csernobil egy 25-ös égő a spájzban. Lelkem hallja, ahogy Eszter lelke sikít, jajong, ahogy fáj, ég, mert szerelmünkről mondott le, ami Isten után a legszentebb közös kincsünk.

De ez a tűz, ami megtisztít, ami fel is emel minket, hisz csak a szenvedésben lehet megtisztulni, az áldozatnak van igazán felemelő ereje, és minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb ereje is. Mi pedig életünknél is jobban szeretjük egymást, boldogan halnánk száz halált is egymásért, főleg, hogy tudjuk, ránk odaát nem szellemi halál, hanem az igazi feltámadás, az új élet, az örök boldogság vár.

Bárki is bánt, gúnyol minket, nem szabad visszavágnunk, csak szeretetet sugározni mindenki felé, és mindenkiről csak jót kell gondolnunk. A mindent vagy semmit vetélkedőben szó esett Huszt Jánosról, aki Istenért máglyahalált halt. Amikor a máglyájához egy öregasszony rőzsét cipelt, így szólt: - Ó, szent együgyűség! Ez egy olyan csodálatos gondolat, egy szent embertől, hisz aki arról is jót gondol, aki máglyájához fát visz, az biztos szent. Ha az egyház nem is avatta szentté, Isten biztos annak avatta, és már rég fent van az angyalok karában.

Szenvedünk, de lebegünk is olykor. Eszter egy levelében 171-szer írta le gyöngy betűivel, hogy Szeretlek! Leveleit pasztellszínű levélpapírokra írta, hol kis matricákat ragasztott bele, kis angyalt, hol lila keresztet rajzolt, hol sormintát vágott, és kedves szimbólumokkal tett boldoggá. Beragasztott egy kettétört tojást, melléírta, ez Isten, és egy kiscsibét, ez te vagy. Hát az ilyen kis apró gesztusokra a szívem majd megpattant a boldogságtól.

Préselt gyöngyvirágot küldött, amit édesapjával szedett az erdőben, becézgetett, szeretett, úgy, ahogy kevés szerelmes szerette eddig szerelmesét.

“Te drága, te áldott virágszál. Olyan szép vagy, mint a gyémánt!
A hajad: mint a kukorica haja, oly édes, jóillatú, gyönyörű, mint a selyem.
A szemed: akár a bocié, édes, barna, a titkok-titkát, a mély tisztaságot tükrözi.
Az orrod: az édes kis orrod, mint a domb, melyet ezer csoda ölel át, s melyen megpihen a hajnal.
Az ajkad: mint a méz, melyet a méhek nagy kincsként őriznek, és csak kiváltságosok ízlelhetik meg.
A karod: mely ölel, s mely a mindenséget öleli magába. A drága ujjaid, piciny ujjpereceid, tenyered, kacsód: (millió csókot adok rájuk) mint Isten forrása, a szeretet ömlik belőlük.
A lelked: amely a hűs forrást, az Istent árasztja, s amely ezreket térített jó útra.
A drága eszed: mely csodás gondolkodásod, mint a kagylóban rejlő gyöngy, mely igazságokat rejt.
S a szíved: mely úgy dobog, mint az angyalok szózata! Hát ez vagy nekem! Mindenem! Mindened szeretem, kívül - belül, mindened!”

És ez a drága tündér egy ilyen levél végére még odaírta: “ Vigyázz magadra kis kutyám! Légy jó! Nyugi! Szívrohamot ne kapj édesem!” Egyszer majd beleőrültem, “kis bice-bócám”-nak nevezett. Mekkora szeretet kell, hogy valaki ezt a kedvesének, aki sántít, így le tudja írni! Vagy érzéketlen durvaság, de Eszterből, határtalan, mérhetetlen szeretete hozott ki ilyen kifejezéseket. Ő nem akart megváltoztatni, ő úgy szeretett, olyannak, amilyen vagyok.

“Amikor a kiállításon megpillantottalak, rögtön szerelmes lettem beléd. Olyan csodás kisugárzásod volt, egyszerűen megfogott az a drága, mackós, kis tested, beleszerettem a pocakodba (amely a kedvencem, amin órákat tudnék dédelegve, cirógatva pihenni), járásodba, az arcodba, mely tündökölt (még ma is), a csodás gyógyító kezedbe, a gyöngyöző hajadba, (megjegyzem, pont az a legszebb benne, hogy már kezd ritkulni), a lelkedbe, egyszóval mindenedbe!”

És ezt a levelet ugyanannak az embernek írták, akit felesége olyannak lát, hogy kifolyik a hasa a nadrágból, hogy kopaszodik, hogy elhagyja magát, és azért biceg, a lelkiekről nem is beszélve, de hadd ne soroljam a többit. Mennyi múlik a látásmódon, mennyire bensőnket, érzelmeinket vetítjük társunkra, de az egész világra is! Éppen emiatt, nehogy bárki is most magában olyannak lásson, mint amilyennek Eszter lefestett! A Duáltörvény c. könyv nagyon szépen leírja, hogy a szerelem, azaz a duálérzés, sohasem annak érdeme, akibe beleszerettek, akit körülölel ez a csodálatos érzés, nem ő ébreszti, kelti az érzelem ily gyönyörű virágoskertjét, hanem az őt szerető, belé szerelmes lelkének gazdagságát, nagyságát, szépségét mutatja szerelme. Ezek a csodás sorok az ő lelkének szépségét, kiáradását, nem az én lelkem valóságát mutatják.

Én is a világ legcsodálatosabb teremtményének láttam őt, és így szólítottam: “Pici Életem! Tündérem, virágszálam, bogárkám, madárkám, lelkem harmata, Csillagok csillaga! Világosságom! Felem! Énem! vagy Drága Szerelmem! Mézajkú Tündérem! Cseresznyeajkú Sellőm! Eprecském!”. Nem vagyok olyan tehetséges költő, mint Eszter, de egy reggel, Böbe ágyában, teljesen spontán, egy vers fogalmazódott meg bennem:

Kinyitom a szemem, s te bejössz az ablakon,
Egy szempillantás, és ott vagy ágyamon,
Két karom kitárom, s átölellek téged,
Én leszek örökre a szerető férjed.

Hogy tud valaki engem ennyire szeretni, mint Eszter szeret? Így a világon még soha senki ember nem szeretett! Talán volt olyan, aki feleennyire, vagy negyedennyire, de így, ilyen érdekmentesen, birtoklásvágy, féltékenység, viszonzásvárás, testiség nélkül, aki csak adni, adni, és adni, szeretni és szeretni, és csak szeretni akar? Akárhány nővel megismerkedtem (nem volt azért sok, ne gondoljatok szoknyavadásznak) közel húsz éves házasságom során, mindegyik elkezdett előbb-utóbb éket verni köztem és a családom közé. Amikor megéreztem, hogy csak meg akar szerezni magának, s majd aztán egy idő múlva ugyanúgy uralkodna rajtam, mint feleségem, akkor mindig szakítottam, mert minek cseberből, vederbe esni.

De Eszter teljesen más, olyan, mintha egy földre szállt angyal lenne, és mellette nagyon szürkének érzem magam, érzem, hogy őt még nem lepte be a föld pora, ő még romlatlan, én meg már meghemperegtem a bűn mocsarában, és most tisztulgatok. Csak ne lenne oly fájdalmas ez a tisztulás! Istenem, adj erőt!