FELDOLGOZNI A TRAGÉDIÁT

A feldolgozni szó, kifejezés azt jelenti, hogy valamit átalakítunk, átformálunk, valamit valami mássá, újjá alakítunk, s az az új a régivel már nem azonos, olykor felismerhetetlenül megváltozik. Így változhat az üröm örömre, gyűlölet szeretetre, harag megbocsátásra, és még sorolhatnám napestig.

Szinte fáj, hogy Böbe műtéti gyötrelmének második hetében azt mondtam, hogy a kisfiú édesanyjának, aki megengedte, hogy gyermeke máját és veséjét átültessék, már könnyebb, hisz ő már nekilátott a tragédiát feldolgozni, mi pedig csak gyötrődünk a bizonytalanságban. Hát kellett ilyet mondanom, most itt a bizonyosság. Mondhatjuk, hogy jobb így? A háromheti idegőrlő bizonytalanságnál biztosan jobb, nincs meg az állandó csúcsra járatottság stressze, de helyette olyan szívet-lelket elborító letaglózottságba kerültünk, hogy elmondani is alig lehet.

Nehéz még elképzelni is ennél nagyobb lelki fájdalmat. Sokan nehezen élik meg szüleik, olykor még nagyszüleik elvesztését is, attól függően, mennyire volt erős a kötődés, de gyermeke elvesztését még az oktalan állat is iszonyúan megszenvedi. Szomorú szívvel néztem fél éve a spektrumon azt a majom anyát, amelyik élettelen kicsinyét még napokig magával hordozta abban a vak reményben, hátha mégis csak életre kel.

Pedig materialista tudósaink szerint az állatokat csak ösztöneik vezetik. Hát ösztön lenne ez csupán? Messze nem! Az a mély szeretet és ragaszkodás, melyet minden valamirevaló szülő érez gyermeke iránt abból a belénk táplált érzelemből fakad, hogy Mennyei Atyánk úgy látta jónak életünket kialakítani, hogy életünk első részében rólunk gondoskodjanak szüleink, majd felnőttként mi gondoskodjunk gyermekeinkről, meg idős, magatehetetlen szüleinkről, és végül idősként magunk is élvezzük utódaink szerető gondoskodását, ha rá vagyunk szorulva.

Majd minden szülő magát látja gyermekében, egy kicsit az énje kitágulásaként fogja föl gyermekét, még ha nem is azonos nemű vele, sőt, az ellenkező nemű gyermek iránt még különlegesebb vonzalmat éreznek a szülők. Gondoljunk csak bele, hány apuka csókolgatja szinte szerelmes öleléssel kislányát, és cicázik vele majdnem többet, mint feleségével, és hány édesanya gondozza, félti, öleli fiát úgy, mintha az egyetlen férfi lenne a világon.

A szülők számára a gyermek kötelesség, időbeli és anyagi teher, de mindenekelőtt örömforrás. Hány szülő eszik margarinos kenyeret, hogy gyermekének a drága selyemsonkát, divatos cuccot, kólát, megvehesse, bulipénzt odaadhassa, melyet a gyermek sokszor könnyelműen elszór. Mégis, amióta a világ, világ gyermekek jönnek a világra akkor is, amikor már a testi vágyak kielégülése nem jár feltétlenül gyermekáldással.

Vannak, akik élnek a fogamzásgátlás lehetőségével, de ma is születnek nap mint nap gyermekek szép számmal, ami bizonyítja, hogy sok örömünket leljük gyermekeinkben. Sőt, aki valamely okból nem szülhet saját gyermeket, küzd, harcol, hogy örökbe fogadhasson egy gyermeket, akire szeretetét kiáraszthatja.

Épp ezek miatt, egy gyermek elvesztésekor valami iszonyú, hatalmas űr keletkezik az ember lelkében, szinte saját megsemmisülését éli meg a szülő, annak minden fájdalmával. Napjaink ebben a vak fájdalomban teltek az első héten, hiszen óráról órára, percről percre eszünkbe jutott Böbe, és sokszor éreztük úgy, mindjárt kiszalad szobájából, ahol csak aludt mostanáig, majd újból belénk hasított a felismerés, hogy visszafordíthatatlan tragédia történt.

Feleségem fájdalmát nagyon meg tudtam érteni, és át tudtam érezni, hiszen ő még több időt töltött Böbével, még szorosabb volt kapcsolatuk, mint nekem, akinek ha ló nincs, szamár is jó jeligével jutott néha Böbéből, amikor Edit valami miatt távol volt otthonról. Negyedévente, félévente, ha egy puszit ki tudtam rimánkodni tőle, mégis úgy érzem, a világ szakadt rám, a legszívesebben elbújnék a föld alá, helyesebben mennék utána.

Böbe elmenetele bennem is felébresztette az elvágyódás érzését, ugyanúgy, mint Gergőben, aki sajnálta, hogy pont most van a dimenzióváltás letiltva nála, mert milyen jó lenne, ha nap, mint nap tudósíthatna Böbe hollétéről és hogylétéről. Úgy látszik ez is az Isteni terv része, tehát ebbe is bele kell nyugodnunk. Gergő, mint kiskorában úgy bújik hozzám, befúrja fejét a hónom alá, tenyeremet testére helyezi.

Editet minden este puszival köszöntöm, megkérdezem, mivel foglalta le magát aznap, megiszunk egy kávét, és elszívunk egy cigit a konyhában, aztán beülünk a nagyszobába, és néhány napja már tévét is nézünk. Gergő volt ilyen szempontból a “legszentségtörőbb”, a hétfői Friderikusz műsoron már nevetett is egyet-kettőt, alig egy héttel a szörnyű nap után, de azt hiszem Gergő számára a legvilágosabb, hogy nincs halál, hogy Böbe csak kilépett egy ajtón, és belépett egy másikon.

Edit, mint egy kifacsart rongy, tartás nélkül, szinte élettelenül dől el az ülőgarnitúrán, vagy este az ágyban, alig beszél, és alig eszik. Még kutyával is előfordul, hogy éhen vész a gazdája sírjánál, hogy egy édesanyának ilyenkor nincs étvágya, ez a legnyilvánvalóbb. Edit azonban már így is nagyon lefogyott, megviselte elköltözésem, meg a Böbével kapcsolatos gondhalmaz, ezért betankoltam kedvenceiből, Danone csoki pudingok, kakaós nápolyik, német gyümölcsjoghurtok, hogy legalább édességből legyen elég, hátha arra kedvet kap, hogy egyen egy kicsit.

Jöttek a részvétnyilvánító telefonok, mert néhány nap után feloldottuk a telefonzárlatot, és hallgattuk a hol vallásos, hol ezoterikus közhelyeket, neki már jó, legyetek erősek, a két fiúnk szüksége van rátok, stb. Alig hat-hét követ festettem meg Böbe festőműhelynek átalakított szobájában, amikor egyik nap hazajőve festékeimet és köveimet a nagyszobába kipakolva láttam. Böbe szobája besötétítve, kis íróasztala letakarítva, lecsupaszítva, egy üvegvázában virág, és egy üveg gyertyatartóban gyertya, Edit pedig ott zokog.

- Editkém, azért alakítottam át, hogy ne emlékeztessen állandóan Böbére! - Emlékszünk rá anélkül is, de így csak örök mementó marad! Nem örültem, mert félő volt, Edit visszaesik, és az a kis fejlődés, amiben előre lépett az esemény feldolgozásában, az is elvész. Legalább oda eljutottunk, hogy nem mondja állandóan: - Vissza akarom kapni! Vissza akarom kapni!

Ráadásul a Viktor által előre jelzett még egy dobás is bejött a Sátántól. Már bántam, hogy felhívtam figyelmét, a túlvilágról logikátlan visszaszólni, hogy nincs túlvilág, mert még kegyetlenebb tervet eszelt ki. Álmában megjelent Editnek Böbe képében és nyújtózott felé, mintha vissza akarna jönni, mintha nem érezné jól magát odaát, pedig minden érv ez ellen szól.
Edit persze eddigi gondolatainak megerősítését látta az álomban, hisz számára elképzelhetetlen, hogy Böbének valami jobb legyen, mint édesanyjával felnőni, rántott húst enni, kólát inni, fiúkba szerelmesedni, férjhez menni, aztán unokákat szülni, és így tovább. Inkább hallgattam, és csak simogatással vigasztaltam Editet, és belegondoltam, micsoda borzasztó szenvedésnek, kísértésnek van kitéve.

Ha igaz, hogy mindketten úgy vállaltuk, választottuk sorsunkat, ő lényegesen nehezebbet választott, mert később, és nehezen tér meg a Jóistenhez. Nem cserélnék vele. Inkább a hetedik éve tartó bicegés és a fájdalmak, mint remény nélkül élni. A szenvedésünk azonban egyszer véget ér, ez bizonyos. Talán már itt a Földön is csökkenni fog. Ilonka néni, a kecskeméti spirituális gyógyító, Editet egy medencébe lemerülni látta, ahol keresett valamit a medence alján, de sajnos nem találta meg, aztán feljött a vízből, (megtisztulás, keresztség szimbóluma) és a medence mellett egy szellemalak fehér köntöst (új lélekruhát) adott rá. Adná a Jóisten, hogy így legyen, és élete boldogságra változzon.

Két-három napig kint voltak a nagyszobában köveim, már fontolgattam, hogy megkérdezem Editet, elvigyem-e, de aztán egy nap megint bent láttam a zacskókat, meg a dobozt Böbe szobájában, így újra nekiláttam a festésnek. El kell foglalni magunkat, ha nem akarunk begolyózni, Editnek főleg, így aztán igyekeztem Editnek programjavaslatokat adni, sőt ingeimet, zoknijaimat nem vittem el, hanem hagytam, hogy mossa, vasalja, hiszen látszott rajta, hogy szeretné.
Bejelentettem, hogy állásom pár nap múlva megszűnik és szeretnék betegállományba menni, mire kitört belőle a régi: - Nem lett volna jobb hallgatni rám?

- Editkém! Hagyjuk a régi nótát! Kérleltem, hisz pontosan ez volt az egyik, amiért elköltöztem, mert mindenben jobbnak, tökéletesebbnek érezte magát, mindent ő akart megmondani, és ez párosult aztán a hitem üldözésével, de ennek is az volt a gyökere, hogy ő jobban tudta, helyesebben jobban vélte tudni, mi a jó nekem, mint én.

Számomra egyre világosabbá vált, hogy fájdalmam tulajdonképp önsajnálat. Sajnálom magam, hogy nincs kislányom, hisz ha nem is dúlt a szerelem köztünk, mégiscsak kislányom volt, azért csak-csak adott puszit, azért csak-csak elviccelődött velem, és most borzasztóan hiányzik. Aztán sajnálom magam a tönkrement házasságomért, sikertelen párkapcsolati kísérleteimért, a betegségemért, az éjszakai macerákért, mindenért.

Az éjszakai görcsök újra felerősödtek, mintha csak a Sátán tombolna mérgében, hogy terve nem jött be. Egy éjszaka olykor negyven-ötvenszer is felébredtem, és olyan érzésem volt, mintha háromágú szigonnyal döfködnék a két vesém. A vese a párkapcsolatok területe, talán mégis rendezetlen párkapcsolatom tükre az éjszakai görcseldorádó?

Magdi és Marcsi szerint nem. Vassula új könyvében egyértelműen benne áll, hogy éjszakai megpróbáltatásai voltak, sőt Isten azt is megengedte, hogy a Sátán őrangyala képében megkísértse, tehát szerintük Isten engem is valami hasonló feladatra akar felkészíteni, ezért tartanak megpróbáltatásaim, de már nem sokáig. Valóban, döbbentünk rá együtt, áprilisban lesz hét éve, hogy kálváriám kezdődött, s talán ekkor le is jár megpróbáltatásaim időszaka. A hét nap, hét csakra, hétfejű sárkány, hét év alatt cserélődik ki az ember összes sejtje, mindenképp kerek időszak, és így vélelmezhető, hogy legalábbis változás lesz életemben. Remélem pozitív, mert a szenvedésből, még ha már bele is szoktam, edződtem, egy kicsit elegem van.

Egyik este bérelt lakásomba mentem, és szokás szerint lehallgattam az üzenetrögzítőt, mivel sokan hagytak üzenetet, rádiótelefonom kikapcsolása miatt. Az üzenetrögzítőn anyósom hangját ismertem fel, bár igyekeztem magamtól elhessegetni, hogy ő volt az: - Azt kívánom, légy átkozott! - Ott dögölj meg az út szélén, és az árokban kaparjanak el, mint egy kutyát, amiért tönkretetted a családodat! Ezt a kívánságot nem is kommentálom. Szegény biztos nem tudta, hogy minden átok arra száll vissza, aki mondja. Jó másfél órát kellett imádkoznom imakörös ismerőseimmel, hogy megnyugodjak, és az átkozódó lelkének is nyugalmat, békét kívánjak.

Editnél a legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem hitt Böbe továbbélésében, így nem tudott megnyugodni. Egyik nap, talán a hatodik napon, felsikoltott, majd zokogásba ment át: - Éreztem, hogy itt van Böbe! – Zokogta meg megrázkódva.
- Editkém, mi is éreztük már az első naptól a fiúkkal, csak nem mertük neked mondani. Böbe örökké velünk marad.

- De nekem nem lélekben kell! Fizikai testben, hogy simogathassam, hogy a haját fésülhessem, hogy puszit adhassak neki! Mit mondhat ilyen kívánságra az ember? Edit az utolsó hat évben szinte éjjel-nappal Böbével volt, összenőttek, mint az ikrek, iszonyú űrt érezhet. A tizedik napra Edit megkezdte a tragédia feldolgozását, de sajnos nem úgy, ahogy jó lett volna neki. Kieresztette a fullánkját.
Azzal kezdődött, hogy nem talált magának elfoglaltságot, napközben a bevásárláson túl csak otthon ült, és Böbén jártatta az eszét, míg “kitalálta”, hogy a krematóriumban biztos levágja valami lelketlen alak Böbe szép, szőke hajtincsét, és ezt meg kéne akadályozni. Ha nem vágok közbe, vagy egy kicsit is melléállok ebben a képtelen feltételezésben, azzal folytatta volna, hogy azonnal menjünk a krematóriumba, ellenőrizzük Böbe maradványait, és biztonság kedvéért vágjuk le haját.

Nagyon szerencsétlen megoldásnak tartottam volna ezt, ezért igyekeztem megnyugtatni Editet, hogy ilyesmi elő sem fordulhat, és az első nap pont ő érvelt azzal, hogy hagyjuk meg Böbénél a saját hajtincsét. Mintha az valamit számítana, de csak a fájdalmat hosszabbítja, és feldolgozást nehezíti minden, különösen testhez tapadó emlék, és valahogy ösztönösen éreztem, nagyon nem jó lenne az ilyen emléktárgy őrizgetése.

Arról nem is beszélve, hány könyv írja, fontos, hogy engedjük el szeretteinket, siratásunkkal, vissza-visszahívogatással ne nehezítsük meg számukra a megfelelő helyre való felemelkedést. Alighogy befejeztük ezt a hajfonat témát, Edit körmeit úgy a karjába mélyesztette, hogy kifehéredett környéke, és üvöltötte: - Az Isten ……meg! Az a rohadt szemét, kegyetlen! Elvette tőlem Böbét, és kínozza, mert rossz neki ott, tudom, azért nyújtózkodott, hogy vissza akar jönni. Hol lehet egy gyereknek jobb, mint az édesanyjánál?

- Nekimennék az összes templomnak dózerral! A Pali bácsit, meg azt a rohadt Évát géppisztollyal nyuvasztanám ki.
- Editkém, miért nem a Jóistennel beszéled meg a dolgot? Menj ki a ház mögé a tóra, aztán kiabálj föl az égre, de mit ártott neked Pali bácsi, meg az Éva?
- Bántották Böbét, az a dilinyós, hogy pusztulna meg, azt mondta, jó neki, meg megköszöni az Istennek, hogy hülye a gyereke!
- Editkém! Add ki magadból, ami benned van, szeretném, ha megnyugodnál! De attól, hogy Pali bácsi meg Éva, attól jobb lenne neked?
- Igen jobb! – Mert bosszút állnék!
- De miért rajtuk? Miért nem Istennel intézed a dolgot, ha egyszer őt tartod gonosznak, és kegyetlennek? – Tudod, ha én azt hinném, amit te hiszel, hogy mindenható, és gonosz az Isten, én egy percet sem várnék, már mennék a dinamittal templomot robbantani, és magamat is. Mit veszíthetek?

Isten ments, hogy úgy tűnjön, uszítani akartam Editet, inkább a valóságot mondtam, mennyire képtelenség gonosz Istenben hinni, mert ha az lenne, senki nem akarna élni itt a Földön, mindenki öngyilkos, meg lázadó lenne, már akinek van egy kis vér a pucájában.

Vártam a válasszal, aludtam rá egyet, aztán másnap reggel így szóltam Edithez: - Editkém! A fájdalomban, a gyászban melletted vagyok, nagyon veled vagyok! De a gyűlöletben nem! Igazából, bármennyire szomorú is Edit Istenkáromlása, egyrészt mondhatjuk, hogy a fájdalom eszét vette, másrészt kezdi komolyan venni, hogy van Isten. Mindenestre magamon figyeltem meg, mennyire képtelen voltam az első héten Böbe elvesztésén kívül másra is gondolni. Akinek már van gyűlöletre, bosszúra energiája, abban már csökkent a fájdalom.

A tizedik naptól magamon is észrevettem a fájdalom enyhülését, csökkenését. Az addigi napi 10-15 sírásroham helyett egy-kettő, ha volt, az sem spontán, csak ha valaki érdeklődött, ha Böbéről beszélni kellett. Rájöttem, voltaképp önmagamat sirattam, hiszen én veszítettem el azt a lehetőséget, hogy azt mondhassam, kislányom, hogy pókerezzek Böbével, hogy lopva puszit adjak a feje búbjára, és ha jól belegondolok, mit tanultunk a Nyomorultak c. filmből, a szeretet elenged, nem ragaszkodik, nem akar birtokolni, és a másik örömének örül.

Abban pedig biztosnak kell lennem, hogy a Jóisten, Teremtője, igazi Atyja, jobban szereti Böbét, mint bármely szülő, aki csak kölcsönkapta egy időre. Ha Böbének ott jobb, voltaképp örülnöm kellene, hogy szenvedésének ideje lejárt, és azok a Hangok, melyeket Böbétől eredőnek véltem, ilyen irányba igyekeztek engem is befolyásolni.

A hiány okozta hatalmas űr helyét lassan felváltotta bennem az a gondolat, milyen jó lehet már Böbének, mekkora megkönnyebbülés lehetett neki abból az összeszurkált, szabdalt, égetett, csövekkel, műszerekkel megtömött testből kiszabadulnia, és egy erős elvágyódás vett erőt rajtam, nagyon szerettem volna én is elmenni ebből a földi árnyékvilágból.
Ismerőseim nyugtattak, hogy ne akarjak annyira sietni, van még dolgom ezen a Földön, sőt unokaöcsém, András szerint még a Hitbenhat kötet sem lesz értelmetlen torzó, hiszen ha befejezem, amiatt lehet tanulságos, hogy ekkora csapás után is hű tud maradni valaki a Jóistenhez, és nem keseredik meg, nem fordul ellene.

Kíméletlen vágta szemembe az uszodai jegyszedőnő, aki első kötetemet olvasta, hogy “ez akkor Hitben nem hat”, de tévedett, nem az lett volna az igazi csoda, ha egy betegséget Isten meggyógyít, noha azt vártuk, annak örültünk volna a legjobban, hanem az a nagy csoda, hogy hittel mennyi csapást ki lehet bírni, át lehet vészelni.

Nagyon úgy érzem, eljött a szenvedések lejártának ideje, mert, ahogy kialvás előtt a gyertyafény még egyszer fellobban, úgy lobbantak fel testi fájdalmaim is. Edit reggel aggódva mondta, hogy éjszaka nagyon megijedt, mennyire ordítoztam. Gyógyszert kéne szednem, kórházba kéne feküdnöm, de elmondtam, annyi mindent próbáltam, izomlazítótól kezdve a fájdalomcsillapítóig, gyógytápláléktól, gyógyteától kezdve a méregdrága injekciókig, és semmi sem használt! Csak abban bízhatom, hogy eljön az órám, hogy csak hét év volt kimérve nekem, és letehetem testi gyötrelmemet, befejezhetem bicegős, totyogós, nyögős, jajgatós kálváriámat.

Edittel együtt folytatni? Hát ez nagyon fogós kérdés, most úgy tűnik, 100 % nem, de bízzuk a Jóistenre, ki tudja, Ő mit akar, Ő hogy gondolja a dolgot. A harmadik héten addigi viszonylagos nyugalmam elpárologni látszott. Editből sugárzott a düh, a harag, tehetetlensége miatt. Böbével való szorosabb kapcsolata, kötődése, megkötözöttsége miatt iszonyúan szenvedett. – Nem bírom ki nélküle, nekem itt kell, életben, hogy a haját fésülhessem, hogy megpuszilhassam, nem lélekben. Mondta, amikor vigasztalni akartam.

Már nagyon kellemetlenül éreztem magam feleségemmel, a bérelt lakásom is üresnek tűnt, nem találtam sehol a helyem, úgy éreztem, sehol a világon nincs rám szükség. Nem mondja többé csicsergő kislányhang, hogy “apa”, pláne nem, hogy “komp”. Itt állok annyira bice-bócán, hogy járni is alig tudok, a kádból kikecmergésről, cipőbefűzésről, zokni húzásról nem is beszélve. Házasságom zátonyra futott, nincs akinek a vállán kisírhatnám magam. A szellemvilággal, és így a Jóistennel való közvetlen kapcsolatomban zavar, bizonytalanság keletkezett, állásom megszűnt és a jövőt sűrű köd fedi előttem.

Biztos, ami biztos elmentem betegállományba, hogy legalább valami táppénzt kapjak, sőt az ORFI-ban is jelentkeztem Bárány doktornőnél, aki megismert és előjegyzésbe vett kórházi tartózkodásra. – Kibékülhetnének végre! Zárta le a vizsgálatot azzal a felemás hangsúllyal, ami mint orvosnő Edit mellett, mint Istenhívő mellettem érzett.

Ahogy közeledett a végső búcsú napja, úgy rosszabbodott Edit lelkiállapota. Az utolsó este már pattanásig feszült a helyzet. Edit kezembe nyomott egy verset azzal, hogy egy rákos nő írta, és hogy milyen szép. Az eleje azzal kezdődött, hogy Böbe fiatalságát, ártatlanságát, derűsen viselt szenvedését taglalta, aztán a közepén már belevágott a keményebb témákba: - Miért tetted ezt kegyetlen Isten??? Attól az édesanyától, aki másokat gyógyít!!! Eddig sem te éltetted a gyermekét, hanem az anyai szeretet!

Ezt a verset semmiképp nem tudtam szépnek tartani. A Jóistent meg sem említve, miért kell a fájdalmat a gyűlölettel keverni? Miért kell tettest keresni, is miért mindig másban? És miért pont az örök jóság, szeretetben? Kezdjem el magyarázni Editnek, hogy a Te Istened az ördög, mert az szellemi lény, és gonosz, neki címezzétek a verseket, vagy legalább is a Te Istened, de nem az enyém, mert én jóban hiszek? Ki éltet kit?
Kaptam azért olyan verset is, amit meg én tartottam szépnek. Egy hatgyermekes édesanya küldte.

Üzenet

Miért sirattok? Isten arca volt,
Mely simogatóan, hívón rám hajolt.
S én mentem….és most fényözönben élek.
És nem vagyok más, csak tisztuló lélek!

Ha emlegettek – köztetek leszek,
De fáj, ha látom könnyetek.
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok!
Mert én már Istennél vagyok!

Erika, volt nyaralószomszédunk lánya eredeti ötlettel nem fekete részvétlapot küldött, hanem világoskék háttérben egy felszálló galamb volt rajta, és megírta, megkérte elhunyt nagypapáját, hogy vigyázzon odafent Böbére. Hát így is meg lehet közelíteni a dolgot. De Edittel olyan messze vannak egymástól elképzeléseink, mint Makó Jeruzsálemtől.

Magyarázzam el, hogy a szeretet nem görcsösen ragaszkodik, hanem elenged? Hogy fájdalmunk valójában önsajnálat? - Miért nincs itt Böbe nekem? - Ő segített át minden nehézségen, ő feltétlenül ragaszkodott hozzám, még ha megszidtam, akkor is hozzám bújt. - Mondta. Lám, Böbe úgy viszonyult hozzá, mint én viszonyulok Istenhez.

Én sem teszek mást, csak feltétlenül, Edit szerint abnormálisan, vak bigottsággal, ragaszkodom Istenhez, még akkor is, amikor rosszindulattal rosszat lehetne feltételezni Róla. Mert a többség szerinte nem ilyen. Na és? Csak a többségnek lehet igaza? Csak az a jó, amit a többség tesz? Milyen lenne a világ, ha nem lennének emberek, akik kilógnak a sorból? De épp azért nem vakon ragaszkodom Hozzá, mert én Őt abszolút jónak tartom, nem erőszakolom meg magam, hogy Istent akkor is szeretem, ha rosszat tesz velem, hanem abból indulok ki, hogy amit Ő tesz velem, az csak jó lehet, hisz Ő a Jóság. Nincs értelme egy szót sem szólni, dünnyögtem valamit a versre, de Edit nem nyugodott.

Megint elkezdte gyalázni a Jóistent, megint géppuska elé akart állítani minden hívőt, élükön a főkolomposokkal, akikhez már Fravolinékat is besorolta. Amikor visszaválaszoltam, azt mondta, ő többet nem fog elfojtani magában semmit, nem akar ő is gyomorfekélyt kapni, mint Böbe tavaly ősszel.

Ez már majdnem kihozott sodromból, mert hogy ő valamit is elfojtott volna? Akkor mi volt, amit hallgattam? A célozgatás, hogy Böbe akkor kapott gyomorfekélyt, amikor elköltöztem, emlékezetem szerint nem is igaz, másrészt igen kemény, és kegyetlen vád. Munkahelyi telefonomat leadtam Trattner úréknak, az annak idején Eszternek vett Nokia 5110-es telefont használtam. Manapság, ha állást akarok találni, az a minimum, hogy bármikor elérhető legyek.

Editnek pár hete egy Nokia 3110-est, egy kicsivel nagyobb, korábbi modellt “mentettem” munkahelyemről, amit annak idején alig akart elfogadni tőlem. Most megpillantotta kikapcsolt rádiótelefonomat, és rázendített: - Még az enyémnél is kisebb? Kis telefon a nagy k…nak?
- Editkém! Nem is volt a kezében egy percig sem!
- Akkor is neki vetted! Arra volt pénz! Arra nem sajnáltad! Ne tagadd! Magad írtad meg a könyvben!
- Nem kéne békén hagynunk egymást? Miért ez a téma most? – Próbáltam elvenni a helyzet élét, de éreztem, Edit majd szétrobban. Éjszaka alig aludtunk, csak forgolódtam, mint a motolla, és amikor hajnal felé elaludtam, nyomasztó, fullasztó, rossz álmaim voltak, mintha sátáni fluidok ködében lettem volna, melyből nincs menekvés, melyek bűzösek, ragadósak, rosszak. A temetés napján tízig aludtunk a fiúkkal, Edit már árkon bokron túl járt, mikor felkeltünk.

Kóvályogtunk ide-oda, pepecseltünk, nem találtuk a helyünket. Délután fél három volt a kitűzött időpont, mit lehet addig csinálni egy ilyen napon. Nem reggeliztem, hogy rám jöjjön sötét öltönyöm, melyért még vissza kellett mennem bérelt lakásomba. Fél tizenkettőkor elmentem átöltözni azzal, hogy Edit majd az énekesek elé megy, én meg fél kettőkor indulok a fiúkkal. Ahogy beléptem otthonomba, körülvettek azok a szörnyű, fojtogató sátáni fluidok, s ahogy cigarettára gyújtottam már hallottam is a Kísértő hangját: - Átkozd meg Istent! Átkozd meg a kegyetlent!

Erre majdnem összeroppantam. Annyi minden fájdalom ért az utóbbi időszakban, és most, pár órával a végső búcsú előtt? Elkezdtem vonyítani, szűkölni: - Istenem, Jézusom! Ne hagyj el! Kérlek, most az egyszer! Légy velem! Vigyázz rám! Védj meg! Szédültem, émelyegtem, minden bajom volt, gyorsan elnyomtam az amúgy is utolsó szál cigarettát, és egy gondolat nyomán bevettem magam a fürdőszobába.

Talán Assisi Szent Ferenc modernizált változatát valósítottam meg, mert beálltam a kádba, mély levegőt vettem, és a jéghideg vízzel elkezdtem magam tetőtől talpig letusolni. Először dideregtem, majd testem védekező erői beindultak, elkezdték működtetni a belső kályhát, és pár perc múlva felfrissülten, energikusan szálltam ki a kádból. Megborotválkoztam, és sötét öltönyömben, fekete nyakkendővel, fekete cipőben indultam a fiúkért.

Lassan indultunk, és az autóban Böbe kedvenc számait hallgattuk, amitől kicsordultak könnyeink. A ravatalozóban egy szép virág fűzérrel volt borítva a búcsúra előkészített urna. Edit a temetésre jött énekes mellett állt, a gyerekek puszit adtak nagymamájuknak, én nem akartam provokálni, inkább körbe mentem, és a csapat végén foglaltam helyet. Végigimádkoztam a félórát, majd amikor az urnavivők elindultak, Edit mellé léptem, aki az énekestől elnézést kérve megindult mellettem a gyászos, az utolsó úton.

Egy térre mentünk, ahol már várt a tömeg. Szinte önkívületben lehettünk, mert nem láttunk senkit, inkább csak alaktalan foltokat. Képtelenek voltunk emberekre nézni, csak szédelegtünk. Egy bordó bársonnyal borított asztalra tették az urnát, és a társadalmi szónok belekezdett semmitmondó beszédébe. Sütött az egész beszédből, hogy mely témákat kellett kizárnia, így aztán “adjon neked nyugalmat a sír”, “itt nyugodj, ebben a kriptában”, és hasonló, számomra inkább lelket borzoló, mint nyugtató szólamok hallatszottak.

Szinte fájt volna a beszéd, ha nem történt volna a beszéd alatt egy különleges esemény, ami lelket, erőt öntött belém. Ahogy könnyes szememmel magam elé néztem, tekintetem önkéntelenül a fa urnatartóban nyugvó urnára esett. Először azt hittem, káprázik a szemem, de többször becsuktam, és kinyitottam a szemem, félrenéztem, és vissza, de az urna tetejénél félreismerhetetlenül gyönyörű türkiz zöldet, a Krisztusi szeretet színét láttam. Ez számomra egyértelmű bizonyíték volt, hogy Böbe jó helyen van, hiszen, ha még a hamvai is ilyen kisugárzással vannak, milyen lehet a drága kis lelke.

Beszélt az egyik iskolai tanárnő is, majd Böbe egy osztálytársa mondott el egy szép verset. Itt már hiba csúszott a szervezésbe, mert a versben a Jóistenkét kérték, hogy vigyázzon Böbére. Ez is véget ért, majd elindultunk a kriptához, de alig tudtam botorkálni, így Editbe karoltam. Még egy beszéd, a társadalmi szónok is bakizott mert végül Isten veled-del fejezte be beszédét. Ekkor megindult a részvétnyilvánítók végtelen áradata. Részvétem. Őszinte részvétem. Fogadja őszinte részvétem. Arcok, melyekről néha azt sem tudom kihez tartoznak. Van, amelyik ismerős, van, amelyiket soha sem láttam.

Teri néni, anyósom barátnője végigmért, és gondosan kikerült a részvétnyilvánításnál. Példáját még néhányan követték, vagy éppen csak fagyosan rámnéztek, kimérten részvétet nyilvánítottak, de szemükből nem az együttérzés, hanem a megvetés sütött. Aztán volt olyan is, aki el mert jönni ismerőseim közül, volt, aki fülembe súgta, hogy ne keseredj el, van Isten, és vigyáz rád, eljött Bálint Gabi, aki 15 évvel ezelőtt az építőiparban volt főnököm.

Az ő idejében írtam a névtelen levelet kollegám ellen, így sokszorosan zokogtam fel láttán, hisz meghatott, hogy ennyi év után eljött, és együtt érez velem, és elöntött a szégyen, akkori cselekedetem miatt. Barna szomszéd, akinek idején még viszonylag jó volt a kapcsolatom Edittel, akivel olyan jókat buliztunk, egyszer még a pápai himnuszt is elénekeltük, persze nem gúnyból, csak gyermekkori ministrálási emlékként.

Akkor még nem voltam hívő, akkor még nem zavarta ilyesmi Editet, akkor még a bulik után otthon csókolóztunk is, de hát hol vannak már azok az évek. Annyi minden átfutott fejemen, míg Barna átölelt, és csődbe ment házasságomat is sirattam sűrűn, kiapadhatatlanul hulló könnyeimmel. Zsuzsika, Gergő osztálytársnője, akit hónapokig kézrátétellel gyógyítottam, fülembe súgta, hogy anyu nem tudott eljönni, szóval jutott ebből is, abból is.

Amikor már csak a gyászruhás közvetlen rokonság maradt ott, szóltam Editnek, hogy ránk várnak, a legközelebbi hozzátartozóknak illik a rokonok közül elindulni. Odaléptem apósomhoz, megöleltem, majd anyósom felé közeledtem, aki undorral elfordult tőlem. Fura helyzet volt, zavarban voltam, valami olyasmit motyogtam, hogy, ha nem akarja, aztán keserű szívvel elindultam az autóhoz, hogy szüleimet lakásunkra elvigyem.

Szimbolikus volt, és biztos nem véletlen, édesapám is megjegyezte, hogy borús, hideg szélben kezdődött a temetés, s mire véget ért, gyönyörű, simogató napsütés adta tudtunkra, hogy Böbe elmenetele, elköltözése nem rideg tragédia, hanem békés átmenet egy másik létformába.

Bántott, hogy még itt sem sikerült kibékülnöm anyósommal, akire nem haragudtam, és épp ezért nem értettem megkövesedett reakcióját. Egy ismerősöm világított rá, hogy amíg elköltöztem, egyben volt leányával, unokájával, nap, mint nap ott volt, szükség volt rá, lánya úgy kötődött hozzá, mint azelőtt ő kötődött édesanyjához, és hazaköltözésem, vagy legalábbis átmeneti visszatelepülésem azt erősítette, hogy ebben a bajban én adhatok csak támaszt Editnek.

Visszahallottam, hogy Edit ”csak” a Jóistent, meg az engem megtévesztőket, bajba vivőket szidja, de engem nem, hogy ő is érzi, most belőlem tud igazán erőt meríteni, és minden korábbi ellenére a szíve mélyén még ragaszkodik hozzám. Ez hozhatta ki ezt az érzelmet szegény anyósomból, amit egyszer biztos meg fog bánni, mert haragban, gyűlöletben élni nagyon rossz, a magam példáján tudom, hisz hosszú évekig éltem én is ebben a mételyben.

Edit tortát készített, meg kávéval kínálta szüleimet, akik egy rokonunkról beszéltek, aki nem hallgatott rájuk, de hát mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja. Erre aztán Edit is rázendített: - Mindenki úgy teszi tökre a sajátját, meg a másét….. No, helyben vagyunk, elvittem szüleimet a buszpályaudvarra, otthon visszaöltöztem kényelmes hétköznapi ruhába, és visszamentem Edithez.

Este megint nem jött álom a szememre. Forgolódtam, zsibbadtam, minden bajom volt. Felkeltem, ittam egy kis teát, visszafeküdtem, megint nem volt jó. Ettem egy banánt, visszafeküdtem, még mindig nem tudtam aludni. Hajnali egykor rántottát készítettem, de ez sem szívta el agyamtól annyira a vért, hogy elnyomjon az álom. Kettőkor nem bírtam tovább, lábujjhegyen kiosontam, előhalásztam fehérneműmet, meg zoknimat a szennyesből, felöltöztem, és megkönnyebbülten hajtottam haza, bérelt lakásomba.

Hajnali négyig Interneteztem, kihasználtam, hogy olyankor vagyok fönn, amikor mindenki alszik, és ilyenkor úgy lehet “száguldozni” a neten, mint éjszaka Budapesten, amikor a nappali időszükséglet töredéke alatt eljut az ember a város egyik pontjáról a másikba. Reggel nyolckor, alig négy óra alvás után ébredtem, és olyan friss voltam, hogy az szinte magáért beszélt.

Péntek révén Edit tudta, hogy aznap otthon alszom, hogy szombaton délig pihenhessek, és csak szombat délután mentem el hozzájuk ismét. Behívtam Editet egy cigarettára a konyhába, és megkérdeztem tőle, hogyan látja a jövőnket. – Ha te még ezek után is tudsz hinni, ha neked most is az Istened fontosabb, mint a családod, akkor sehogy. – Válaszolta.

Megint versenyezni akar Istennel, őt magát családnak nevezi ki, hisz nyilvánvaló, csak vele volt, és van nézeteltérésem, fiaim, mint eddig is, lelkiekben velem pendülnek egy húron, csak épp nem demonstratívan, mert úgy érzik, ettől nem javulna a helyzet.

Néhány mondatot váltottunk, és kezdett megint iszapbirkózásba fulladni a párbeszéd, melyet így zártam le: - Editkém! Én nem tudom bizonyítani, hogy van Isten, Te meg azt, hogy nincs. Két gondolat, két hit van egymás mellett. Én csak azt tudom, hogy engem ez megnyugtat. – Ez hazugság, önbecsapás! – Vágott vissza. – Editkém! – És a tiéd? S te még ráadásul rosszul is érzed magad. – Én? Kérdezte. Hol az Isten, mutasd meg! Széttépem.

- Editkém, így még a halál után sem találkozhatsz Böbével, ha így folytatod. Dehogyisnem. – Pörgött a nyelve. Nem félek a halál utántól, tiszta az én lelkiismeretem.

- Hát akkor arra kérlek, hogy gondoljuk át a formai lerendezést, mert van egy családjogi rész, hogy kimondják, hogy a két ember már nem férj, és feleség, és van egy anyagi rész, a közösen szerzett vagyon felosztása Ez szokott évekig tartani, és ezen keresnek a legtöbbet az ügyvédek, de meg lehet spórolni, ha meg tudnak a felek egyezni. – Mondtam, arra gondolva, hogy remélem továbbjutott Edit az “aki elmegy, annak nem jár semmi” abszurd sémáján.

- Igen, hát gazdaságosabb lenne együtt élni, ragadott meg Edit még egy szalmaszálat érvként, de azzal fejeztem be: - Editkém, gondolkodj egy hétig, hogy miként gondolod a felosztást, és beszéljük meg egy hét múlva. Edit elvonult fürödni, az alatt kipakoltam a hálószobából az ingeket, zoknikat, alsókat, és leültem a tv elé, de rengeteg gondolat kavargott bennem.
Birtoklásvágy, nem szeretet Edit kötődése, de szegény mégis olyan sajnálatraméltó, és igaza lehet annak az ismerősömnek, aki azt mondta, elválhatok Edittől, neki sohasem fog kelleni más férfi. Látszik rajta, hogy minden valós, és vélt sérelme ellenére kötődik még hozzám, mégis erősebb büszkesége, daca, Istengyűlölete annál, mintsem megtartson magának.

Hisz rendelkezésére áll az általa a második kötetben felfedezett recept, mert szerinte Eszter azért szeretett görcsös szorítás nélkül, azért mondott le rólam, szerelmünk földi beteljesüléséről, mert ezzel pont az ellenkezőjét akarta elérni. Hát számára is meglenne a lehetőség, ha szerinte ez így megy, nem? De ez nem megy sajnos így, akinek egy kicsike kis empátiaérzéke van, az egyből észreveszi a mímelést. Mindenkin meglátszik, ha nem önmagát adja, ha szavai, tettei, reakciói mesterkéltek, nem belülről jönnek.

Valahol a szívem mélyén én is kötődöm hozzá egy picit, még ha nem is a kötődést tartom szeretetnek. Most nem vonzást, inkább ellenkezőt érzek felőle. Mit tartogat a jövő? A sztárasztrológus válást majd utána mindkettőnknek új házasságkötést jósolt, mely szerinte akár egymással is lehet. De ő 2003-ra datálta az egészet, mi pedig mindenben elébe mentünk az eseményeknek. Ezt csak a Jóistenre bízhatom. Bennem most is megvolt a szándék, az első héten, míg Editet is elborította a gyász, és nem tört fel benne a gyűlölet, akkor reális lehetőségként tűnt fel még az is, hogy közös gyerekünk lehet, de ezt az eszem, nem a szívem sugallta.

A szívem akkor is, és most is azt mondja, hogy együtt csak őrlődünk. Most semmi körülmény között nem maradhatok tovább Edit mellett, érzem, ez sem neki, sem nekem nem lenne jó. Lesz még egy kemény nap, amikor az anyagiakban ki kell állnom a magam érdekei mellett, ha nem akarom, hogy könyököm megint begyulladjon. Nem nekimenni, de a saját érdekemet védeni kell, mert ...

Itt aztán elakad gondolatom, hisz a Mester azt tanította, hogy ha elveszik kabátodat, add oda köpenyedet is. Akkor valami nincs rendben gondolataimmal. Inkább hallgatok arra képre, melyben bokszolóként leszorított karral győztem. Jézus felszólítása az esetemben annyira egyértelmű, hogy ha Edit el akar venni mindent, akkor nem perlekedhetek, nem fogadhatok ravasz ügyvédet, még arra sem, hogy törvény szerint jogos jussomat visszaszerezzem.

Igen, ez így van. Lesz, ami lesz, van nekem Gondviselőm. Ki tudja, mit hoz még a sors? Végülis ez is hitem próbája. Ha a földi jog eszközeivel, egy ügyvéddel akarom bebiztosítani magam, nem Isten ígéretében kételkedem? Talán a római falikútból jövő kinyilatkoztatás is a krampusztól volt? Jaj, de nehéz az élet! A film végén nagyot ásítottam, Editnek pápát intettem, amit meglepetésemre viszonzott, és elindultam hazafelé.

Szombaton reggel egy fél üveg Ferenc Jóskával indítottam, mert minden böjt hashajtással kezdődik. Tavasz van, legalábbis közeleg, ilyenkor a legnagyobb a vitaminhiány, és a legtöbb a tél folyamán elraktározott méreganyag a testben, így az összes természetgyógyászati irányzat, meg a keresztény vallások is böjtöt javasolnak. Hogy hány napig fogom bírni, nem tudom, eddig 23 napig bírtam, de biztos jót tesz testemnek a tisztulás.

A böjtben a lélek is megtisztul, nem véletlenül böjtölt a drága Mester is 40 napig színre lépése előtt a pusztában. Vasárnap reggel tíz órai, majdnem nyugodtnak mondható alvás után ébredtem, és észrevettem, hogy bokám úgy leapadt, mint az utóbbi másfél évben soha. Frissen keltem, testem már egy kicsit összement, megint fel tudtam húzni a tavaly vett GAS márkájú farmert, az arcom sem olyan löttyedt, úgy látszik jót tett, hogy végleg eldőlt az Edittel való jövő.

Elindultam a városba, hogy dolgaimat intézzem, és ahogy tekintetem zakómra esett, úgy éreztem, lekívánkozik onnan a gyászszalag. Ha egyszer komolyan veszem, hogy Böbe jobb helyen van, mint eddig volt, ha komolyan hiszek Istenben, akkor nekem virágot kéne a gomblyukamba tűzni, nem fekete gyászszalagot. Mit szólnak majd az emberek ehhez, akadt meg kezem a ziherejsztűnél, aztán azt mondtam magamban, olyan mindegy, nem élhetek hazugságban, leveszem a gyászszalagot.

Igen, engem a hitem, a Jóisten állított talpra, hisz egy hónap alatt, a temetés után négy nappal túl vagyok a egész esemény feldolgozásán, és optimistán a jövőbe tekintek. Bízom abban, hogy rövid idő alatt meg fogok gyógyulni, sőt, kenyérkeresetem is lesz, talán még az is összejön, hogy rátalálok valami szunnyadó, ki nem aknázott, de hasznosítható képességemre, és a munka nem kötelesség lesz csupán.

Nem vágyom dicsőségre, tisztában vagyok már, hogy mindenem amim van, Istentől kaptam, de nagyon cseng a fülemben az hasonlat, hogy olyan vagyok, mintha Leonardo de Vinci szobafestő lenne. A kölcsönkapott talentumot pedig meg kell forgatni, hisz bűn, ha föld alá ássa az ember.

Menti a helyzetemet, hogy nem egyértelmű számomra, mi lenne az a tehetség, de az asztrológus, és léleklátó oldaláról olyan erős volt akkor a jelzés, hogy nem mehetek el már mellette. Többen mondták, hogy az Isten is írónak teremtett, talán a beszédkészségem, szónoki képességem, emberismeretem is hasznosítható.

Nem érdemes sokat gyötrődnöm ezzel sem, a Jóisten biztos ad jelzést, csak észre kell vennem. Lesz munkám, lesz egészségem, lesz párkapcsolatom, leszek még boldog, most már biztos vagyok benne. És a könyvet befejezem, mert valóban lesz happy end, csak épp másféle, mint gondoltam. Böbe révbe ért odaát, én pedig egy ilyen kemény időszakot is kibírtam, és fel tudtam állni.

Talán még Edit is megtér, talán nem, de már nem akarom a jövőt találgatni, elég volt egyszer megégetni a kezem. Böbe! Ég veled! Találkozunk odaát! Meg különben is. El sem mentél. Itt vagy a szívünkben. Látom, hogy mosolyogsz, hogy dobsz puszit nekem. Puszi édes kislányom.