Életem kezdett a musthoz hasonlítani. A bor csodálatos színű, illatú, lélekemelő ital, Istent szeretőknek való, mint Hamvas Béla A bor filozófiája c. könyvben kifejti, de akár csak egy héttel, vagy három nappal a borrá válás előtt zavaros, gusztustalan, halálos gőzöket kipárologtató folyadék a must, az érőben levő bor.
Testi fájdalmaim kezdtek elviselhetetlenek lenni, éjszakáim már alig voltak, de nappalaim sem, szinte a teljes összeomlás fenyegetett. Korlátolt gondolkodásommal időpontokhoz, ünnepekhez kötöttem azt az időpontot, amikor majd Jóisten megszabadít terhemtől, amikor újjászülethetek, és vártam húsvétkor, vártam pünkösdkor, mindannyiszor hiába.
Nem jutott eszembe, hogy Isten másképp gondolkodik, sőt, talán épp ezzel a felfokozott várakozással késleltetem újjászületésemet. Az Interneten még kórházba menetelem előtt találtam az Internetto-n és az Index-en egy vallás-filozófiai fórumot, ahol mindenféle, engem érdeklő témában folytak az eszmecserék.
Szokott vehemenciámmal beleestem, mint tót az ólajtóba, és kezdtem egyre több témába, ún. topic-ba megírogatni véleményemet, gondolataimat. Ennek következtében rövid időn belül úgy “megsoroztak” néhányan, olyan durva, mondhatni gyalázkodó kifejezéseket alkalmaztak velem szemben, hogy a sorokból sugárzó gyűlölet visszavonulásra késztetett.
Már be is írtam az egyik topic-ba, témába, hogy kiszállok, de az egyik fórumtárs, aki azon kevesek egyike volt, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak a fórumon, írt egy e-mailt, egy elektronikus levelet, hogy tartsak ki, ne hagyjam magam eltántorítani, vannak, akik velem értenek egyet. Meg különben is, gondoljak azokra, akik csak olvassák a fórumot, és nem szállnak be a vitába.
Így aztán erőt vettem magamon, sarkamra álltam, és szelíden, szeretettel, de mindenre megválaszoltam, és kezdtem önmagam is témákat, topicokat nyitni, ugyanis új témát csak az nyithat, aki már legalább harminc hozzászólást beírt. Ezzel is ösztönzik, hogy minél több legyen a hozzászólás. A két legbővebb, legtöbb hozzászólást tartalmazó topic a “Római katolikus egyház tévtanításai”, meg a “Hit gyülekezete tévtanításai” volt.
A Hit-esek a katolikusokat sorozták, bombázták, a katolikusok védekeztek, és néhány kitért Hit-essel feltárták, ami a szemükben visszaélés volt a Hit Gyüli, HGY. keretein belül. Szerintük a HGY. vezető lelkésze anyagiakra, és hatalomra törekszik, kétes igazság a náluk nyíltan hirdetett gazdagodás, mint Isten szeretetének jele, és ennek alapja, az ún. bővölködés tanítása, melyet valamelyik Pál-i levélből eredeztetnek, vagy abba magyaráznak bele, a különös extázisok az “alkalmakon” pedig abnormálisak, stb.
Vallások, felekezetek, gyülekezetek terén meglévő tapasztalataim tovább bővülhettek, mert a házból egy asszonyka meghívott, hogy vegyek részt egy gyülekezet pünkösdi alkalmán. Ingyen busz vitt Szegedre, ahol egy hatalmas sátorban volt az “alkalom”. A fórumról már tudtam, hogy van olyan gyülekezet, ahol már biztonsági őröket is tartanak a bejáratnál, így egy kicsit izgalmas is volt, be tudok-e jutni.
Ismerősömmel együtt szálltam a buszra, őt ismerték, és az ajtóban álló aktivistától kaptam egy meghívót, amelyről útközben kiderült, hogy belépőként is szolgál. A mögöttem ülők arról beszélgettek, hogy azért jönnek Amerikából “misszionáriusok”, mert ott már telített a “piac”, leszálló ágban vannak, lefelé konyul a “termék életgörbéje”, s a volt szocialista országok, meg Afrika új terep a “misszionáriusoknak”, akik otthoni gyülekezetüktől a “megtértek” lélekszáma alapján kapnak anyagi támogatást, ezért videóval dokumentálják a megtéréseket.
Afrikában még 1 dollár fejpénzt is fizetnek az elmaradott feketéknek, hogy “megtérjenek”, akik látják, milyen autóval érkezik a hittérítő, és azt hiszik, megtérésük révén ők is ilyen anyagi javakhoz juthatnak. Szó esett egy Magyarországon működő tengerentúlról jött hittérítőről, akinek a beszélgetők szerint három felesége van, nagy autókról, pénzről, arról, hogy milyen jó itt a gyüliben, mert sok cégvezető is van, és azok “inkább minket, keresztényeket vesznek fel a cégükhöz, mert tudják, hogy mi rendesen dolgozunk, rendes emberek vagyunk”, sőt, hogy “az Úr szólt egyszer az egyik testvérnek, hogy adjon a másiknak egy Mercedes-t, mert kell a “szolgálatához”, szóval érdekes egyveleget hallottam útközben.
A legjobban az tetszett, amikor a kisfiú megkérdezte édesapját, hogy miért van harcművészetet tanult biztonsági őr, akkor édesapja azt válaszolta, hogy nehogy bejöjjön valaki, és erőszakkal megzavarja az istentiszteletünket. Mennyire igaz, hogy mindenki magából indul ki. Egy keresztény templomban sincs ilyen gyakorlat, csak ott lehet ilyesmire szükség, ahol gyakran csapnak magasra az indulatok, ahol maga a közösség erőszakos.
A sátorba optimistán léptem, és elkezdtem a többiekkel együtt énekelni. Annál jobb dolgot még kitalálni sem lehetne, mint hogy énekkel dicsérjük, szeressük Istent. Kicsit zavaró volt, hogy őrült hangerővel üvöltött a zene, és annak ellenére, hogy rengeteg szép karizmatikus szám van, ami katolikusok, baptisták, reformátusok egyaránt énekelnek, itt csak a saját zeneszerzésű, és szövegű dalokat énekelték.
A színpadon, mint egy show-ban kiszámított, megtervezett koreográfiájú énekesek énekeltek, a közönség csápolt, amit én is átvettem, és felszabadultan énekeltem teli torokból. Jó másfél órát tartott csak a “dicséret”, aztán kezdődött a prédikáció, amit a rekedtes hangú vezető lelkész részben járkálva olvasott, majd a sorok közt sétálva mondott. Lényege az volt, hogy istenhez a Szent Szellem megnyilvánulásán keresztül lehet csak eljutni, nem név szerint, de egyértelműen a római katolikus egyházat temetkezési vállalatnak nevezte, és persze negyed óránként volt egy ujjongás, Jézus velünk van, Jézus itt van velünk, a Szent Szellem betölt minket.
Eközben lettem figyelmes arra, hogy egy fiatal lány a korábbi rock koncertekről ismert módon extázisba került, úgy pörgött, mint egy keringő dervis. Az ötven körüli kopaszodó férfi, aki a buszon előttem ült, úgy ugrált, mint egy leveli béka. A vezető lelkész szeme egy pillanatra megrebbent, amikor valaki hisztérikusan felkacagott a teremben, aztán otthonosságot kölcsönző mosolyt erőltetve az arcára, odébb lépett, mert valaki a sorok között előreszaladt, és a hasán hengergőzött előtte.
A nagy tömeget tekintve minimum volt, hogy legalább egy kicsit rángatózzon valaki annak jeléül, hogy a Szent Szellem munkálkodik benne. Már út közben is sokat beszélgettek a démonokról, a prédikátor is gyakran foglalkozott a vallásos démonokkal, és a démonűzéssel. Hogy aztán ők ezeket az excentrikus magatartásmódokat a Szent Szellem ajándékának tekintették, vagy annak, hogy így űződnek ki belőlük a démonok, azt nem tudom, de kezdtem egyre furábban érezni magam.
A kaput az tette be, hogy egyre feltűnőbben járőröztek biztonságiak a sorok között. Az egész valahogy az építőtáborok, KISZ táborok és a Munkásőrség fiatalkorú szakosztályának, az Ifjú Gárdának működésére, rendezvényeire emlékeztetett az “átkos”-ból, amikor irányították a tömeget, és bizalmiak, biztonságiak, belügyesek figyelték az emberek mozdulatait, de még gondolatait is, és aki kirótt a sorból, az hamar feltűnővé vált.
Csápolni még elcsápolgattam, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy műrángatózással tegyem magam mimikrivé, így szépen kisomfordáltam. Nem voltam feltűnő, egyébként is ki-be járkáltak a résztvevők, mert a 3-4 órás alkalmakat senki nem bírja egy helyben végigülni. A buszsofőrnél hagytam egy cédulát, hogy ne keressenek, és megkönnyebbülten utaztam haza a menetrendszerű járattal, elegem volt a társaságból. A benyomásaim vegyesek voltak, de végül is meghívtak, ingyen busz, tehát nem szólhatok rájuk egy szót sem.
Ismerősöm nagyon fájlalta, hogy nem maradtam tovább, mert amikor elmentem, akkor jött hátra a vezető lelkész, és akkor szoktak gyógyulások bekövetkezni. Nem keveredtem vitába vele, nem vitatom el, hogy történt alkalmukon gyógyulás, de azt a gyógyult hitének tulajdonítom be, és nem érzem ezzel bizonyítottnak azt az Interneten is gyakran hangoztatott kijelentést, hogy csak ott van jelen a Szent Szellem, ahol ilyen jelenségek tapasztalhatók.
Jézus a csodákat, a rendkívüliségeket mindig az illető személy hitéhez kötötte, akár alanya volt a csodának, mint gyógyult beteg, akár véghezvivője, mint Isten legújabb kori prófétája. Harmadnap szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor levelesládámban egy volt katolikus pap, protestánsnak átigazolt lelkész, Katolikus voltam című, gyülekezetük által megjelentetett könyvét találtam.
Belelapozgattam, tele volt rosszhiszeműséggel, rosszindulatú belemagyarázásokkal, szedegette a római katolikus egyház szeméből a szálkát, ötszáz évvel ezelőtti bűnöket rótta fel a mai egyháznak, szóval gusztustalan volt. Nem azért, mintha nem lett volna igaz benne semmi sem, hanem mert Istenhez kell közeledni, és nem egyházakhoz. Nem egymástól kell csábítani a híveket, hanem ateistákat, utcalányokat, gyilkosokat, nehéz fiúkat megtéríteni.
Ha valaki már el akarja a másik párját csábítani, ami nem szép dolog, legalább ne úgy akarja, hogy a másikat becsmérli. Akkor húzza ki magát, mondja, hogy én szép vagyok, de igazából ennek érződnie kell, mert az öndicséret is “büdös”, de ne ilyen öv alatti eszközökkel igyekezzen magának megszerezni valakit.
Írtam egy levelet ismerősömnek, hogy “cselekedjetek úgy, ahogy szeretnétek, hogy veletek is cselekedjenek” és ennek alapján gondolhatom-e, hogy ő szeretne tőlem egy könyvet, hogy XY. gyülekezet tagja voltam. Nem válaszolt, csak egy újabb szórólapot dobott be, miszerint a pápa az Antikrisztus. Ennyi már aztán végleg elég volt. Stopos ismerősöm megállapítása állt, hogy Jézus, ha ma élne, nem járna pápamobilban, de azért Antikrisztusozni már nagyon durva dolog.
Ki is fejtettem a vallás-filozófiai fórumon, hogy ne személyben, hanem magatartásban gondolkodjunk. Aki másoknak lábat mos, az a Krisztusi szellem, aki meg mással magának lábat mosat, az Antikrisztusi szellem. Legyen akár falusi lelkipásztor, vagy bármilyen szintű vallási vezető.
Esszéimmel indítgattam egy-egy új topic-ot, de egyre hevesebb indulatokat váltottam ki. Egy faither nicknevű illető már az első napokban Sátán fiának nevezett, majd mérgében azt írta, hogy légió vagyok, egy egész légió démon lakik bennem, olyanok, melyeket Jézus a sertéskondába űzött.
A másik eretneknek titulált, a harmadik kijelentette, hogy nem vagyok keresztény, a negyedik azt írta, hogy New age-es vagyok. Amikor megírtam, hogy a buddhizmusban is szép a könyörületesség, akkor még jobban felparázslottak a kedélyek. Örökké égő kénköves tűzzel, és miegyébbel fenyegettek, és “sorozatlövővel lőttek” rám, amikor bizonygattam, hogy Isten jó, nincs olyan, hogy előre el van rendelve, hogy ki menjen üdvösségre, és ki kárhozatra, hogy nincs örökké tartó elkárhozás, ez olaj volt a tűzre.
Sokkal jobban irritáltam őket, mint az ateisták. Érdekes módon az ateisták is velem foglalkoztak, részben azért, mert a vallásosok nem álltak szóba velük. Hívők ateistákkal nem foglalkoztak, csak egymás bibliaértelmezésein folyt a vita. Amikor aztán Kogara megkérdezte, mi volt a “kunszt” Jézusnak Istenként egy kereszthalált elszenvedni, válaszírás közben még a könnyem is kicsordult, annyira bántott a primitív érzéketlenség.
Kazantszakisz botránykönyve felbecsülhetetlen értéket hozott lelkembe, azt a hitet, hogy Jézus emberként, kísértésekkel küszködve, bizonytalanságoktól övezve, hajszálnyi előny nélkül járta végig életútját. És gondoljon csak bele valaki, milyen érzés lehetett neki, amikor azok, akiket a legjobban szeretett, a választott nép keresztre feszítette.
Őrjöngő tömeg, egy végletekig elcsigázott test, egy fájó, egy szerető lélek, aki csak jót tett mindenkivel, és fizikai testben neki is csak érzései, sejtései lehettek, kivéve, amikor dimenziót váltott és imában, vagy jelenésben megerősítést kapott. Hogy mennyire emberként kellett végigcsinálnia küldetését, mutatja, hogy még a kereszten is kísértették, még az a fájdalmas kérdés is kiszaladt a száján mérhetetlen fájdalmában, hogy Atyám, miért hagytál el engem?
Ettől emberi, ettől oly csodálatos Jézus, ettől lehet a bolondulásig szeretni, és van aki ezt végig tudja gondolni úgy, hogy nem lábad könnybe a szeme? Hogy lehet ilyen kérdést föltenni, még ha ateista is az illető?
Küzdöttem, gyártottam a válaszokat, 35-40 témakörben voltam benn, nekiültem este nyolckor, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnali kettő van. Egy ilyen hosszú, átvirrasztott éjszaka, és rövid hajnali alvás után arra ébredtem, hogy el kell mennem Edithez, fel kell ajánlanom neki, hogy visszaköltözöm, ha nem akadályoz hitéletemben.
Már hónapok óta követett a kétség, mint árnyék, hogy helyesen cselekedtem-e, nem kellett volna tovább kitartani Edit mellett, nem lenne mégiscsak helyesebb, ha visszamennék, és megpróbálnám valahogy elviselni. A bejelentésemre meghívtam a fiúkat is, úgy gondoltam, nagyobb súlya lesz Edit kijelentésének, ha a fiúk előtt teszi meg, de csalódtam.
Azzal fejeződött be a beszélgetés, hogy ha nekem szabad akaratom van keresztet vetni, akkor neki is szabad akarata van köpni, és erre hirtelenjében se köpni se nyelni nem tudtam, mert igaza volt. Nekem erre az egy választásom maradt, hogy én meg szabad akaratomból nem költözöm vissza, és így meg is nyugodtam.
Frovalinéktól kaptam ajándékba a Tibeti könyv életről és halálról c. könyvet. Csodálatosan szép gondolatok voltak benne, a Krisztusi könyörületesség gyönyörű megnyilvánulásai, csak éppen nem keresztény közegben, de az legyen a legnagyobb baj. Az önfeláldozó szeretet gyönyörű példája az a buddhista mester, aki szomorúan veszi tudomásul, hogy valamelyik felsőbb szférában fog újraszületni, és könnyes szemekkel kéri tanítványait, imádkozzanak, hogy valamely pokoli szférában születhessen újra, mert szeretne az ott levőkön segíteni, hisz lelke addig nem nyer megnyugvást, míg egyetlen emberszellem, egyetlen testvére is ott van. Nem a Jó pásztor példázata elevenedik meg előttünk? Nem igazi krisztusi lelkület, ahogy ez a mester gondolkodik? Találtam az Interneten is egy benső út nevű honlapot, ahol vallás, ezoterika, és más honlapok címei voltak felsorolva, valamint letölthető könyvek, és idézetek.
A pillangóról szóló annyira
megnyerte tetszésemet, hogy levélben elküldtem Editnek.
Editkém!
Köszönöm, hogy meghallgattál, de azt hiszem, még nem aktuális a
visszaköltözésem. Valaki így írta meg a saját gyakorlatát a szeretetről.
“Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy
kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a
szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból,
bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes
személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén
keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük.
Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem
élt igazán.”
Én úgy mondom nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg
bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vízében kovácsolódva. Azt tapasztalom,
hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok,
rácsimpaszkodok vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani
próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én
tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a
jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért,
létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat vagy az akaratomat, vagy
megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, érés teljes
lehetőségétől, az én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, teljesen
mindegy, mennyire jó szándékkal.
Korlátozni, és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem,
túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: “Te
képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert
te az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős.”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:
Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában
vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy
mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.
Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk
örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni,
hogy ne sírj.
Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza,
amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a
bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy
figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok
érteni veled. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked
megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást vagy
elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit
mondasz, mert van amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és
ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok.
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök,
akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ez úgy hívom,
hogy nyitott kézzel szeretni.
hétfő, 1999. június 14.
Üdv: Viktor
Ha valamiből, ebből annyira kiviláglik, mennyire nem szabad, még jó szándékkal
sem egymásra rátukmálni, ráerőltetni magunkat, mert az nem szeretet. Edit két
nap múlva telefonált, szokott következetlenséggel sátáni forrásnak nevezte az
idézetet, de ugyanakkor azt az egy mondatot, amit a maga igazára tudott belőle
hasznosítani, hogy megmondja a véleményét, ha dühös, azt háromszor elismételte.
Egy kicsit elkeserített, hogy Edit a kősziklánál is keményebb, de annyiból
megnyugodtam, hogy megtettem, ami tőlem telt.
Már az is ezoterikus közhely, hogy az ember kezébe mindig az a könyv kerül, amit abban az időszakban célszerű elolvasnia, de velem tényleg ez történt. Buddha élete és tanítása volt a könyv, mely szinte mágnesként vonzotta kezemet, és bizony nem bántam meg, hogy kézbevettem a könyvet. Rövid életrajzából felismertem a párhuzamot életemmel, sorsommal, hiszen fiatal korában vágyainak élt, egy idő múlva vágyait elfojtva aszkézisbe kezdett, és amikor ezzel is felhagyott, ezt követően érte el a megvilágosodás.
Rájöttem, hogy a középső út tanítása megegyezik azzal, amit Jézus az Atya tökéletességéről mondott, a jó és rossz fölé, a poláris világból az Egységbe emelkedéssel, csak Buddha a megtérést, a gondolkodás átalakítást Megvilágosodásnak nevezi. Az, hogy a tékozló fiú történetét Krisztus előtt 500 évvel, szinte szóról szóra azonos módon leírta, arra következtettem, hogy Buddha is Istentől sugalmazott próféta volt, és tanításából sok minden hasznosítható.
Sajnos Buddha tanítása is rengeteget torzult az évezredek folyamán, hisz a középső út tanítása világosan leírja, hogy ne a jóra, ne is a rosszra törekedjünk, hanem a Megvilágosodás, Isten, az Út Igazság, és Élet a cél, mégis ugyanabban a kötetben a gyakorlati útmutatások között, melyet már a későbbi századok ragasztottak az eredetihez, ott leljük, hogy jót kell tenni, és a rosszat elkerülni, tehát a köteten belül ugyanúgy, mint a Bibliában, belső ellentmondás van.
Buddha leírja, hogy a megvilágosodás keresése, akarása is akadály a megvilágosodás, az újjászületés felé vezető úton, így rájöttem annyira át kell magam adni Istennek, annyira ki kell üresítenem magam, hogy még az újjászületésre sem vágyakozom, csak igyekszem imádkozni, Istennel beszélgetni, és meditálni, azaz Istenre hallgatni.
Itt tér el a keresztény megvilágosodáshoz vezető út a buddhista testvérekétől, mert amíg nekünk van kihez fohászkodni, van kitől segítséget kérni, nekik saját magukat kell hajuknál fogva a földi mocsárból kiemelni. Az is igaz, hogy a katolikus vallás szenteket “kínál” segítőkként, pártfogókként, közbenjárókként, és a buddhizmusban a bóddhaszittvák, már megvilágosodottak ugyanezt a szerepet töltik be. A buddhisták is Jézus tanításának alapjait élik a gyakorlatban, Isten tökéletességét nem Istennek nevezve, hanem a pólusok kerülésével, a középső úttal, és énjük, egójuk föladásával engedik be magukba - szabadítják fel magukban. Az ő megvilágosodásuk ugyanúgy kegyelem, csak ők nem tudnak róla, ezért kénytelenek szegények lényegesen nagyobb erőfeszítéseket tenni, mint mi, Jézus nyomában caplató keresztények.
Kár, hogy a “vonalas” keresztények olyan vad dühvel üldözik, szapulják Buddhát, pedig ha az önmegváltás nem kapcsolódik spirituális gőggel, nem kárhoztatható, csak az Istenhez jutás egy nehezebb útja. Az irgalmasság pedig ha nem is azonos fogalom a szeretettel, amely tágabb fogalom, mégis annak egyik nagyon szép megnyilvánulása, ami sok Bibliát böngésző, kívülről fújó keresztény testvérünkből hiányzik.
A kísértésekhez, fizikai fájdalmakhoz, melyek Buddhát is gyötörték megvilágosodás előtt, kezdtem hozzászokni, és volt olyan éjszakám, hogy reggel fél hatkor aludtam el, és háromnegyed hatkor már csuromvizesen ébredtem arra, hogy egész testem lemerevedett, az ördög a nyakamban ül, fojtogat és szörnyű bűzétől majd megfulladok. A fájdalmakban könnyebbséghez jutottam egy kombinált gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapító, a cataflam által, de ez sem mindig hatott, és ha kipárolgott belőlem, és nem volt nálam tartalék, akkor nagyon megnehezedett minden lépés, minden mozdulat számomra.
Az imakörös lányok mozgalmat indítottak, “mentsük meg a Viktort” címmel. Magdi telefonon tartotta bennem a lelket, Marcsi meglátogatott és Magdival közösen vettek egy “csodaszert”, melynek feltalálója médiumi úton kapta meg a szellemvilágtól a gyógynövénykeverék összetételét. Ági iszapnak való agyagot hozott pakoláshoz, és energiázott, Gizike hetente kétszer a talpamat masszírozta, Ilonka néni gyógyfüves párnát küldött, sőt még feleségem is ebbe a körbe sorolható, hisz ő írta fel és váltotta ki a gyógyszereket, melyek tüneteimet, fájdalmaimat csökkentették.
A benső út honlapról letöltöttem Jakob Böhme, német misztikus Szent sóvárgás című művét, melyből világossá vált a bűn, az antikrisztusi magatartás mindennél egyszerűbb megfogalmazása, Isten akarata helyett önnön akaratunk keresése, gerjesztése, követése. Így már az a megdöbbentő kijelentés is érthető, hogy akár jót, akár rosszat cselekszem, bűnös vagyok. Már hallom is lelki füleimmel a felhördülést, Arany Viktor megbolondult? Hogy lenne bűn a jócselekedet?
Pedig, ha elfogadjuk Jakob Böhme definícióját, ami szerintem a bűn legszabatosabb meghatározása, akkor nyilvánvaló kell legyen számunkra, hogyha bármi mást akarunk, mint Isten akaratát, bűnösek vagyunk. Na de, mi más lenne Isten akarata, mint a jó? - hangzik az ellenvetés. Itt van a kutya elásva! Aki maga akarja homályos látásával megítélni, mi a jó, és mikor, mit akar Isten, az nincs tisztában korlátaival, és az Isten helyére törekszik.
Jézus egyébként sohasem mondta, hogy jók legyünk. Jézus arra szólított fel, hogy tökéletesek legyünk, és ezt nem a jóra törekvéssel, hanem jó és rossz egyformán szeretésével példázta. Az isteni tökéletesség kell legyen a célunk, hogy úgy tudjunk szeretni, mint Mennyei Atyánk, és Ő tudnak szeretni.
Hát ott van a Biblia, ott van Jézus tanítása, nem elég azt követni? Kell-e ékesebb bizonyíték arra, hogy az írások megértéséhez is Istent kell segítségül hívnunk, hisz Jézus legfőbb ellenségei írástudók voltak, akik mind ismerték Isten akaratának szövegét, csak éppen nem értették, mert nem volt fülük a hallásra, és szemük a látásra.
Jézus egyértelműen megmondta, hogy az Isten országa nem földrajzi helyen, legkevésbé könyvekben, írásokban, hanem köztünk, szívünkben, lelkünkben van. Nem véletlen, hogy bár tudott írni, egyetlen sort le nem írt tanításából, és figyelmeztetett, nem mondott el még mindent, s aki szeretetben él, és kéri, annak kinyilatkoztatja magát a Szentlélek segítségével.
Nincs más, amit a dogmákba merevedett, kövesedett egyházak jobban üldöznének, mint a hívők Istennel való közvetlen kapcsolatának keresését, és ennek gyümölcseit, az új-kinyilatkoztatásokat. Érthető, hisz ha mindenki maga találná meg a kapcsolatot Istennel, a közvetítők feleslegessé válnának. Jézus elmondta, hogy egyedül, szobánkban imádkozzunk, aki ma magában meditál, partizánvallás megalapítójának csúfolják, és azt sütik rá, démonokkal, a sátánnal érintkezik.
A vallásos közösségek, gyülekezetek, ahol földi pásztorok hangjára együtt bégetnek a bárányok, azoknak adnak az együvé tartozással biztonságérzetet, akik Istent még nem találták meg magukban, és minden felebarátjukban, hanem a hasonszőrűek közösségében, a Bibliában, annak közös olvasásában keresik. Hogy a pokoli szférában önfeláldozóan újraszületni akaró buddhista mester szerintem mennyivel van közelebb Jézushoz, és tanításához, mint ezek az elit közösségek, azt hiszem felesleges fejtegetnem.
Ma a világ legalább annyira eltért az Evangéliumoktól, mint Jézus korában a zsidók a Törvénytől és a Prófétáktól. E helyzet megoldására egyetlen igen radikális gyógyszer van, a vallások dogmái, katekizmusai, tanításai helyett minél több imával, meditációval Istenhez közeledni, az Ő akaratát keresni. Hozzá tapadni, Benne felszívódni, Benne feloldódni, úgy kapkodni utána, mint a fuldokló a levegő után, hogy ne mi éljünk, hanem Krisztus éljen mibennünk. Bizony tanulságos, mennyire azt hittem, igazam van Pali bácsival a lelkigyakorlaton folytatott vitában, amikor azt mondtam, én csak a jóra törekszem, a jót teszem.
Legalább annyira elmentem a lényeg mellett, mint a rossznak rosszat akarás általam megkritizált tézise. A vallásosság, a jóra törekvés téves volta mellett azért le kell szögezni, hogy aki Isten helyett arra törekszik, ami szerinte, vagy lelki vezetői szerint Isten akarata, ha téved is, ha nem is jár helyes úton, legalább szándékában áll Istenhez közeledni, keresi Istent.
Az ilyen tévelygő keresőhöz pedig lenyúl az Isteni kegyelem, ahogy négy átkínlódott év Istenkeresés után, bennem is kezd már derengeni, hogy egész életemnek, egész lényemnek egyetlen célja lehet, Isten. Egy dogmatikus hívőkkel “átküzdött” éjszaka után az is megvilágosodott bennem, hogy a vallás-filozófiai fórumot otthagyom, mert az Istenről folytatott eszmecsere, gyakran sajnos vita, az Istennel való kapcsolattartástól veszi, lopja, rabolja el az időt.
Arra is rájöttem, hogy komolyan kell venni a pillangó hasonlatát, és még felebarátunk Istenhez vezetésére sem szabad törekednünk, hisz csak a Legszentebb tudja, kinek, mikor jött el az ideje, és ha nem Ő vezet minket, bizony olyan károkat tehetünk egymás lelkében, mint elefánt a porcelánüzletben. Nem ellentétes Isten akaratával, hogy segítsünk egymásnak, csak a prioritással van baj. Nem felebarátom Istenhez segítése, és egyéb jócselekedetek által jutok el Istenhez, hanem Isten akaratának szakadatlan keresése által kell eljutnom oda, hogy Ő munkálkodhasson bennem egóm akadályai nélkül.
Mi fog még történni velem? Befejezhetem itt a könyvet? Hisz a lényegig eljutottam, az itt van az utolsó oldalakon, s ha így van, akkor az összes eddigi irományom hatályát, érvényét, értelmét vesztette, legfeljebb annyit írhatok azoknak, akiknek körbeküldöm a befejezést, hogy tépjék szét a könyvet, felejtsék el, amit az első két kötetben, meg a harmadik kötet első száz oldalán írtam, és bízzák magukat a Mindenhatóra.
De vajon nem szolgálhat könyvem épp ezért tanulságul? Egy könyv kiadása, megjelentetése, nem pillangóbáb-huzigálás, hiszen a könyvet mindenki saját akaratából, szándékából veszi meg. Megvárjam a megvilágosodás pillanatát? Le lehet az ilyen pillanatot írni? Több lesz ezzel a könyvem? Vagy írjam meg a negyedik kötetben? Jóból is megárt a sok, van értelme még szaporítani a szót? Az már nyilvánvaló, hogy a várt happy end, Edit megtérése, ha egyáltalán bekövetkezik, valószínűleg nem fér be e könyv kereteibe.
Hozzátartozik az egyáltalán a
lényeghez? A lényeghez nem, de így valahogy olyan befejezetlen a könyv, így
aztán ezzel a sorral be is fejezem, meg nem is. Amit kellett, úgy érzem kiírtam
magamból, s ha bekövetkezik, amit már nem is várok, akkor legfeljebb függelék
címmel nyitok még egy fejezetet, vagy nekidurálom magam a negyedik kötetnek.
Kedves olvasó! Búcsúzom Tőled! Áldjon meg a Jóisten, mind a két kezével!
Üdv: Arany Viktor
p.s. Bár a Hitbenhat véget ért, az élet ment tovább. Sok víz lefolyt a Dunán, míg Eszter 2010 december 15-én egy levélben jelentkezett. Nem volt azután sem egyszerű, sok viszontagság után 2011 decemberében összeköltöztünk Zsámbékon, 2013 májusában pedig házasságot közöttük. S, hogy mindez még mindig ne legyen elég, 2014 szeptember 4-én 14.04-kor kislányunk született. Hála érte a Jóistennek!
|
|
|