ÁLDOTT VÁROS

Fiatal koromban egy városról beszéltek nekem, ahol mindenki a Szentírás szerint él. Egyszer azt mondtam: "Látni szeretném ezt az áldott várost." Hosszú út vezet odáig és az utazáshoz sok előkészületre volt szükség. Negyven nap telt el, mire megpillantottam célomat, s a negyvenegyedik napon beléptem a városba."

És íme, minden egyes lakosnak csak egy szeme és egy keze volt. Meglepődve gondoltam magamban: "Éppen ebben a szent városban kell félszeműeknek és félkezűeknek élni?"

Akkor láttam, hogy meg voltak lepődve és csodálkoztak kezeimen és szemeimen. Erre odaléptem hozzájuk és megkérdeztem: "Ez az a Szent város, amelyben mindenki a Szentírás szerint él?" És ők válaszoltak: "Igen, ez az."

Dehát - kérdeztem tovább - mi történt magukkal és hová lett jobb szemük és jobb kezük ?

A tömeg hullámzani kezdett és ezt mondták: "Jöjj és lásd." S elvezettek a város közepére, a templomhoz. Ott nagyszámú elszáradt szemet és kezet láttam feküdni. Ijedten megkérdeztem: "Miféle hódító zsarnok vitte magukon végbe e rettenetet?" A tömeg megint suttogni kezdett és így szólt: "Ezt mi magunk tettük. Isten győzedelmessé tett minket a Gonosz fölött, aki mibennünk lakott." S ezzel a főoltárhoz vezettek. Mindannyian követtek bennünket. S ekkor egy öreg egy kőbe vésett feliratra mutatott, ahol ezt olvastam: "Ha a te jobb szemed a botránkozás kövévé válik, tépd ki és dobd el magadtól; mert jobb neked egy szemet elveszíteni, mint, hogy egész tested a pokolra vettessék." Ekkor értettem meg és a tömeghez fordultam kiáltva: "Egyetlen férfinak és nőnek sincs közöttetek két szeme és két keze?" "Nem, senkinek - válaszoltak - senki sem ép, kivéve azokat, akik még túlságosan fiatalok ahhoz, hogy az Írás parancsát megértsék." Amint kijöttük a templomból, azonnal elhagytam ama áldott várost, ment már nem voltam eléggé fiatal, hogy meg ne értsem az Írás parancsát.

Kahlil Gibran

A bölcs szerzetesek

( A Pancsatantra tanító mese gyüjteményből)

Még egy olyan mesét tudok, amely négy jó barátról szól. Ez a négy jó barát is gyermekkorban került egymás mellé. De ott mind a négynek egyforma adottsága volt, Egyhangúlag határozták el, hogy olyan kolostorban folytatják tanulmányaikat, ahol a legmagasabb tudományokat sajátíthatják el. Így is tettek. Bevonultak egy távoli hegyekben rejtőző kolostorba, és ott is maradtak, szorgalmas tanulással töltve az éveket.

Tizenkét esztendő múlt el. Mind a négyen tudósokká lettek, komoly, sápadt és gyakorlatiatlan emberekké. Ekkor a kolostor főnöke elbocsátotta őket, azzal, hogy többet tőle nem tudnak tanulni, mert minden tudását átadta már.

A négy tudós barát tehát elhatározta, hogy hazatérnek.

- Hát akkor vegyünk búcsút egymástól - mondta a kolostor főnöke -, ti pedig kamatoztassátok tudásotokat.

Nem vittek útipoggyászt magukkal, csak kevés élelmet, s a szent könyveket melyeket tanító-mesterüktől kaptak.

Hogy merre kell hazamenni - nem tudták. Mentek az úton, és amerre kanyargott, arra kanyarodtak ők is. Mentek, mendegéltek, és megálltak ott, ahol az út kétfelé elkanyarodott.

- Merre menjünk?

Egyik sem tudta. Leültek hát mind a négyen, és négyfelé néztek. Erre? Arra? Vagy talán visszafelé? Egyik sem tudta. Amint ott tehetetlenül és tanácstalanul üldögéltek, egy temetési menet halad arra. A halottat sokan elkísérték a halottégetőköz, de mivel temetést még soha sem látott a négy barát, nem tudta azt sem, hová vezet az útjuk.

A kolostorban azt tanulták hogy soha egyetlen lépést se tegyenek a szent könyvek nélkül. Most elővette az egyik a maga könyvét és felnyitotta. Ezt olvasta benne:

Az út arra van, amerre sok ember halad.

Tüstént felállt és a halottkísérőkre mutatott.

- Arra kell mennünk.

Csatlakoztak hát a menethez, és amikor kiértek, meglátták az emberek közt a szamarakat is. - Hát ezek micsodák? - kérdezték. De mivel nem láttak még soha szamarat, nem tudtak felelni rá. A második barát gyorsan felnyitotta a maga szent könyvét és ezt olvasta benne.

Igaz testvér, rokon, barát - kísér a sírig téged,

Kijár hozzád temetőbe, szíve soha sem téved.

- Semmi kétség - kiáltott fel a harmadik - , akkor ez az állat nekünk is rokonunk, barátunk. A negyedik nagyon megörült, hiszen már nagyon vágyódott a családja után. Hamar odarohant, a nyakába borult. A másik is kedveskedni akart a rokonnak, hamar vizet hozott, és megmosta a szamár négy lábát.

Ezalatt a másik két barát körülhordozta tekintetét, és meglátta, hogy elmentek azok, akik a temetésén részt vettek.

Mindenki elment valamerre - csak egy különös állat maradt, amely nagy púpot hordott a hátán. - Hát ez mi? - kérdezte, még tevét se láttak soha.

Megint elővették a szent könyvet, felnyitották és az első sor, amire tekintetük ráesett, a következő volt.

Dharma gyorsan jár.

- Óh! sóhajtottak fel megilletődötten -, ez az igazság istene!

- Mi mindig az igazság oldalán álltunk - mondták azok, akik már otthagyták a szamarat, hogy megtudják, mi az új felfedezés.

- Megtudjuk, valóban rokonunk-e az a kisebb állat, ha az igazság istenéhez küldjük őt. Küldték is, de a szamár nem ment. Megfogták, és odahúzták a tevéhez. A szamár tiltakozott, félt a tevétől, felordított. Meghallotta a szamár gazdája szamara hangját, s amikor az épületből kijött, meglepődve látta, hogy négy férfi húzza a szerencsétlen szamarat. Fogott hát egy jókora husángot hogy kedves állatát megmentse. A tudósok azonban ezt nem várták meg. Meg-ijedtek a harcias külsejű férfitól, és elszaladtak.

Addig szaladtak, mígnem a folyó partjához értek. Mivel tovább nem futhattak, megálltak tanakodni, hogyan juthatnának át a túlsó partra. Mélyen járt már a nap a nyugati égbolton, közeledett az est. Szerettek volna fedél alá jutni, mire leszáll az éjszaka. De hol van fedél? Ezen oldalon a folyóparton csak kő és homok. De talán a túlsó oldalon?

Felcsillant az örömtől a szemük, amikor egy nagy lapulevelet láttak a víz tetején sodródni. Közel volt a parthoz, befutottak érte, és még közelebb húzták. Egyszerre ültek rá, hogy ezen a túlsó oldalon menjenek, ám alig engedték el lábukkal a víz medrét, már le is süllyedtek a fenékre és kézzel-lábbal, egymást lenyomva igyekeztek a partra vergődni. Háromnak sikerült, a negyediket elsodorta a víz. Hol felbukkant a feje, hol alámerült. Hárman futottak utána a parton és az egyiknek végre eszébe jutott, hogy kihúzza. De nem tudta másképpen, belemarkolt a hajzatába, és ment mellette. Utasítást várt, hogy most mit tovább. A parton lévők közül az egyik elkiáltotta magát.

Hogyha elvész kincs és vagyon - nyomorúság jön eléd,

Ha bajba kerül az ember - ne veszítse el fejét.

- Hát ha így van! - gondolta a megmentő barát, és villámgyorsan kivette övéből hosszú kését, és levágta barátjának a fejét.

Nagy szomorúsággal látták, hogy a fej sem minden és leverten mentek tovább. Beértek végre egy faluba, s egy házban éjszakai szállást kérték. Nagyon kedvesen fogadták őket, és mind-egyiküket más-más házban vendégelték meg, és másutt szállásolták el. Amikor vacsorához ültek, különös ételt tettek az egyik elé. Hosszú metélt tésztát kapott, amelyre vajat és cukrot tettek. Ő gyorsan betekintett a szent könyvbe és ezt látta benne:

Aki hosszadalmas, az elvész.

Nagyon meglepődött a furcsa vacsora láttán, és azt hitte, elveszíteni akarják. Tüstént felugrott, és elrohant.

A második lepényt kapott. A lepény hosszú volt és lapos, Ő is betekintett a szent könyvbe és ezt olvasta:

A kés túlságosan vékony - hosszú lesz majd a kötél,

Hogyha ellenség közé jutsz – rád borulhat sírfödél.

Gyanakodva nézte a lepényt, tényleg hosszú volt és vékony, amivel valójában kedveskedni akartak a vendégnek. De ő mint a szöcske felpattant az asztal mellől, és elrohant.

A harmadik rizslepényt kapott. Szép sárgára sült rizslepényt tettek a tányérjára. A lepény teteje megrepedezett a sütés alatt. Ő is belekukkantott a szent könyvbe és ezt látta:

Mielőtt összedől a ház, megrepedeznek a tetők, a falak.

Rémülten nézett a lepényre, és elmenekült, mielőtt a ház a fejére omlott volna. A faluban összevissza szaladgáltak, mire megtalálták egymást, és éhesen - a falu kacagásától kisérve - menekültek ki a vendéglátó faluból. Bele a fekete, ismeretlen éjszakába.

- Hát csak azért mondtam - fejezte be az aranyásó barát-, hogy tanulj belőle, mert tanulni később is jobb, mint soha, hiszen helyes a szólás:

Aki mindig számol, bifláz - szobájában ül könyvén,

Nem ért az élethez semmit - maradjon anyja ölén.

- Én ismertelek téged, te nem ismerted a világot! Mert nem maradtál mellettem! Mennyire mondtam, hogy elégedj meg annyival, amennyivel és is megelégszem!

A pórul járt ifjú arcát a harag pírja borította el.

- Nincs igazad! - kiáltott fel, s megeredt a szava. - Hiszen helyes a szólás:

Míg személyes szerencsének arca reád mosolyog

Ostoba lehetsz barátom! - Ő melletted oldalog!

S még azt is hozzátette.

- Hiába van esze valakinek, ha szerencséje nincs! Szerencséje pedig nincs, ha előző életében két életre való boldogságot játszott el!

- Ez igaz - felelte az aranylelő - , de a jó tanácsokat éppen ezért kell meghallgatni! Ha rám hallgattál volna, most nem állnál ideszögezve, ki tudja, milyen rettentő hosszú ideig. Ez a büntetése elbizakodottságodnak és telhetetlenségednek. Olyan voltál, mint a daloló csacsi. Hiszen helyes a szólás:

Csacsi, csacsi ne dalolj hát - én mondom ezt tenéked,

Ha nem hallgatsz mostan reám - szégyen lesz osztályrészed!

- Hogyan is volt az? - kérdezte a pórul járt. Az aranylelő pedig új mesébe kezdett.