Török-magyar barátság

 

 

Annak idején, boldog fiatalkoromban tengerészként léptem először Törökország földjére. Izmírben kötöttünk ki, szívtam magamba az impressziókat, és remélem nem sértem meg a török népet ezzel, de az első és legmélyebb benyomásom az volt, hogy ez egy ország, ahol mindenkinek poros a cipője.  Az olasz szépfiúk, ha zoknit sokszor nem is vesznek a skárpi (scarpe = olaszul cipő) alá, de fényezgetik, fényeztetik, sok arab országban is divat az utcai cipőpucoló, de Izmírben az maradt meg bennem, hogy poros cipők.

 

Na, lényeg a lényeg, alig tettem meg párszáz métert a városban egy szabadnapos buszvezetővel ismerkedtem meg, aki nyelvtudás nélkül, de kézzel lábbal, nagy lelkesedéssel magyarázta, hogy mi testvérnemzet vagyunk, ők felszabadítani voltak a Habsburg elnyomás alól minket, az iskolában tananyag náluk a magyarok szeretete, és rögtön meg is állított menet közben az utca közepén egy menetrendszerű autóbuszt, fizetés nélkül utazhattam, és megmutatta a várost, szóval a barátság nem volt üres frázis. Ettünk is ezt azt valamilyen böfi-büfiben, nagy ölelkezéssel búcsúztunk, szóval tényleg pozitív emlékeim maradtak.

 

Sztambulban is kiszálltunk a partra, ahogy Isztambult neveztük magunk között, ott már ismertebbek voltak a magyarok az aranyvásárló turizmus révén a bazárban. Megnéztem a Hagia Sophia "mecsetet", benne a keresztény mozaikból kirakott ikonokkal, és közben iskolai emlékeim között turkásztam, és próbáltam felidézni, hogyan lett a keresztény Bizáncból Törökország, és a keresztény katedrálisból muszlim mecset.

Amikor aztán nagyot ugorva az időben Budapesten dolgoztam ügyvezetőként, a nagykörúton cirkálva az autóból feltűnt nekem, hogy a régi Berlin étterem és söröző török-kínai étteremmé alakult át, érdekes párosítás, és mellette egy török pékség is nyílt. Több sem kellett nekem, kipróbáltam a lapos török kenyeret, és felejthetetlen élményben volt részem a rajta található finom kis magok miatt.

 

Mivel a betegségem miatt nem tudok utazni, csak fejből találgatva, kutatgatva próbálkoztam többször török kenyeret sütni. Próbáltam barna mustármaggal, ánizzsal, édesköménymaggal, jók voltak a kenyerek, de egyik sem volt az igazi. Aztán egy nap Viki fiam felhívott, hogy a párja Budapestre megy, és benéz az Ázsia diszkontba, és kérhetek, amit akarok. Rávetettem magam a netes boltjukra, mert már az is van nekik, és a fűszerek között rátaláltam a fekete hagyma magra. 50 gr 208 ft, vágjunk bele, mit veszíthetek, és bizony nagyon megérte, rátaláltam a kincsre! Bár kértem volna tíz zacskóval, mert az egyet úgy őrzöm, mintha z életem függne tőle.

 

Hozzávalók:  1/2 kg liszt, 1/2 élesztő, 3 evőkanál tej, kis cukor, só, fekete hagymamag.

 

A szokásos módon kis langyos tejen cukorral és kis liszttel felfuttatom az élesztőt, majd a lisztet hozzáadva sóval és vízzel megdagasztom. Ha megkelt, a konyhaasztalon kis lisztet szétszórva kézzel szétlapítom és vékony kenyérlepényt formázok belőle. Megszórom fekete hagymamaggal, én kis tojással is megkentem, nehogy lepotyogjanak az értékes hagymamagok, és máris mehet a sütőbe a csoda.

Kész a csodás török kenyér!

 

 

 

Nemzetiszín zöldségek a barátság jegyében

 

 

 

És máris kész a magyar-török barátság! A borért elnézést az iszlám híveitől, ők vegyék szederszörpnek!

 

 

 

VISSZA TOVÁBB