A GYÖKÉRKIÁLLÍTÁS

Teltek múltak a napok, és eszembe jutott, hogy már vagy két hónapja elküldtem a zsámbéki leánynak könyvem első kötetét, és még azt sem mondta, hogy bakfitty. Valamit azért illene mondani, írni, telefonálni, hogy megkapta, hogy tetszett, vagy nem tetszett, zavart ez a hallgatás. Szívem mélyén biztos egy kis sikerélményre áhítoztam, mert otthoni, családi életem Edittel egy merő kudarc volt.

Még imaköri társaim is csak Edit pártját fogták, engem nem akart megérteni senki, vagy csak igen kevesen, ezért voltam úgy kiéhezve egy – két együtt érző szóra. Egy hirtelen ötlet alapján kikerestem a Kerszöv kft ügyes telefonkönyv cd-jéről Bálint Eszterék telefonját, és már tárcsáztam is. Esztert kértem, és a mosolygós hang kissé zavartan válaszolta, hogy “én vagyok”. Nagyon tetszett neki a könyv, már épp szeretett volna jelentkezni, csak hát tetszik tudni, az iskola, szabadkozott, így aztán “megenyhültem” és elküldtem az esszékötetemet is. A kísérő levélben megírtam, hogy Istenhívők között jobbnak tartom a tegeződést, ha lehet, ne tetszikezzen, és jó olvasást kívántam.

Február környékén Edit enyhe fintorral kevert mosollyal nyújtott át egy tarka-barka levelet, melyben Iván felesége, a művészi hajlamokkal megáldott Zsanett gyökérkiállításra hívott meg a zsámbéki kultúrházba. Édesanyámtól hallottam, hogy Zsanett Dunából kisodort, vagy favágáskor kitépett gyökereket, ágakat szed össze, és művészi érzékkel meglátja, hogyan lehet abból egy drótdarabbal, szövetdarabbal, egy kis festékkel szemet gyönyörködtető alkotást létrehozni.

Aranyos ez a kis kézzel rajzolt meghívó, de péntek este hatra Zsámbékra elmenni? Így is mesze vagyok Kecskeméttől, így is sokáig tart, míg hazaérek, és akkor még egy hatkor kezdődő program, ami, ki tudja meddig tart? És hol fogom megtalálni Zsámbékon a kultúrházat? Nem fűlött a fogam a kiállításhoz, de egyszerre csak befészkelte magát egy gondolat, helyesebben gondolatkombináció a fejembe.

Hátha az esküvőn látott szép koszorúslány volt az, aki a könyvemre kíváncsi volt, és hátha ott lesz ő is a kiállítási megnyitón, és akkor beszélgethetnénk személyesen is a könyvről, melyről a telefonban úgy áradozott. Edit csodálkozására, és fejcsóválása mellett úgy döntöttem, elmegyek a megnyitóra, és ürügyként hozzátettem, hogy szüleimet is elviszem, mert ők is szeretnék megnézni. Úgy is lett, megtaláltuk a kultúrházat, szüleimet hátrahagyva elvegyültem a tömegben, és ahogy hátramentem, hogy egy kicsit levegősebb helyen legyek, egyszerre csak egy leeresztett, hosszú szőke hajú, elegánsan, kosztümbe öltözött lányt pillantottam meg magam mellett. Ő lenne az? Mintha más lenne így profilból az orra. Ebben a kosztümben olyan, mint egy fiatal üzletasszony, az esküvőn fiatalabbnak néztem.

Ahogy óvatosan mustrálgattam, ő is felém pillogott hosszú szempillái alól, aztán próba szerencse, odaléptem, és bemutatkoztam: - Arany Viktor vagyok. – Bálint Eszter, hangzott a válasz, miközben elpirult. Ez is ritkaság manapság, hogy elpiruljon valaki, gondoltam, hisz sokszor én pirulok, legalább is gondolatban, ha az ilyen korú lányokat egymás közt beszélgetni hallom.

Eltávolodtunk a tömegtől, mintha a terem sarkában levő alkotásokat nézegetnénk, és rögtön mély beszélgetésbe merültünk a könyvemben leírt különös eseményekről, reinkarnációról. Eszter hagyományos református nevelést kapott, neki teljesen új volt minden, amiről írtam, de nyitott volt, és nem kétkedett, nem kritizált, hanem mohón érdeklődött. Már vagy negyed órája beszélgettünk, amikor véget ért a megnyitó programja, és egy középkorú, mosolygós, magát jól tartó, kosztümös hölgy lépett hozzánk:

- Keresem a lányomat! Mondta Zsófi. Bemutatkoztam, letegeződtünk, és felajánlottam, elviszem őket Ivánék házáig, ahol tűzijáték, lakoma és egyebek vártak minket, hisz szüleim húgom élettársának kocsijával mentek. Amint beültünk, még el sem indítottam a motort, betettem az Életünk krisztus I. kazettát, és hamarosan hárman énekeltük teli torokból, hogy “Áldjad én lelkem az Urat!”. Olyan erős szeretetet éreztem felém áramlani a fiatal leányka, és csinos, fiatalos édesanyja felől, hogy szinte zavarba jöttem, olyan szokatlan volt.

Amikor Ivánék házából az esti műsor végén hazaindultam, Eszter is, Zsófi is puszit adtak, Eszter megint elvörösödött, aztán elsápadt, és egy kis csomagot nyomott a kezembe. Gondoltam, hogy valami kegytárgy lehet benne, ezért a késői óra ellenére megálltam munkahelyemnél és megnéztem a tartalmát. Egy Lourdes-i szenteltvízzel töltött műanyag szobor volt benne, ami igazán szép ajándék, főleg egy református leánytól, hisz köztudomású, protestáns testvéreink nem fogadják el a Mária tiszteletet.

A levélben megírta, mennyire örült, hogy engem megismerhetett, és hogy Istenhez közelebb vezettem könyvemmel, és személyes közléseimmel, és minden jót kíván az életben. Ahogy megbeszéltük, elkezdtünk levelezni, mert rengeteg kérdése, problémája volt, amit nem volt kivel megbeszélnie.

Közben még egy új ismeretséget szereztem. Spiritiszta ismerősömnél, Valikánál jártam látogatóban, aki mesélt egy asszonyról, aki a Lehel téri templom lépcsőjén verseivel koldul. Késztetést éreztem, hogy küldjek egy kis anyagi támogatást az asszonykának, ezért elővettem ezer, majd belső hangom hatására ötezer forintot és elküldtem neki. Valikát kértem, ne mondjon rólam semmit, csak azt, hogy egy Istenszerető küldte s pénzt.

Úgy látszik Valika nem tudott ellenállni a csábításnak, és elmesélte Böbe betegségét, mert a koldusasszony egy csodálatos verset írt Böbének:

... És Tiéid mind a Holnapok !

A betegség kezébe fogta a kezed ,
és felhőkkel takarja el tündöklő eged .
~ De Te ne félj soha ! Hisz itt vagyunk Veled ,
és Istenhez esdünk , hogy őrizze életed !

Őrizze életed , és óvja meg szellemed ,
hisz hosszú még az Út , min lépsz ,
s még sok mindent meg kell értened ,
~ mit érthetned ; Ő engedett Neked !

Megengedte megismerni a Szenvedők Dalát ,
és megengedte “ belaknod “ a rejtélyek otthonát .
De ha felnézel az égre a millió felhőn át ,
ott látja mégis könnyes szemed ~ a Napot , magát !!

És idelenn is láthatsz még ezernyi csillagot !
~ Szeretetünk fénye az , mi szívünkből Rád ragyog !
Ne hidd hát , hogy Isten , ~ végképp elhagyott !
Hisz Tiéd a Hit , a Remény , a Szeretet ,
~ és Tiéid mind a Holnapok !!

Úgy éreztem kincset leltem, olyan tehetséges az amatőr költőnő, és kérleltem Valikát, adja meg a címét, hogy megismerkedhessek vele. A verset boldogan hazavittem, és odaadtam Böbének elolvasni. Böbének tetszett a vers, de amikor Edit hazaérkezett, elvette a verset, széttépte, és így kommentálta: - nem hagyom hülyíteni szegény gyereket.

A koldusasszonynak elküldtem könyvemet és esszékötetemet, és kértem, ha írásaim alapján el tud fogadni, nagyon szívesen találkoznék vele. Létre is jött a találkozó nyolcadik kerületi, körfolyosós, mosókonyhát, vagy cselédlakást idéző otthonában. Ahogy lihegtem fölfelé a harmadikon, és tekintgettem körbe, vajon merre lehet lakása, egyszerre egy rekedt hang szólalt meg, erre, erre.

Éva filigrán nő, de még kisebbnek látszott, mert háta már meghajlott az élet terhe alatt, kezében bot volt, arca ráncos volt, mert négy nem tartotta olyan feszesen arcbőrét, bal keze be volt fáslizva egy régebbi égés miatt, jobb lába egy utcán töltött éjszakán félig elfagyott, szóval szánalomra méltó látványt nyújtott, de szemében különös tűz égett. Ha a szemébe pillantott az ember, mintha egy egészen más világba került volna.

Arany Viktor vagyok, szia, mutatkoztam be, megöleltem, és két puszit adtam neki. Rögtön elkezdtünk társalogni, és hallatlanul érdekes történeteket mesélt hajléktalan életéről, verseiről, novelláiról, melyekből ajándékba egy párat ki is nyomtatott. Kapott ugyanis pár Istenszerető által összedobott pénzből egy “fatengelyes”, 286-os számítógépet, és egy tűs nyomtatót, és azon sokszorosítgatta irományait.

Megkérdeztem, jöhetek-e még, így aztán heti vendég lettem Évánál. Én is meséltem, ő is mesélt, lassan kezdte engedni gyógyítani magát, de csak azt a kezét, amelyikkel a számítógépen dolgozott. – Viktorkám, ha te elveszed a betegségemet, mit ajánlok föl én Jézusnak? – Érvelt, és akaratát tiszteletben tartottam. Argóval beszélt, de nagyon jól állt neki. Érdeklődött, hogy Böbe jobban van-e, és a sajnálkozó válaszra azt mondta: - Nem értem, már szétimádkoztam az agyamat, miért nem gyógyul a kislány? Kértem Jézust, vigyen el engem helyette, én már úgyis éltem eleget. Mondta 42 évével.

Kívánsága nem teljesült, mert úgy látszik odafenn másképp látják a dolgot. Böbének még kell egy kicsit hordani keresztjét, Évának meg hidat kell képezni írásaival, verseivel, regényével a hajléktalanok, és a polgári világ között. Kirándulás a pokolban címmel írta meg életregényét, hogy 13 éves korában megerőszakolták, hogy nyolc évig volt hajléktalan, ebből másfél évet erdőben valami odufélében lakott, hogyan rugdosták össze a rend őrei csizmástul, hogyan halt meg pár hetesen egyik, és született vakon másik gyermeke.

Megható volt, és mély szeretetet éreztem Éva iránt. Havonta egyszer egy piroshasút csúsztattam markába, amit egy idő után valami furcsa önérzettől vezérelve nem akart elfogadni. Tiszteletben tartottam ezt is, ha nem, akkor nem. Egy idő után annyira rám szokott, hogy hét közben is felhívott, mivel telefonkártyát azért elfogadott, elújságolta újabb termését, és hívott, menjek hozzá még gyakrabban. Amennyire tudtam, szakítottam időt, mert dőltek belőle az írások, versek. Három év alatt 1800 verset írt, ami még mennyiségre is szép teljesítmény, de nagyon sok azok közül, akár a világirodalom gyöngyszemei kötetbe is belekerülhetne, olyan meghatóan és átérzéssel adta ki magából érzéseit, gondolatait.

Mivel régi szálláshelyével, a József Nádor téri hajléktalanszállóval szinte napi kapcsolatot tartott, elmentünk együtt a szálló vezetőjéhez, Ágihoz, akihez Éva beprotezsált, hogy vállalom az ott élők kézrátétellel való gyógyítását. A szálló csudajó helyen van, szemben a Pénzügyminisztériummal, ahol az ország pénzügyeit igazgatják, 146 kivert asszony, leány, akiknek egyébként csak az utca, kapualjak, tetőterek, liftaknák lenne az otthona. Szűk helyen együtt élnek, ami automatikusan kitermeli a torzsalkodást, viszályokat, és pótlólagos stresszel növeli hajléktalan mivoltuk egyébként sem csekély terheit.
Éva, Ági ügyeskedése, hallatlan rámenőssége révén jutott a fejedelmi kincsnek nevezhető komfort nélküli lakáshoz (wc a folyosó végén), amelyben legalább a falikút be volt vezetve, és gázradiátor is rendelkezésre állt, amit Éva, havi 14.000 Ft rokkantnyugdíja mellett, csak ritkán kapcsolt be.

Tudtam, akkor lesz biztos bejárásom, ha a főnökasszony kegyeit elnyerem, ezért neki ajánlottam fel elsőként, hogy megkezelem. Talán óvatosságból, talán irgalmasságból, Ági egy asszonykát maga elé engedett, s mikor az szinte libegve távozott, ő is bátran a kezem alá ült, belélegezte a Jóisten csodálatos szeretetét, kifújta a kilégzéssel a rosszat, a bajt, a stresszt, a betegséget, majd velem együtt átváltott arra, hogy belégzés - Jézusom, kilégzés - szeretlek.

Csuda jól elvoltunk, és elkezdtem hetente a szállóra járni, nem gyógyítóként, hanem a szeretet postásaként. Spontán így neveztem el magam, amikor az első alkalommal az ott dolgozó szociális munkások érdeklődtek, vajon természetgyógyász vagyok-e. Dehogy! Szabadkoztam, csak annyit tudok, hogy az embernek belek vannak a hasában, meg tüdő és szív a mellkasában, én a szeretet postása vagyok, és aki csak kicsit nyitja ki a levélszekrényét, annak csak vékony levelet tudok bedobni, aki meg kitár ajtót, ablakot, oda egy egész láda csomagot be tudok tolni.

Ezzel céloztam rá, mennyire fontos az ilyen gyógyításoknál a hit, a befogadó készség, a kinyílás, kitárulkozás. Postási örömöm sajnos nem tartott soká. Nagyratörő terveket szövögettem, álmokat dédelgettem, hogy lassan mind a 146 nő a páciensem lesz, s mivel egyenként nem lehet bírni, csoportos meditációval, imával húszanként, harmincanként gyógyítanám őket, egyre nyugodtabbak lennének, nem lenne veszekedés, viszály közöttük, kitörne a szeretet, teli lennének energiával, szóval beköltözne a szállóra a mennyország.

Pár hét után komoly, és együtt érző arccal fogadott Ági, és közölte, hogy feljebbvalója, az Intézet igazgatója betiltotta akciómat, mondván, hogy megzavarhatom vele a hajléktalan hölgyeket. Azt hittem, szétnyílik alattam a Föld és elnyel. Mit akarnak? Mi a bajuk? Miért nem tehetem, ha az asszonyok, meg Ági is örülnek neki?

Arra gyanakodtam, valahogy elterjedt, hogy Istenről is beszéltem a gyógyítás, a postásmunka közben, és mivel már van intézményes Bibliaóra a szállón, valahogy konkurensnek tartják szabados Istenhitemet, és ezért tesznek lapátra. Arra csak nem gondolhatnak, hogy én férfi létemre női örömöket megyek keresni a szállóra, hisz szegénykéim, aranyosak, sajnálatra méltók, megöleltem, megpusziltam mindegyiket a gyógyítás végén, de áporodottak, foghíjasak, véreres a szemük, tehát igazán nem nyújtanak olyan női vonzerőt, ami a bennem amúgy szunnyadásra kényszerült nemi vágyat felébreszthetné.

Aztán Gyöngyinél, Éva lakójánál derült ki, mi is a bibi. Éva, azzal az arany szívével megsajnálta egyik volt hajléktalan társát, aki még az utcán él, és tbc-s. A szállón nem jutott már neki hely, ráadásul fertőző betegséggel közösségbe nem mehet, így befogadta magához, és istápolni kezdte, amit én a magam módszerével, kézrátételes gyógyítással tetéztem. Gyöngyi a kezelések során egyre jobban csüngött rajtam, egyre gyakrabban “kellett” hozzá mennem, hogy megkezeljem, végül könnyes szemmel bevallotta, hogy szerelmes lett belém, és úgy nem szeret engem senki, mint ő, és negyven altatót vesz be, ha én nem……

Hát nem is folytatom, leizzadtam az esettől rendesen. Ettől akart engem bölcsen megóvni az Intézet igazgatója, Iványi, akit egyébként nagy termete, meg szakálla miatt a hajléktalanok prófétájának is hívnak. Illik is rá a kifejezés, nagyszerű ember! Most jöttem rá, hogy ő milyen jót tett velem, nem a “lányokat” védte tőlem, hanem őket önmaguktól, illetve engem, mert szegények annyi rúgást, pofont, keserűséget kaptak az életben, hogy amint valaki szeretettel, jó szóval közeledik hozzájuk, és férfi, azonnal beleszeretnek.

Évától nem várhattam el, hogy miattam az utcára tegye barátnőjét, nem is vettem volna a lelkemre, ha magától megteszi, így egy – két alkalommal még elmentem, és kértem Gyöngyit, hogy a magánéleti, személyes dolgokat mellőzzük, és csak a kezelésre koncentráljunk. Nem ment azonban a dolog, így meghatározatlan időre megszakítottam Évával a kapcsolatot, mert Gyöngyi körbefolyt, fojtogatott, birtokolni, kisajátítani akart “szeretetével”, azt meg én képtelen voltam elviselni.

Eszterrel kezdtünk úgy hetente levelet váltani. Küldtem neki egy pár magnókazettát az Életünk Krisztus sorozatból, amire szép levéllel válaszolt. Kamaszlányos, halvány világoskék színű, sötétebb világoskék háttérnyomású papírra írt kézzel, és igyekezett rendezetten, szépen írni. Áldás, békesség! Szia, te drága jólélek: Viktor! Kezdte a megszólítást és előadta a benne kavargó kérdéseket. Külön zöld háttérmintázatú levélpapíron elküldte azt a két imát, amire nagymamája tanította, meg két bibliai idézetet, amit úgy érzett, erőt önthetnek belém.

Én Csillagomnak neveztem, és úgy búcsúztam, Áldjon meg a Jóisten! Megírtam finoman, hogy az édesanyjából, és belőle áradó szeretet egészen zavarba hozott, mint a csend egy görög kikötőben, ahová hónapok viharai, hajócsavar rudududu zenéje, altatódala után érkeztünk. Ott a csend zavart, nem tudtam tőle elaludni, holott a normális alvás alapfeltétele. Mostanában annyira kevés szeretetet kaptam, hogy hirtelen mit sem tudtam kezdeni vele, sőt, ezt nem is írtam meg neki, de egy kicsit óvatos lettem.

Olyan fura volt ez a lány a megnyitón, hol elsápadt, hol elpirult, mint egy szerelmes bakfislány. De hát belém? Csak nem? A pocakommal, kopaszodó fejemmel, egyre növő tokámmal? Mit eszik rajtam, miért akar ennyire kapcsolatot tartani velem? Jó lesz óvatosnak lenni, hisz évek óta volt sejtésem, hogy lesz egy nagyon nehéz, próbás időszakom, nővel kapcsolatos, nehogy itt közöttünk rossz vágányra menjen a dolog, és túllépjük a felebaráti szeretet határait.

Még egy hónapja sem leveleztünk, de már a puszi szó leíródott köztünk, amit én ártatlan dolognak tekintettem. Mindenkivel használom úgy szóban, mint tettben ezt a gesztust, a gyógyítás végén gyógypuszit adok a beteg testrészre, vagy az arcra, 5 és 85 év között mindenkinek, meg egyébként is kezdtem megnyugodni Eszterrel kapcsolatban, hiszen olyan gyermeki ártatlansággal, és őszinteséggel írt, hogy képtelenség lett volna bármiféle hátsó szándékot feltételezni róla.

Levele is erről tanúskodott, mert állandóan szabadkozott, bűntudatot érzett, hogy feltart leveleivel, és mondta, hogy csak adni szeretne, nem kapni. A gyémántos lelkű Viktorom-nak címzett levélben ez állt. “Kérlek, csak szólj rám, ha sokat feltartalak, hisz családod van és munkád. Én csak Istenszeretetemből, gondolataimból, lelkemből szeretnék átadni neked. Nem tudok többet adni, nincs pénzem, és földi dolgaim, csak szeretetem van, hogy könnyebben viseld el az előtted álló akadályokat, mert még nagyon nagy út áll előtted, és hogy még jobban tudd eltaszítani a gonoszt feleséged lelkéből, amely annyira tiszta, csak most még foglya az ellenségnek, de nem sok idő, mint Jézus is mondta, már tisztulása. Ti egymásnak lettetek teremtve, és még nagyon boldogok lesztek, és vagytok, hisz ki lehet melletted boldogtalan?

Imába, és heti egy nap böjtbe kezdett kislányomért és feleségemért, és nagyon megfogta Éva története is. A tavaszi szünet előtt egy levélben megírta, hogy szeretne egy alkalommal meglátogatni, aminek megörültem, mert minden látogatónak örülök, szeretek beszélgetni, kincseimet, Gergő saját kezűleg rajzolt jeleit mutogatni, stb. Amikor a Nyugatiból felhívott, nem mentem elé, hanem mondtam, hogy jöjjön csak el a Batthányi térig, majd oda leugrok és felveszem.

Ebédidő volt, így útba ejtettük a Rózsadomb üzletközpontot, de sugárzott belőle, hogy a 99 Ft-os pizzaszeletet még éppen elfogadja, de a felett már túllépném a határt. Viccelődtem, nevetgéltünk, és közben feltűnt mennyire nem nőies, helyesebben ruházata, külseje nem az, mert sötétkék kordbársony nadrágban, magas szárú turistabakancsban, és bő pulóverben jött. Jó is, gondoltam magamban, így semmi nem vonja el figyelmemet a lényegtől, és nagyon jól átbeszélgettük a délutánt, megmutattam a jeleket, megkezeltem, és kissé zokon vettem, hogy nevetgélt közben.

Milyen éretlen viselkedés, úgy látszik, mégsem olyan komoly, amilyennek levelei alapján ítéltem, gondoltam magamban, és szinte kelletlenül vittem le a Batthányi térre a metró állomáshoz. Még az irodában, voltam olyan karakán, hogy szóba hoztam, volt olyan érzésem, mintha ez az érzés szerelemmé akarna fejlődni közöttünk, de aztán én ezt letisztáztam magamban. Nagy örömömre és megnyugvásomra Eszter azt válaszolta, hozzáteszem igen éretten, hogy az ő fejében is megfordult, de ő is letisztázta magában.

Pár nappal később érkezett bocsánatkérő levele, mely szerint a kezelés alatt végig a krampusz incselkedett vele, így megenyhültem, és úgy döntöttem továbbra is tartom vele a kapcsolatot, majd meglátjuk hova fog fejlődni.