Arany Viktor HITBENHAT Beavató naplóregény

Húsvét előtt levelet kaptam Iván feleségétől, Zsanettől, de nem gyökérkiállításra szóló meghívó volt benne, hanem házukba, lakásukra szóló invitáció. Iván ugyanis egy műszaki zseni értelmi képességeinek, és egy ötéves hipermozgékony gyerek természetének kombinációja. Már az esküvőn gondolkoztam, vajon mi lesz e párból, párosból, de az Ivánnál idősebb, érett személyiségű feleség úgy tűnt, csillapítóan hat majd Ivánra, és a fiú szép lassan megnyugszik.

Sajnos nem így alakultak a dolgok. Zsanett igen erős egyéniségével, Iván életének minden területén kézbe akarta venni a dolgokat, és beleszólt, hogy Iván, mint vállalkozó, kivel kössön üzletet, kinek adjon el, kinek nem, kitől vásároljon, kitől nem, mert neki rossz érzései voltak bizonyos emberekkel szemben, akiktől “nem szabad” vásárolni, akiknek “nem szabad” odaadni a gépet, akármennyi pénzt is adna érte.

Az üzleti életben hamar a perifériára szorul valaki, ha nagyon finnyáskodik, ráadásul az egészségügyi elektronikus berendezések, vagy földrengés előrejelző készülékek piaca egy szűk és zárt piacnak mondható, ott hamar híre kél, ha valaki nem a piac íratlan törvényei szerint viselkedik. Iván elkövette azt a hibát, hogy nem tudott feleségének nemet mondani, eltűrte, hogy szabad akaratát átlépjék, magyarán mondva, hogy Zsanett bele kotnyeleskedjen az üzletbe, és cserébe ő is keresett és talált gyenge pontot Zsanetten, Zsanettben, amit aztán elkezdett kritizálni, és ő is igyekezett Zsanett szabad akaratát átlépni.

Ez volt az alapképlet, amikor Húsvét előtt három héttel Ivánékhoz, Zsámbékra megérkeztem. Zsanett szerintem azzal a vággyal, reménnyel hívott meg, hogy szintén idősebbként az ő oldalára állítom Ivánt, az ő érveit támasztom alá, és így kettejük közt a súrlódásokból álló csata a javára dől el. Én ehelyett azt választottam, hogy külön-külön meghallgattam mindegyikőjük sérelmeit, és mindkettőjüknek, szinte szóról szóra ugyanazt mondtam el.

Ember, ember felett nem uralkodhat, ezért egymás szabad akaratát nem szabad átlépni. A házasságot ne egy lábosnak tekintsék, amiből mindenki kiszedni akar valamit, mert az hamar kiürül, hanem egy tálnak, amelyre mindenki csak tenni akar. Egymásnak adni akarjanak, szeretetet, jóságot, ne kapni akarjanak. Emellett nagyjából fele-fele arányban meg kell osztani a háztartási munkát, és akkor senki meg nem menti őket a boldogságtól.

Végül fejajánlottam, hogy közösen, egy meditációban menjünk fel a Jóistenhez, és ott majd választ kaphatnak kérdéseikre. Zsanett akart jönni, Iván nem, így Zsanett lánya, és a vele pajtáskodó Eszter vett részt a meditáción. Ekkor derült ki, hogy telekszomszédok, ezért tudott az kiállítás napján nekem Eszter oly hirtelen ajándékot adni. Végig azon totóztam, honnan tudta, hogy jönni fogok, hol dugta el előre Ivánék házában a csomagot, mellyel megajándékozott.

Nagyon örültem a közös meditációnak, mert amikor így, idegenvezetőként felviszek pár embert a Jóistenhez, olyankor azért én is utazom, behunyom a szemem, és én is részt veszek az eseményekben. Én is kapok személyes tanácsot, tehát én is gazdagodom minden alkalommal. Arra gondoltam, hogy „odafönt” rákérdezek, mi ez az egyre erősödő vonzalom Eszter és én közöttem, miért árad belőle oly erősen és oly tisztán a szeretet. Szoktam ilyen esetekben mondani, hogy biztos egy faluból jöttünk odaföntről, vagy talán már éltünk együtt egy életet, és Eszter is használt egy olyan kifejezést egyik levelében, hogy úgy érzi, mintha már száz éve ismerne.

Kérdésemre odafönt kép formájában kaptam választ, méghozzá úgy, hogy egy őserdőben lévő tisztáson egy bambuszkunyhó előtt egy indián asszonyt láttam és három – négyévesforma gyerekét, aki a porban játszott. Tudtam, éreztem, nem tudom hogyan, és mitől, de teljes bizonyosságom volt, hogy én vagyok az a játszadozó kis indiángyerek, és Eszter volt akkor édesanyám, aki iránt mérhetetlen szeretetet éreztem.

Még az őserdei intermezzo előtt láttam két egyforma szőke kislányt is, talán ikrek lehettek, de halvány volt a kép, ezért azt gondoltam, hogy talán csak rövid ideig éltünk együtt. Élményemet nem mondtam el, hanem megírtam másnap Eszternek, mert Iván és Zsanett előtt nem akartuk feltárni benső ügyeinket. Zsanett, és lánya egyébként is féltékenyek voltak Eszterre, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen szorosra szövődött a kapcsolat közözzünk, ezért levélben azt is megbeszéltük, hogy társaságukban igyekszünk távolságtartóak lenni.

Zsanett fiatalabb lánya, aki a másik koszorúslány volt, percekig csüngött a nyakamban, szeretettel megölelgettem, megpuszilgattam, mint édesanyját is, Eszternek csak két puszi jutott ölelés nélkül, nehogy szó érje a ház elejét. Levelemet már így kezdtem: Dicsértessék az Úrjézus Krisztus! Szia Tesó! Szia Mami! Szia Gyöngyvirágom! Puszi, puszi és megint csak puszi! Olyan jó volt érezni ezt az érdekmentes, birtoklásvágymentes, testiségmentes szeretetet. Elküldtem Eszternek P.Yogananda cikkét a barátságról. Pont azt írja le, hogy az igazi barátságot nem szennyezi be érdek, sem testiség.

Mi pont így éreztünk. Mély barátság fejlődött ki közöttünk, amit csak erősített, mélyített az a tudat, hogy valamikor, mint anya és fia, együtt éltünk. Eszter, tudtán kívül jó médium volt, mert elkezdett beszélgetni őrangyalával, és megírta nekem, hogy kísérőjét Georginának hívják. Abban a pillanatban, amikor szemem ezekhez a sorokhoz, szavakhoz ért, megszólalt az én kísérőm is, hogy “engem meg Albinának hívnak”. Úgy örvendeztem ezen, hogy majd kibújtam a bőrömből.

Őrangyalom már nem láthatatlan, személytelen “fantom” volt, hanem volt neve, azon meg tudtam szólítani, és amit eddig sohasem tettem, elkezdtem beszélgetni, társalogni vele, megkértem szívességekre, szóval egészen szoros, és élő lett kapcsolatunk. Felébresztett, figyelmeztetett, kérésemre barackot nyomott a fejemre egy energia löket formájában, ha valamit helytelenül tettem, vagy készültem tenni.

- Albina, inkább törjön ki a nyelvem, essek el, üssem meg magam, mint hogy szeretetlenséget tegyek! Kérlek vigyázz rám! És Albina bölcsen intézte dolgait, volt amit sajnálattal, de visszautalt “hatáskörömbe”, ha olyasmit akartam rátestálni, amit magam is megtehettem volna, vagy az én lelki fejlődésemet szolgálta, ha azt magam döntöm el, vagy teszem meg. Üzentem vele Eszternek, Eszter is üzent vele ebben a másik dimenzióban, szóval elvoltunk, mint hal a vízben.

Néhány nap múlva Esztertől is csodás levél jött, melynek mellékleteként megküldte azt a verset, melyet érzése szerint kettőnknek sugalmazott az Úr:

Csodálatos vers, tükrözi azt az egyre mélyülő felebaráti szeretet, amit egymás iránt érzünk. Erre még rátett egy lapáttal, amikor vasárnap este a meleg kád vizében ellazultam, és a kádban, majd az ágyban, félálomban, megint előjött a kép a kunyhóval, a játszadozó kisfiúval, de átéltem azt is, hogy akkori édesanyám a karján tart és szoptat. Majd együtt mentünk az őserdőben, tanított szigonnyal halat fogni, mutatta az állatokat, óvott a veszélyektől.

Az akkori kifejezések, szavak is előjöttek, bár nem tudtam sokat kezdeni velük. Amikor lemaradtam az erdőben, így szólt rám: Onyiga ti! Gyere már, igyekezz! Ha elkalandozott figyelmem, így figyelmeztetett: Hadime! Figyelj rám! Én így kérdeztem: Buli tárteme majodá? Mi az ott anyácskám? Ő így válaszolt: Csrrtak, gnkak, onyigavé, henyáj! Az ott a paradicsommadár az ágon. Amikor egy nagyobb ragadozó közeledett, így figyelmeztetett a veszélyre: Ti nágyi! Hámáj! Ogova! Hámáj, hámáj, má Kindzsáj!: veszélyben vagy, guggolj le! Párduc! Guggolj, guggolj Kindzsájom! Ugyanis Kindzsájnak hívtak, az ő neve pedig Morona volt.

Mikor elmúlt a veszély, magához ölelt, olyan 12 éves forma lehettem, és így szólt: Ándoká máj! Gyere ide hozzám Májodá lubovi te, kálimbá. Anya szeret téged kicsikém! Labova ti! Szeretlek! Aztán a bőrzsákjából valami ennivalófélét dobott felém: Hhálme! Fogd meg! Huti! Egyél, vagy edd meg! Izgalmat hoztam édesanyámra, így bocsánatot kértem: Honecse máj! Bocsáss meg!

Lehetne persze mondani, hogy mire jó mindez, mit lehet kezdeni vele, de erre én sem tudnék hirtelen választ adni. Talán, ha egy néprajzkutató elvetődik egyszer dél-Amerika őserdeibe, és hasonló, vagy ilyen kifejezéseket hall, igazolhatja, hogy Kindzsáj, meg a csrrtak, gnkak nem halandzsa, hanem tényleg így beszélnek valahol, több ezer kilométernyire mostani hazámtól.

Nekem, helyesebben nekünk, azért voltak nagyszerűek ezek a közös élmények, mert állandóan mélyítették szeretetünket. Amikor átéltem a korábbi életet, illetve annak egy részét, nem csak a szavak, hanem az akkori érzelmek is előjöttek, és bármennyire fura, 45 évesen lett egy 18 és fél éves anyácskám, mamikám, aki hol tündér magzatomnak, hol gyémántos szemű, harmatos lelkű gyermekemnek nevezett.

Kicsit nagyobbacska, már 14-15 éves lehettem, amikor felmásztam egy magas pálmafára, és valahogy leestem, mégpedig háttal, és eszméletemet vesztettem. Morona fölém hajolt, és minden anyai szeretetével, aggódásával csókolgatott, élesztgetett: Kindzsáj! Kindzsáj! Má Kindzsáj! Lassan eszméletemhez tértem, és halkan rebegtem, még csukott szemmel: Morona, má Morona, majd átöleltük egymást és patakokban hullott a könnyünk, hogy nem kellett elhagynunk egymást.

Amikor akkori feleségem mutattam be neki, Morona már idősebb volt, ráncos volt az arca, de a szeme az izzott, sugárzott belőle a szeretet. Megálltunk előtte jövendőbelimmel, kezeit fejünkre rakta, ez volt az áldás, a szertartás, és máris nős ember voltam. Ha csak futólag is visszagondoltam erre az eseményre, mindig forróság önt el, annyi bölcsességgel vegyített szeretet volt Moronában, és annyira, de annyira szerettem, hogy talán azért nem láttam mellettem álló feleségemet, mert Morona mellett, Morona iránt érzett szeretetem mellett elhalványult.

A lelkemet széthasító fájdalmat, Morona elvesztését is át kellett élnem. Kétségbeesetten, sírva rohantam a dzsungelben, hajtogattam szét az ágakat, és kiabáltam Istenemhez: Miért vetted el őt? Ad vissza nekem! Akkori feleségemmel meg is romlott a viszonyom, mert mellőzöttsége okán szinte örült Morona halálának, és testével kezdett incselkedni velem akkor, amikor a gyász mélyen lesújtott, és semmi kedvem nem volt ilyen dolgokkal foglalkozni. Durván eltaszítottam magamtól, és egyedül ültem lehorgasztott fejjel, a bánattól letaglózottan egy fatörzsön.

Érzéseimet nehéz szavakba önteni, de az emlékek hatására, valami mindent átfogó, egyetemleges szeretetérzés lett úrrá rajtam. Eszter volt már testvérem, volt már édesanyám, és most itt van ő is a Földön, és biztos a Jóisten akarata, hogy segítsük, támogassuk egymást. Ezt az is alátámasztotta, hogy még a kezdeti időszakban, amikor Esztert nagyon óvatosan kezeltem, igyekeztem magam egy bizonyos távolságban tartani tőle a következő bíztatást kaptam: “Drága gyermekem, picinyem, magzatom, illatos virágom!

Ne félj Eszter testvéredet szeretni! Őt Én küldtem melléd, és téged is Én küldtelek őmellé, hogy segítsétek, támogassátok, szeressétek egymást. Ő tiszta szeretettel, az Én szeretetemmel szeret téged, és te is – ahogy azon a találkozón fogalmaztak neked – vegytisztán szereted őt.

Tévedés volt mindkettőtöknél, de főleg nálad, hogy félni kezdtél, rossz irányt vesz kapcsolatotok. Már tanítottalak, hogy a bűntől sem szabad félned, mert annál könnyebben ereszted be magadba. Pont azzal gyengíted magad a bűnnel szemben, hogy a bűnbeeséstől félsz. A SZERETET, SZERETETEM erősítése, végtelenítése az az ÚT, amelyen járnod kell, ez nyújt tökéletes védelmet.

Szeretetem már túlnőtte a kezdeti ún. felebaráti szeretetet, ami inkább csak annyi volt, hogy kedveltem Esztert, mint fiatal, romlatlan, lelkes Istenszeretőt, de már abba az – egyébként csodálatos – anya, gyermek szeretetbe sem lehetett beskatulyázni, ami a meditáció élménye után kialakult közöttünk. Éreztem, hogy ég világon semmit nem akarok tőle, csak adni, de azt is csak akkor, ha elfogadja, és ettől nagyon boldog vagyok. És azt is éreztem, hogy őbenne ugyanez van, csak adni kar nekem, csak szeret, ezért nem vár viszonzást, nem akar terhemre lenni, pláne nem akar egy picit sem kisajátítani magának, és ez még jobban erősítette szeretetemet.

Ahogy Esztert szerettem, ugyanúgy, ugyanolyan mély szeretettel, ha nem is olyan intenzitással szerettem Évát is, de az is előfordult, hogy valakinél, már megismerkedésünk első órájában kialakult ez az érzés. Munkahelyemen a laborkészülékek vásárlói között ajándékokat sorsoltunk ki. A vevőink, főleg gyógyszertárak voltak, s hol a vezetőnő, hol valamelyik gyógyszerész, hol egy asszisztens kapta a kisebb nagyobb nyereményt, amit a gyógyszertáron belül sorsolással döntötték el.

Az ajándék herendi porcelánkészletet egy miskolci gyógyszertár asszisztense nyerte, aki szinte el sem akarta hinni a telefonban, hogy igaz, amit mondok. Annyi csapás érte az utóbbi időkben, hogy jóra már gondolni sem mer. Amikor beléptem a miskolci panellakás negyedik emeletén a másfélszobás garzonlakásba, gyászruhás, megtört asszonyt láttam, de szeméből meleg szeretet, béke sugárzott, csak valahogy mélyről, amennyire az átélt fájdalom opálos fénye áttörni engedte. Udvariasan nekiláttam cipőmet levetni, ő pedig kedvesen bíztatott, maradjak csak kényelmesen cipőben, noha patika rend és tisztaság volt az egész lakásban.

Két szóval átadtam a porcelánkészletet, aláírta az átvételi jegyzőkönyvet, meg a közjegyzői sorsolás egy példányát, majd hátradőltem a fotelben, szürcsölgettem a finom presszókávét, és figyelmesen hallgattam. Nehéz mutatvány volt ez nekem, aki egy percből átlag ötven másodpercet beszél, de éreztem, ha törik, ha szakad, ki kell bírnom, mert ennek az asszonykának arra van most szüksége, hogy meghallgassák.

Emma nekikezdett, először csak csordogált, mint egy ér, utána folydogált, mint patak, aztán, mint áradáskor a folyó, hömpölygött. Házassága tönkrement, férjétől elváltak, de második nekifutása, élettársi kapcsolata is sikertelen volt. Élettársa beteges féltékenységével üldözte, s még többet emelgette a poharat, mint férje. Édesapját testvérei közül főleg ő ápolta utolsó napjaiban, s nem sokkal azután, hogy a földdarabok a leeresztett koporsón kopogtak, már élettársa sírja mellett állt.

Annak ellenére, hogy élettársa, egy józan pillanatában minden ingó és ingatlan vagyonát rá hagyományozta, és a garázsszomszédoktól, ahol élettársa napjait töltötte, megtudhatta, hogy szíve mélyén szerette, és értékelte őt, élettársa rokonsága, gyermekei, és volt felesége, a temetésen lerohanták, hogy elperelnek tőle, mint bitorlótól mindent. Végtelenül fájt beszélgetőpartneremnek ez az eljárás, hiszen ő sosem ragaszkodott anyagiakhoz, első férjétől is békességben, egyességgel elvált, nem haragszik senkire sem, a munkahelyén is ahol tud, akinek tud, segít, soha senkinek nem ártott, így érthetetlen volt előtte, miért őrá zúdul a haragfolyam.

Ehhez még az is hozzájött, hogy testvérei, talán mozgolódó lelkiismeretük hangjának elnyomása végett, állandóan támadták, s bár az ápolás hónapjai, évei neki jutottak édesapja mellett, az utolsó hetekben, elhunyta előtt kezdtek mindent kritizálni, hogy ezt így kellett volna, azt úgy kellett volna. És most itt van tudatát elvesztett, őt már meg sem ismerő édesanyjával, aki egyetlenegyet tud még elborult elmével is, imádkozni.

No, ezen a szálon indultam el, amikor Emma kiadott magából mindent, beszéltem a Jóistenről, az örök életről, a szeretetről, a megbocsátásról, és megkérdeztem – próba, szerencse – hogy elfogadna-e egy kézrátételes gyógyítást. Alig több mint másfél óra telt el, hogy magázódva bemutatkoztam, s most a kezelés végén szeretettel átöleltem, magamhoz szorítottam a gyászruhás Emmát, és kétoldalt cuppanós puszit adtam neki.

- Jaj Viktor, úgy köszönöm a Jóistennek, hogy hozzám vezetett. Eddig senki nem törődött velem, nem volt, akinek elmondhattam bánatomat, hálálkodott a jó asszony, és azzal búcsúztunk, hogy nem utoljára látjuk egymást, és természetesen elküldtem úgy könyvemet, mint esszékötetemet címére.

Eszter nagyon örült, amikor Emmával való megismerkedésemet elmeséltem, érdekes módon nem volt féltékeny, hogy másokkal is barátkozom, inkább örült neki, hogy a Jóisten szeretetét mennyire igyekszem a magam módján terjeszteni, és boldogan olvasta leveleimet. Egy alkalommal megírta, hogy amikor a levelemet felnyitotta, valami kékes-lilás fény jött ki belőle, és annyira érezte az a levélből kiáradó Istenszeretetet, hogy forróság öntötte el, és késő estig imádkozott értem, családomért, ismerőseimért, meg mindenkiért, aki eszébe jutott.

Pedig volt dolga is elég, hisz két öccse mellett őrá hárultak a családban a női feladatok, takarítás, mosogatásba, bevásárlásba való besegítés. Szigorú édesapja, aki gyerekkorában mogyorófavesszővel “tanítgatta” rendre, gyakran kiparancsolta, még 18 évesen is a kertbe gyomot szedni, kapálni, így a tanulás és házi feladatai, meg a kórusba járás, fuvola óra, külön nyelvóra, és bibliaóra mellett egy csoda, hogy egyáltalán valamikor ki tudta pihenni magát.

Persze fiatalon az ember elnyűhetetlen, és ahogy mondta, leveleimből, szeretetemből sokat merített, sokat töltődött. Én is sokat profitáltam kapcsolatunkból, mert feleségemmel kapcsolatban kitartásra, türelemre, szeretetem növelésére bíztatott, és mindig olyan idézeteket, gondolatokat írt nekem, amire épp az adott pillanatban, időszakban a legnagyobb szükségem volt.

Írtam is neki, hogy talán gondolatolvasó, hogy ennyire telibe tud találni, mire azzal válaszolt, hogy szerinte én vagyok, mert én is mindig azt írom, ami neki épp a legtöbbet segíti. Volt is ima közben egy látomása, miszerint két fehér félgömb közeledett a sötétségben egymáshoz, és aztán egyesültek. Szerinte a mi lelkeink voltak azok. Igen, gondoltam magamban, ez hasonlít a dualitáshoz, és eszembe jutott, hogy leveleiben többször lelke másik felének, lelke jobbik felének nevezett, amit persze hamar visszaadtam, mert én éreztem őt nálam tisztábbnak, romlatlanabbnak.

De hát dualitás nincs, ezt a SZÓ, meg Pali bácsi annyira elmondta, talán jámbor, kislányos álmodozás részéről ez a két fehér félgömb. Bobela Tibivel is ezen a témán nyüglődtünk egyszer. Odafönn már nincs férfi, meg nő, Jézus is mondta, hogy az angyalok nem házasodnak, ott már az a vegytiszta szeretet van, amit Eszter iránt érzek, és ő is érez felém.

Többször előfordult, hogy különleges lelki élményekben volt részem. Biztos vagyok benne, hogy még tavaly karácsonykor megkaptam a Jóistentől a távgyógyítás képességét, mert Szlovákia magyarlakta területéről felhívott egy ismerősöm, és három napja tartó gyötrő fogfájását egy negyedórás, átélt ima elmulasztotta. Most pedig, sokszor elég Eszterre gondolnom, és szinte érzem, hogy mellettem van. Amikor vasárnap, vagy szombat délután szomszédommal, Dezső “bácsival” a közeli főiskola portásával, az erdőben sétálok, érzem Eszter is velem van, sőt, van amikor szól is hozzám.

Péntekenként hamarabb volt a tanításnak vége, így tizenegykor felmentem a ház tetőteraszára, és onnan felhívtam Esztert rádiótelefonomon. Beszélgettünk egy pár percet, majd megbeszéltük ki az első, ki kezdi, és felváltva imádkoztunk egymásért negyed-negyed órát, végül visszahívtam, és kitárgyaltuk, ki mit látott, érzett. Húsvét hétfőn egy rövid időre személyesen is találkozhattunk, mert locsolkodás címén ellátogattam Ivánkáékhoz, de Zsanett és leánya is ott ültek az asztalnál, és annyira skubiztak[1], hogy Eszter csak két levegőbe cuppantott puszit kapott, és hamar el is búcsúztam, mert társaságban nem tudtunk olyan jól a kettőnket érdeklő témákról beszélni, más meg csak üres fecsegés lett volna.

A locsoló tojás azért nem volt akármilyen. Világoskék volt az alap, és fehérrel egy kereszt, a kettőnket összekötő Istenhit jelképe, meg az IHS[2] felirat volt rajta. Féltett kincsem lett ez a tojás, de hazavinni nem mertem, mert ha feleségem megtalálja, biztos búcsút vehetek tőle.

Amint a Földön, úgy itt a mennyben is, fogalmaztam egy korábbi esszémben, és húsvét után csodálatos, mennyei élményben volt részem. Sétáltam szomszédommal a Kecskemét környéki erdőben, rugdaltuk az elénk kerülő köveket, pólónkkal hessegettük az agresszíven támadó tavaszi szúnyogokat, és közben, ahogy Eszterre gondoltam, egy különös érzés lett úrrá rajtam.

Éreztem, hogy mennyire egyformán szeretjük a Jóistent, az embereket, és egymást, és azt éreztem, hogy nincs semmi különbség köztünk. Én nem vagyok 45 éves, ő nem alig tizenkilenc, én nem vagyok férfi, és háromgyerekes családapa, ő nem nő, és év-vesztesként harmadikos gimnazista, hanem emberek, de nem is emberek, emberszellemek vagyunk. Kettőnk között immár különbség nem lévén, azt éreztem, hogy én ő vagyok, és ő én „van”, tehát, hogy azonosak, egyek vagyunk, egységben élünk, ahogy az angyalok is élhetnek a Mennyben, ahogy Jézus is mondta, hogy “én és az Atya egy vagyunk”.

És egyek vagyunk Teremtőnkkel is, hisz Őt mindketten, még egymásnál is jobban szeretjük, hisz hol van a mi szeretetünk az Ő szeretetéhez képest? De hogy ilyen tisztán tudjuk szeretni egymást, az csak annak tudható be, hogy az Örökkévaló mindkettőnk szívében benne él. Hol van ehhez a csodás, magasztos érzéshez képest a dualitás, ahol két fél van, ahol még van férfi és nő, köztük a vonzódás, a nemiség, ami tulajdonképp valami alacsonyrendű dolog, a test vágya.

Az ilyen csodálatos szárnyalások mellett azonban lelkem még érzékenyebbé vált, és Edittel való villódzásaim egyre jobban fájtak. Sokszor csak pár órát aludtam éjszaka, mert este éjfélig, hajnali egyig nem tudtam elaludni, reggel meg fél ötkor már kidobott az ágy. Főleg hogy Böbével megállapodtunk, heti három nap “onyával” alszik, s én meg az ő kis keskeny, számomra kissé kemény, és ezért szokatlan nyoszolyáján töltöm az éjszakát.

Amikor mélyponton voltam Eszter széles sugárban öntötte az erőt belém. “Öntsd ki lelked terhét, átveszem minden gondod, mondd el, mi nyomja lelked, mert te kisfiam, csak te vagy a mindenem! Milliárd puszit adok sima kisded arcodra és homlokodra piciny keresztet, rajzolok. Isten óvjon, és áldjon meg milliószor!” Ezek a nyugtató, kedves, vigasztaló sorok! Úgy éreztem, nem is bírnám Eszter, Eszter szeretete nélkül, mert mindketten csak közelebb vittük egymást a Jóistenhez, és így kölcsönösen szükségünk volt egymásra. “Köszönöm Istennek, hogy vagy!” Írtuk szinte egyszerre egymásnak, és hála töltött el mindkettőnket a Legmagasztosabb iránt.

[1] Józsefvárosi argóval lestek, néztek

[2] IESUS HONORUM SALVATORE = Jézus a dicső üdvözítő