AZ ÉBREDÉS

Titütitütitütitü. Jaj mi ez? A nyavalyás vekker. Na! Hallgass már el! Hol vagy? Na végre! Hű! Hol vagyok én? Tényleg! Tegnap elköltöztem. De furcsa itt minden. Mások a szagok, mások a zajok, más az ágy, más a szőnyeg, más a hűtőszekrény berregése, mást látok, ha kinézek az ablakon, szóval minden más, szokatlan. A megszokás pedig nagy úr. Az emberi természetet jól ismerő népi bölcsesség alkotta ezt az okos szólást.

Na, mindegy, fel kell kelni. A víz, amivel reggel megmosakszom, itt is hideg, kicsit más a törülköző, de nem baj, mindjárt észhez térek! Jaj! Csak térnék, mert persze nincs kávé, itt legfeljebb meleg vizet tudnék főzni. Nincs más hátra, csak előre, felöltözöm, és lemegyek a lifttel, mert itt, korábbi lakhelyemtől eltérően van lift, ami kényelmes, de lustít is. Beülök derék Daewoo autómba, és már megyek is a McDonaldshoz reggelizni.

Hát autóban, úgy kutyafuttában meginni a reggeli kávét, nem ugyanaz, mint az ülőgarnitúra szélén, de ez legyen a legnagyobb baj. A lényeg az, hogy Eszter, szerelmem, nemsokára hazajön Franciaországból, és ha minden jól megy, három csodás napot tölthetünk együtt. Zsuzsa, Frovalin Pista felesége ugyanis felhívta figyelmemet, hogy tiszteljem már meg Esztert annyira, hogy nem duálfelemnek, hanem szerelmemnek nevezem.

Hát valóban jobban hangzik, az a duálfél olyan, mintha valami tudományos fogalom, valami elvont dolog lenne, a mi napi gondolkodásunkhoz sokkal közelebb áll a Zsuzsa által javasolt megfogalmazás. Minden nap írok Eszternek, mint már jó ideje. Már több mint száz levelet írtam, több mint kétszázötven oldalon, több mint félmillió leütéssel. Ez ám a termelékenység! Mit ki nem hoz a szerelem az emberből!

Irogatok, tervezgetem a jövőnket, vajon mennyi idő múlva köthetjük össze végleg sorsunkat. Nyomaszt, hogy Eszter édesanyja nem tud elköltözésemről, de amilyen prűd, abban a pillanatban eltiltaná tőlem Esztert. Valahogy úgy kéne a tudtára adnom, hogy apránként megküldöm esszéimet, és akkor az egész folyamattal azonosulni tud, ő is végig megy az úton, ami engem ide vezetett.

Lassan elkezdtem bevásárolni a lakásba, vettem két normális konyhai kést, szappant, mosószereket, Calgont, amivel a mosógép is tovább él, jénai tálat, konzerveket, új abroszt a Metró áruházban, képkeretet, Eszter fotójának bekeretezéséhez a Baumax-ban. Elég kalandos volt költözésem, mert, mint kiderült, elődeim már árulták szállásadóm lakását, nem akartak kiköltözni a lakásból, hónapokkal el voltak maradva a számlák fizetésével, és csak szállásadónőm díjbirkózó típusú bátyjának fellépésére ígérték meg, hogy másnap kiköltöznek. Így is otthagyták néhány holmijukat, melyet Zsuzsa, a szállásadóm a folyosón deponált, és megnyugtatott, nyugodtan hívjam csak a rendőrséget, vagy őt, ha a volt lakók jönnek, és ne higgyek el nekik semmit, hogy megvették tőle a lakást, meg egyebek.

Nem könnyű szívvel aludtam el ilyen előzmények után, és ahogy másnap néztem a folyosón a cucchalmazt, megesett a szívem a két papagájon, tiszta vizet öntöttem nekik, hisz ők szegények végképp nem tehettek semmiről. Vasárnap költöztem el, és csütörtök, péntek körül már kezdett elhatalmasodni rajtam egy nagyon kellemetlen érzés. Magam jöttem el, magam téptem ki magam a családból, de most valahogy talajból kitépett, a tűző napon száradó, gyökértelen növénynek éreztem magam.

Szörnyű érzés volt, fájt, sajgott, gyötört, és mindenekelőtt csillapíthatatlan volt. Gondolkoztam egy darabig, mi okozhatja, aztán rájöttem, nem véletlenül írtam Álmatlan éjszaka a hajócsavar mellett c. esszémet. Az ember olyan tökéletes lény, hogy mindenhez, még a számára rosszhoz is képes alkalmazkodni, mindent képes megszokni, lásd cigaretta, alkohol, kábítószer, vagy hajócsavar zúgása.

Hiába tudja, hogy az a rossz, rossz neki, amikor meg akar szabadulni tőle, egy darabig maga a rossz hiányzik, mert annyira megszokta, annyira beleépült testébe, lelkébe hogy elvonási tünetek jelentkeznek. Ez történt nálam is, Edit, és család elvonási tüneteim jelentkeztek. Az természetes, hogy gyermekeim hiányoztak, de egy kicsit még maga Edit is, bármennyire menekültem is tőle.

Szerencsére szerdán, volt lakásunk mellett mentem haza autómmal, és Böbét, kis barátnőjével a járdán ülve észrevettem, és nagyot fékezve megálltam náluk: - Szia Böbe! - Helló komp! Válaszolt, mert komp volt a legutolsó becenevem. – Mi újság? – Mi újság? Egész nap lent vagyok, este tévézek! – Na jól van picim, örülök, hogy jól vagy, puszilok mindenkit! - Búcsúztam, és váratlanul még puszit is kaptam Böbétől, ki tudja mióta először.

Még a végén jó oldala is lesz a költözésnek? Kérdeztem magamtól. Alig vártam a szombatot. Szombatonként mindig én vittem haza pizzát, hogy Editnek ne kelljen főzni, és úgy gondoltam, ezt a kedves hagyományt folytatni kéne. Úgy sincs mire költenem fizetésem maradék részét, mert káros szenvedélyem nincs, luxust meg nem nagyon engedek meg magamnak. Egy kicsit rászoktam, helyesebben visszaszoktam a cigarettára, meg az italra is, mert Edit is ehhez a stresszoldóhoz nyúlt rögtön, de nem izgulok ilyesmin, mert amilyen hamar hozzányúltam, olyan hamar le is tudom tenni bármelyiket. Csak átmeneti kisegítő eszköz mindkettő.

Nos, eljött a szombat, hazatelefonáltam, helyesebben, volt lakásomra telefonáltam, hogy ki, milyent kér, és alig kezdett Böbe a felsorolásba, már hallottam a háttérből: - Nekem ne hozzon, mondjátok meg neki! Jó, nem hozok, ha nem képes egy pizzát elfogadni tőlem, hát legyen meg az ő akarata. Fél egykor beállítottam a pizzákkal, mindenki rávetette magát, de olyan laktató volt, hogy a fél pizza után egyszerűen elnehezültem, szinte vonzott az ülőgarnitúra, szokott sziesztázó helyem, ezért úgy gondoltam, ledőlök egy kicsinyét.

Milyen jópofa dolog, hogy a volt férj hazajön, és ledől egy fél órára szombat délután volt otthonában. Alig feküdtem egy-két percet, Edit kirontott Böbe szobájából, és mint egy tigris vetődött rám, felém. Nem tudtam, mit akar, megint valami tettlegességre készül talán, de csak azért vetődött, hogy közelről mondhassa fülembe, ne kelljen kiabálnia: - Mi van? Sokáig tartott az éjszakai hancúr? A lelki kapcsolattal? Azzal a rohadt, büdös k….l? Hogy hívják? Hadd tapossam ki a belét!

- Na jó Editkém, akkor én megyek! Válaszoltam, hiszen ilyen körülmények között, ilyen mérges légkörben, a mérges szó mindkét értelmében, nem volt értelme tovább maradnom. Sajnos ez a hétvégi látogatás is maradandó nyomot hagyott rajtam, mert egészségi állapotom tovább romlott. Bokám változatlanul dagadt volt, keresztcsontom, hátam is sajgott, nyakam egyre jobban bemerevedett, szóval elment a kedvem a “haza” járástól. Nem a külvilág betegít, tudtam, hogy bennem van a hiba, de nem éreztem elég erősnek magam ilyen helyzetek feldolgozására, ezért inkább igyekeztem távol tartani magam a konfliktushelyzettel járó találkozásoktól.

Nem sok kedvem volt Edittel összeakadni, de gondoltam, pár perc alatt lebonyolítom, így aztán következő szerdán mégiscsak felugrottam. A fiúknak volt két-három kézi súlyzója, amit már nem használtak, és mivel nem volt tévém új lakhelyemen, gondoltam lesz időm ilyen luxusra is, mint a testedzés. Felugrottam, de Edit megint nekem esett: - Nekem nem szépítetted magad, de ennek a k…..nak bezzeg tetszeni akarsz? – Gyere be Editkém, beszéljük meg a konyhában! Csalogattam a konyha felé szelíden. – Ne a gyerekek előtt!

A konyhában Editnek forgott a szeme, felkapott egy dugóhúzót, és öklébe szorítva, dühtől remegve felém hadonászott vele: - Most a legszívesebben megölnélek! Múltkor a kés, most a dugóhúzó, hát nem jutott jobb eszembe, minthogy azt mondjam: - Erre nem fizet a biztosító, mivel te vagy a kedvezményezett az életbiztosításon. Ezzel elvontam figyelmét, kislisszoltam az ajtón, és igyekeztem le, autómhoz.

Hamar hazahajtottam, leültem az ágy szélére, ott kipihegtem magam, és elgondolkoztam, hová jutottunk, hová jutott Edit? Képes lenne megölni, vagy csak fenyeget? Skorpió, Oroszlán aszcendenssel! Hű, ha én tudtam volna házasságkötés előtt az asztrológiáról! Bár lehet, hogy akkor is elvettem volna, mert olyan forrón, olyan vakon voltam belé szerelmes. Marcsi, ismerősünk mesélte, már elköltözésem után, amikor az utcán összefutottunk: - Viktor, ilyet még nem láttam sose, mint te! – Amikor ti összeházasodtatok, te úgy néztél Editre, mint az Istenre. Én képtelen lennék így nézni a férjemre, ahogy te néztél Editre. De Viktor, aztán találkoztunk veletek hét – nyolc év múlva, és te még akkor is úgy néztél Editre, mint az Istenre.

Való igaz, hogy iszonyúan szerettem Editet, még évekkel házasságkötésünk után is fel feltámadt bennem a szerelem iránta, noha a sok szünet, parlagon hagyások idején előfordult, hogy munkahelyi kolleganők, vagy buszon együttutazó fiatalasszonyok jártak a fejemben. Edit, Edittel való házasságom biztosan sorsszerű volt, nem is bántam meg, mint semmit sem az életemben. Így volt, szép volt, és most sajnos új lapot kellett nyitnom, mert ez így tovább nem mehetett.

Nem értem, miért veszi ezt Edit úgy, hogy bemocskolom a múltat. Voltak jó pillanataink, főleg az elején, a nászút például felejthetetlen volt, de aztán kezdődött a féltékenykedés a szülőkkel, és három hónapos házasok sem voltunk, amikor majdnem elköltöztem. Aztán jöttek a gyerekek, Editből egyre kevesebb jutott, mert hivatását, az orvosi pályát, teljes erőbedobással gyakorolta, ott nem lazított, a gyerekek sem szenvedtek semmiben hiányt, képes volt egy nap ötször tipegőt cserélni, brummogott a mosógép, belőlünk éltek a mosóporgyártók, a lakásnak is ragyogni kellett, azt is kitakarította, akár ájulásig, aztán beájult az ágyba, és én ott álltam a sor végén.

Valóban igazságtalan lenne vádolni őt, hiszen ő “csak” tökéletes anya akart lenni. Hanyagolta volna el orvosi hivatását? Inkább örülhetnék, hogy orvosnő létére, hozzám, akkor fizikai munkáshoz jött feleségül. Mellőzte volna a gyerekeket? Hát ezt még hallani is rossz! A lakás, hát a lakás szerintem nem halt volna bele egy kicsivel kevesebbe, meg a kórházi osztály sem, nem véletlenül volt ő a főorvos által egyedül elismert munkaerő, mert a lelkét is kidolgozta a kórházban filléres fizetésért, és hálapénznek még közelébe sem kerülhetett.

Talán így egy fokkal jobban alakult volna életünk, talán tovább égett volna a láng, még ha alaptermészetünk különbözőségein ez sem változtatott volna. És ha nem térek meg? Lehet ezt így mérlegelni? Persze, hogy fontosabb a megtérés! Ha Böbe nem betegszik meg? Böbe betegsége nélkül Edit nem fordult volna a Jóisten ellen, és ha ő nem fordul annyira ellene, s ellenem, akkor nem merültem volna bele ennyire mélyen, nem lennék itt a Jóistennel, ahol vagyok, mert a tiltásnál nagyobb ösztönzés nincs.

Sokat gondolkoztam az elmúlt húsz éven. Még régi otthonomban, álmatlan éjszakákon, elővettem a fényképalbumokat és végignéztem, végiggondoltam házasságunk stációit, mi, mikor repedt meg, hol törött el, mit kellett volna másképp tennem, szóval igyekeztem szembesülni múltammal, feldolgozni a húsz évet, amióta ismerjük egymást. De Edit ezt meg akarja spórolni magának. Őnála az a szembesülés, hogy én vagyok a rossz, én vagyok a gonosz, ő mindent jól csinált, csak egyetlen hibát vétett, hogy hozzám jött feleségül.

Ahogy keveregtek a gondolatok a fejemben az ágy szélén ülve, megint Edit lelkének hangját “hallottam”: - Tudod az is hozzátartozik a szerepemhez, hogy ilyen nehezen élem meg az elköltözésed. Mint akit ló rúgott meg, úgy jött ez az egész. Mindnyájan kódolt üzenetet hordozunk egy magasabb cél érdekében?

Edit valóban szelíd és jó természetű asszony alapjában, csak hát, az évek elmúltak, meg most Böbe szenvedései árnyékolják be tudatát. De ha ez vállalása, pláne azért, hogy engem segítsen, támogasson vele? Hát le a kalappal előtte, hogy ilyen hálátlan feladatot vállalt. Bár tudnék, tudtam volna mindig arra gondolni, hogy ez csak színjáték, és ez csak az ő vállalása! Talán nem borult volna akkor ki a liszt.

Az biztos, hogy a skorpiók nagy pálfordulásokra képesek, sok szent volt skorpió, így Editben is benne van egy nagy katarzis, egy látványos megtérés ígérete, talán még szent is lesz belőle. Biztos, hogy meg fog térni, másképp nem lehet, hisz Böbe azután fog meggyógyulni. Bár nagyon kemény az a hatás, ami őt elköltözésemmel érte, de talán pont egy ilyen nagy hatás kell, hogy kizökkentse őt eddigi medréből, és napvilágra kerülhessen igazi önvalója, Isteni énje, teremtett lelke, és mint az esthajnalcsillag ragyogjon az égen.

Édes drága Editkém! Áldjon meg a Jóisten, adjon neked erőt, hogy bírd most nélkülem, és legyen meg kettőnk dolgában az Ő akarata!