FELTÁPÁSZKODOM

Keljfeljancsi vagyok, így igaz, boldogan és büszkén vállalom ezt a titulust. Csak-csak összeszedtem magam a Jóisten segítségével, és amíg Eszter odavolt a jámbor franciákat boldogítani, tartottam egy jelgyógyászati tanfolyamot. A Mérésügyi Intézetből Magdival kerültem közvetlenebb viszonyba, ő elküldte hozzám lányát, Jutkát, majd jött Gabi, kolleganője, aki valamilyen energetikai tanfolyamra járt, és ők megszervezték a létszámot, Kecskemétről Frovalin Pista feleségével, Zsuzsával együtt összesen nyolcan voltak.

Ahogy ezt megérzésem sugallta, nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni a tanfolyam létrejötte érdekében, azonkívül, hogy a munkahelyi irodámat a hétvégére felajánlottam, hogy ne kelljen terembért fizetni, az anyagot egy példányban kinyomtattam, hogy sokszorosíthassák maguknak, és megtartottam a tanfolyamot. De szervezni, résztvevőket gyűjteni, verbuválni nem akartam, mert akinek ott a helye, az úgyis odakerül, akinek meg nem, azt minek beszéljem rá. Így is sokan megtanulták, és nem használják ezt a gyógyító módszert.

Jó volt egy kicsit kikapcsolódni, elfoglalni magam, hogy ne kössön le az Eszter utáni csillapíthatatlan sóvárgás. Nem készültem a tanfolyamra, egy percig sem, mert a jeleket fejből tudtam, volt egy vázlatom, azt magam előtt tartottam, és beszéltem, hagytam, hogy jöjjön belőlem, aminek jönnie kell, így magam is érdeklődéssel figyeltem, hogy olyan dolgokról is beszéltem, melyek már régóta eszembe sem jutottak. Persze biztos minden előadó így van ezzel, csak kevés lehet, aki bebiflázza előadását, a legtöbb, gondolom, fejből beszél, és hagyja, hogy jöjjön belőle a mondanivaló, ami a lelkében van.

Sokszor buborékolva, néha felnyerítve kacagtak, amikor saját szókincsemmel fűszerezve adtam elő mondanivalómat, de a komoly részek mindig ültek. Ott nem volt nevetés, sőt, sokszor elsírtam magam beszéd közben. Vannak részek, például amikor elmondom, hogyan ajánljuk fel magunkat Istennek, aminél mindig sírok, ha elmondom. Most is így volt, és váratlan ötlettel bekapcsoltam a magnót a Ne félj c. számmal.

“Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy! Viruló réteken át, hűs forráshoz vezetlek, pásztorod vagyok, elveszni senkit nem hagyok, karom feléd tárom, kiárad áldásom. Nem rejtőzöm el, szívem a szívednek felel, amikor úgy érzed, nyomaszt az élet. Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy! Nem taszítalak el, amikor vétkezel, irgalmat lelsz a szívemben, örök feléd a hűségem. Amerre jársz, védlek, nyomodba lépek, nem rejtőzöm el, szeretetlángom átölel. Ne félj, ha éjben jársz, hidd, hogy a Fény vár rád …….. most is kicsordul a könnyem, ahogy írom a gépbe e sorokat, de bizony sokan fújták az orrukat, törülgették szemüket, mikor véget ért ez a csodálatos szám. Áldott legyen, aki megírta, zenéjét szerezte, meg elénekelte.

- Hát gyerekek, ilyen az Isten! Ez az Isten! Törtem meg a csendet. Nem a félelmetes, rettenthetetlen, a büntető. Ha csak ennyi volt értelmes a kétnapi tanfolyamomból, már megérte, hogy eljöttek a résztvevők, akiknek egy része elkezdett kéthetente beszélgetni, feltöltődni járni hozzám. A legszorosabbra Zsuzsával fűztem a kapcsolatot, mert ő nagyon lelkes volt, gyakorolni akart, és ki lehetett volna jobb próbababa számára, mint én, aki még ki is tudtam javítani, ha egy jelet nem jól rajzolt.

De nem javítottam ki, mert nem is néztem, hanem élveztem azokat a csodás lelki élményeket, amit a kezelés nyújtott. Most döbbentem rá, hogy rendszeres kezelést kaptam, mit jelent másnak ez a kezelés. Egy alkalommal épp egy idős asszony volt nálam, mikor megszólalt a kaputelefon, és Viktor fiam jelentkezett be. Villámsebesen elpateroltam a nénit, hisz végre a fiam látom, majd kibújtam a bőrömből örömömben, csak akkor lohadt le lelkesedésem, amikor Viki kijelentette: - Anya azt üzeni, hogy add oda egész hónapra előre a zsebpénzt. De nem csak azért jöttem apa!

Mondhatta ezt már szegény gyerek, aki egyik lábáról a másikra állt zavarában, hogy ilyen feladattal bízták meg, előttem szinte elsötétült a világ. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban osztálytársam elmesélte, hogyan játssza ki elvált szüleit, két helyről is kap zsebpénzt, ajándékot, gondolkodtam is magamban, hogy támogassam-e gyermekeimet, hiszen ha adok, az jó is, de rossz is, mert arra szoktatom rá őket, hogy a pénzért, és ne magam miatt látogassanak meg. És milyen stílus ez, hogy adjam oda előre egy hónapra? Hármójuk havi zsebpénze négyezer forint, az már nem telik ki a száznyolcvanezerből, amit küldök?

Edit régi trükkje, hogy elrakja a konyhapénzt, aztán elküld vásárolni, meg a gyerekekkel farmert venni. De miért kell ehhez Viktort eszközként használni, amikor a gyerek maga is érzi, milyen kétélű a dolog? Elmondta még, hogy kilencvenezer lesz a főiskolán egy félévre a tandíj, és úgy gondolták, a felét fizetik ők, a felét fizessem én. - Nem egészen így van ez kisfiam, mondtam, mert a ti részeteket is én fizetem, és arra is gondolni kell, hogy én egy fillér nélkül jöttem el, nekem is gondolnom kell a jövőmre, nem lakhatok mindig bérelt lakásban.

- Meghitelezem a negyvenötezret, aztán a következő félévben már ki kell tudni gazdálkodni édesanyádnak. - Nekem is kell magamra gondolnom. - Anyukád, ha kiadná a rendelőt, kapna havi harmincezret, és nem terhelné a tizenötezer rezsi, plusz lemondaná az életbiztosítást, az már havi hatvanezer forint lenne. - Ez a családi pótlékkal havonta már kétszázhatvanezer forint lenne. - Sok család jön ki kevesebből!

- De anyának nehéz a pénzt beosztani! - Válaszolta, és visszacsengett feleségem nagymamájának érvelése, akik apósom túlórával, fáradságosan megkeresett pénzét anyósommal fáradságosan “beosztották”, és apósomat persze annyiba vették csak, hogy könnyű a pénzt megkeresni, de milyen nehéz nekik beosztani. Mi az, hogy apósom görnyed a 37.600 alkatrészből álló irodagép hibája felett és zsizseg az agya, hogyan javítsa meg, mikor nekik meg sétálni kell, kirakatot nézni, bevásárolni, az ám a felelősség, a nehéz feladat.

Ez csengett vissza akkor is, amikor Editet meg akartam nyugtatni, hogy gondoskodom róluk, mire ő azt mondta, nincs azzal elintézve semmi, hogy odavágok száznyolcvanezret az asztalra. Mintha legalábbis úgy izzadnám a tízezreseket, vagy maguktól teremnének a pénztárcámban. Editre is nagyon hat a szülői minta, akár tudatosan, akár öntudatlanul viselkedik így. De közben hazaérkezett Eszter is, és velem madarat lehetett volna fogatni. Ráadásul szülei kint maradtak még az ismerős francia családnál, így három napunk volt, amit zavartalanul együtt tölthettünk.

Sok újat most sem tudtunk kitalálni, elmentünk egy nap Esztergomba, imádkoztunk a bazilikában, egy nap elvittem Tatabányára Tóniékhoz, akik nagyot néztek. Rokonomként mutattam be, amivel nem hazudtam, de amikor elmentünk bevásárolni, Marika meglátta a hátsó ülésen a piros rózsát, és meg sem tudott szólalni, annyira avarban volt. Eszébe jutott, hogy az ő szíve is dobog valaki iránt, léha férje, aki veri is, piócaként tapad rá, megszabadulnia tőle kilátástalannak tűnik, mert a házsoron végig férje rokonai laknak, és az ő világukban bizony nagy hangsúlyt kap a fizikai erő, az erőszak.

Így csak irigyelni tudott, már jó értelemben, hogy együtt lehetek azzal, akivel szeretjük egymást. Hogy szerettük egymást Eszterrel? Az nem kifejezés! Mi nem egymást, hanem a másikban lakó Istent, szerető Abbánkat, Atyácskánkat szerettük, ezért volt szeretetünk, szerelmünk oly forró, hogy pár óra együttlét után fülünk céklavörös volt, és szabályszerűen, szinte “rosszul” voltunk, már szédelegtünk, majd kibújtunk a bőrünkből, jegelni kellett volna minket. És még egy. Akárhogy vonszoltam magam reggel, amint beszállt az autómba Eszter, forgott a nyakam, elmúltak görcseim, forogtak izületeim, mintha varázsütésre elmúltak volna panaszaim, míg együtt voltunk. A búcsú szomorú pillanatai után aztán visszaállt az “eredeti” állapot, és sajnáltam, hogy Esztert nem lehet receptre felíratni.

A harmadik nap munkahelyem környékén keveregtünk, énekeltük az autóban saját összeállítású, Best of Jóisten kazettáimról a csodaszép számokat, felhajtottunk a Jánoshegyi kilátóhoz, és mentünk egy menetet oda-vissza a libegővel. Eszter még nem ült ilyen alkotmányon, ezért erősen szorította a kezemet, és mondta, hogy velem nem fél. Vehettem én az autóval is, akármilyen sebességgel a kanyarokat, csak kacagott, hogy velem nem fél, mert velem biztonságban érzi magát. Drága kis tündér! Isten viháncoló prófétájának nevezett, mert olyan jókat tudtam mellette kacarászni.

Én meg megmondtam, egyedül tőle viselem el, az ilyesmit, mert egyébként nagyon zavar, ha valamilyen kiválasztottságot jelentő címmel akarnak felruházni, legyen az gyógyító, próféta, mester, tanító, vagy akármi. Arany Viktor vagyok és kész. Maximum a szeretet postása. Annyian magasztalják fel magukat, hirdetik magukról, hogy Isten erejével gyógyítanak, van, aki azt állítja, ő Jézus testvére, a másik azt mondja, akkora energiái vannak, hogy a Ferihegyi reptéren megbolondulnak a számítógépek, ha ő arra jár.

Azt már nekem is mondta valaki, hogy mindig megáll az órája, ha hozzám jön, de igyekszem elengedni az ilyesmit a fülem mellett, nem hogy még terjesszem, meg még meg is toldjam ez lépéssel, mert aztán ott végezném, ahol Jézus állítólagos testvére, meg a többiek. “Aki felmagasztalja magát megaláztatik, aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Komolyan gondolkoztam, hogy a tanfolyamra hozok egy lavórt, meg egy törülközőt, és megmosom tanítványaim lábát. Van, aki szerint Jézus még meg is csókolta a tanítványok lábát.

Aztán rájöttem, ez is tűnhet önmagasztalásnak, hogy lám, Jézushoz akar hasonlítani, és úgy gondoltam, elég, ha “csak” sugárzik belőlem, hogy nem tartom magam többnek másnál, nem kell még külön lábmosással is alátámasztanom. Szóval Eszter formailag felmagasztalt, de ezt olyan természetesen, annyira szívből tette, hogy egyáltalán nem érződött annak, és ennek folytán nem is volt zavaró. Ráadásul én is Isten legfényesebb ékkövének, gyémántjának neveztem őt, és sok időbe tellett, míg kisebbségi érzésemet vele szemben le tudtam küzdeni, mert annyira tiszta, annyira romlatlan, annyira ártatlan, annyira vakítóan fényes volt, mint az esthajnalcsillag.

Most, hogy elköltöztem, megértő volt, sőt, őt is örömmel töltötte el, hogy talán belátható időn belül egy fedél alá kerülhetünk, de többször hangoztatta, örülne, ha meggondolnám magam, és visszaköltöznék Edithez, mert neki jobban szüksége van rám, mint neki. Áldott gyermek! A gyönyörű, leomló, aranyszínű szőke hajával, olyan, mint egy földre szállt angyal.

A három csodás nap hamar elszállt, csak a függővasúti jegy maradt meg emlékül. Húgom élettársával meghívott egy vegetáriánus ebédre, hogy egy kis beszélgetéssel segítsenek feldolgozni a családomtól elszakadást, amin átestem. Párja, Gábor, három éve ment át a tűzkeresztségen, és ő is megerősítette, amit már sokan, naiv álom volt, hogy két hét alatt túl leszek az egészen. Benő, akivel néha rádiótelefonon értekeztünk, egyenesen azt mondta, hogy addig nem lábalok ki sebeimből, míg nincs valaki mellettem huszonnégy órásan, míg esténként nem hajthatom valaki vállára a fejem.

Jól nézek ki, gondoltam. Eszter most egy évig még gimnáziumba jár, leérettségizik, majd - mint ahogy a szívszorító hírt közölte - elmegy egy évre au pairnek, azaz gyermekfelvigyázónak egy francia családhoz, és még csak azután megy négy évig főiskolára, és hát majd a főiskola végén, tehát hat év múlva remélhetek vágyaim beteljesülésében. Szép kis kilátások! Ráadásul Kata, aki másodszorra is “berendelt”, kitesztelte nálam, és szeretettel, de kíméletlenül szemembe mondta, hogy hátfájdalmaimnak, éjszakai álmatlanságomnak, hátam mind a 274 görcsbe ránduló izma fájdalmának, ki tudja, mióta fennálló szexuális kielégítetlenségem az oka, és komoly problémáknak teszem ki magam, ha ezen nem változtatok.

Kata szerint találhatok olyan nőt, akinek csak ugyanez a problémája, és ennek megoldásán kívül nem akar semmit, megbeszélhetem őszintén Eszterrel, nem titokban, a háta mögött, és így megoldódnának gondjaim. Lehet, hogy a szexuális energiák a legerősebbek, és démonná változnak, ha nem kapnak teret. Elő is fordult velem, hogy hirtelen, minden előjel nélkül olyan iszonyú erővel tört fel belőlem, hogy egyik alkalommal az autóban vezetve, kiüvöltöttem, kikiabáltam, majd kiimádkoztam magamból a kínt, egy másik alkalommal, otthon, bementem a hálószobába, és addig ütöttem magam, míg a fájdalom el nem nyomta a bennem feltörő démont.

Ilyenkor ugyanis nem csak egy erősebb vágy, hanem valami viharos, megállíthatatlan, őrjítő erejű, valóban démoni érzés szállja meg az embert, és ilyenkor, ha a közelében van lehetséges tárgya, vágya kielégítésének, mint egy őrült, eszeveszett, tombolva rohan, és… és minden bizonnyal így történnek azok a sajnálatos bűncselekmények, szörnyűségek is, melyeknek az elfojtás a gyökere.

Példaképem, Assisi Szent Ferenc jutott az eszembe, aki egy ilyen alkalommal, mikor egyedül vándorolt, lekapta hamar a csuháját, meztelenül belevetette magát a csipkebokorba, vagy a jeges vízzel teli árokba, aztán mire kiszedegette testéből az összes tüskét, vagy megszárítkozott, olyan másfél óra múlva, már rendben volt, addigra már elmúlt a roham. Kata tanácsát nem fogadtam meg, mert saját magamon tennék erőszakot, ha lelki együttrezgés nélkül feküdnék ágyba valakivel.

Más pótszerhez sem fűlött a fogam, ezért úgy terveztem, szent szüzességben várom végig a hat évet, lesz, ami lesz, de tiszta maradok, míg Eszterrel, duálommal nem lehetünk egyek. Fényképe ott mosolyog irodámban, lakásomban, családi fotóim mellett a házi oltáron. Amikor elmondtam neki e problémámat Kata tanácsával, azt mondta, szabad vagy, ha ez segít lelki nyugalmad megőrzésében, csak tedd, pont ezért voltam képtelen megtenni még gondolatban sem. Eszter lemondott befolyásolásomról és így nyerte a legnagyobb befolyást fölöttem.

Húgom párja, Gábor, azt javasolta, ha nem megy a párbeszéd Edittel, márpedig nem ment, akkor foglaljam össze gondolataimat, és írjam meg egy levélben. Így is tettem, mert pár napja véletlenül megnyomtam a rádiótelefonom gombját és Edittel akadtam össze. Edit kiosztott, hogy ne osszam be az ő pénzét, és különben is, szerinte elsikkasztottam a család pénzét, míg együtt éltünk, és legalább hárommillióm van egy titkos számlán, de ő majd megtudja, mert ő úgyis mindent megtud, és “kicsinál” egy jó ügyvéddel. És a Kata rendelőjét is betiltatja. Nocsak, gondoltam, Edit megszerezte az esszékötetemet is, hogy ilyen jól informált? Ki adhatta oda neki? Igaz, oly mindegy!

Elkezdett egy fiatal, 17 éves lányról is beszélni, akivel állítólag együtt élek, akivel láttak többször a városban, akinek az apja, egy évvel fiatalabb nálam, és meg akar ölni. Hű, de jó egy kisvárosban élni. Valaki, akinek elmeséltem, Eszterrel hogyan ismerkedtünk meg, továbbmesélte, mindenki hozzátapasztott valamit, elvett belőle, megmásította, úgy, hogy a végén alig lehetett ráismerni. Edit szerint a fél város ezt beszéli, és lám, ő tudta, hogy k….m van, de hogy nem szégyellem magam, ilyen gyalázatot, hogy egy ilyen kis k…. miatt otthagytam a családom.

Hát erre szokták mondani, hogy a hír igaz, csak nem New Yorkban, hanem Moszkvában, nem Chevroleteket, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Különben minden igaz. Igaz, hogy van Eszter, aki három hónap múlva 19 éves, nem tizenhét, igaz, hogy édesanyjánál, nem édesapjánál egy évvel idősebb vagyok, vicceltem is Eszternek, hogy az esküvőnk napján majd megkérdezem Zsófit, ezentúl anyukának szólítsam-e. Az imádságos lelkületű, ártatlan Eszter nem k….m, hanem lelki kapcsolatom, alig találkoztunk személyesen, főleg leveleztünk, és soha nem akart a családomtól elszakítani, és én sem miatta jöttem el.

Kecskeméten még sosem járt, legalábbis, amióta ismerem nem, nem hogy együtt élne velem, és édesapja nem rajong értem, de biztosan nem akar megölni. Ha ez a pletyó így megy tovább, hamarosan hármas ikreink lesznek. Nem értettem miért idegesítette fel önmagában a képzelt vetélytárs fiatalsága Editet, mert eddig, ahogy hallottam, azt hitte, hogy egy  harminc-negyven közötti elvált asszonnyal kavarok, még meg is mutattam Viktor fiamnak, hogy egy személyre van ágyazva a szobámban, és csak férfi fehérneműk lógnak a fregolin[1].

Az meg, hogy elsikkasztottam a pénzt, az egyenesen vicc. Ő csak azt veszi figyelembe, amit neki adtam elsején kézbe, hogy hányszor kért még harmincezret, vagy ötvenezret huszonötödikén, amikor kifogytak pénzkészletei, hogy hányszor mentünk együtt bevásárolni a Pólus centerbe, Duna Plazába, Metróba, úgy, hogy én fizettem, hogy hányszor hoztam pizzát, kínai kaját, hogy ne kelljen főznie, az mind kiesett az emlékezetéből. Biztos tüzeli valaki, de hát oly mindegy, majd rájön egyszer, legkésőbb odaát, minek izgassam magam. Így aztán egy nyugodt, higgadt levelet írtam neki, és betettem a garázsba, hogy már reggel megtalálja.

Editkém!

Bocsáss meg, ha bántónak érezted soraimat, egyáltalán nem annak szántam őket. Azt azért korrigálnám, amit mondtál, hogy ne szóljak bele, hogyan osztod be a pénzedet. Én arra írtam javaslatot, hogy oszd be azt a pénzt, amit én adok nektek, és azért, mert a rendelő + a biztosítások (összesen kb. 50.000 Ft) majdnem egy harmadát elviszik annak, amit adok! És nem írtam volna javaslatot, ha nem fordulsz plusz összegért hozzám, vagy legalábbis magyarázat nélkül, és Vikin keresztül.

Engem sem bírósági határozat, sem semmilyen fórum nem kötelez, hogy azt a pénzt adjam! Saját jó szántamból adom, önszántamból gondoskodom Rólatok, ezt azért el lehetne ismerni, még ad absurdum, meg is lehet köszönni havi 180.000 Ft-ot. Nem pedig azt mondani, hogy “azzal nincs megoldva semmi, hogy odavágsz 180.000 Ft-ot”. Ha további összegekre van szükség, mert tanévkezdés van, akkor azt meg lehet velem beszélni, hogy azt is megelőlegezzem és később beszámítsam, de nem indulatosan, szemrehányásokkal, sértésekkel, hanem nyugodtan, egymást tisztelve, tiszteletben tartva, nem vádaskodva.

Mindig rugalmas voltam, és megértem a Te problémáidat is. Kérlek Te is értsd meg az enyémet. Ha a devizaszámla fölével (kb.550.000 Ft) meg egy garázs árával (legyen 1 Mio) vágok neki az életnek, komoly egyenlőtlenség alakul ki közöttünk. Ha a maradék fizetésem, (ami valóban nálam csak egy emberre oszlik el) amit a lakbér + rezsiköltség terhel, még tovább faragom, hol ilyen, hol olyan címen, akkor nagyon nehéz lesz arra a lakás/autó/lakberendezés szintre eljutnom, ahol Te már vagy, vagy Ti már vagytok.

Kevesebbet, mint a vagyonunk egy negyedét kértem, és Te ezt is lesöpörted az asztalról, pedig nincs olyan jogszabály, hogy “aki elmegy, annak semmi sem jár”. Fele-fele, kivéve azt a vagyont, amit az egyik házastárs a házasság alatt ún. különvagyonként szerzett. Utána pedig 40% ill. maximum 50% tartásdíj. Ezt én bírósági végzés nélkül adom Neked! És afelett is adtam, úgy a gyerekek zsebpénzét, mint a 45.000 Ft-ot, de legalább valami megbecsülést, normális hangnemet én is elvárok érte, mert így, ha jóindulatomért, rugalmasságomért, megértésemért csak szemre-hányást kapok, nem fogom ezt a gyakorlatot folytatni.

Kérlek, az átutalási betétszámla számát légy kedves megadni, hogy az 1.100 Ft-ot, a postai átutalás költségét is megspórolhassuk. És ha anyagi gondod van, kérlek, fordulj hozzám közvetlenül, nem tehetek róla, hogy anyagilag rám vagy utalva, de kölcsönös rugalmasságot elvárok!

A legtöbb hangsúlyt Te az anyagi dolgokra fektetted szóban, de azt hiszem, szíved mélyén az fáj, hogy elmentem, ezt éled meg lelki csapásnak, kudarcnak. Pedig ez nem kudarc egyikünknek sem, de főleg Neked nem az. Emlékezz vissza, minek, milyennek tartottál, főként az utolsó három évben! Hát egy olyan pacáktól megszabadulni megváltás, felszabadulás, akkor pezsgősüveget kell bontani, ha egy olyantól megszabadul valaki! Mennyi sérelmet, fájdalmat soroltál fel, amit szerinted tőlem kaptál! Mindez nincs többé!

Hidd el, hogy nagyon sokáig, nagyon alaposan megfontoltam ezt a döntést, és öngyilkosság, vagy téboly helyett a legkisebb rosszként választottam ezt, mert már képtelen voltam tovább együtt élni Veled. Nekünk nagyon más, nagyon eltérő a természetünk, én nem minősítek, semmi rosszat nem mondok Rólad, csak azt mondom, hogy mások vagyunk. Mondják, hogy az ellentétek kiegészítik egymást, én úgy tapasztalom, hogy felőrlik, megsemmisítik egymást. Biztos vagyok, hogy én nem vagyok képes Téged boldoggá tenni, mert a 19 év ezt is megmutatta, magad soroltad el sérelmeidet. Én is más vagyok, mint Te, a mi természetünk egymásnak pontosan az ellentéte, legnagyobbrészt ebből adódtak a Te sérelmeid, elégedetlenségeid.

Kezdve a teljesen eltérő alaptermészetünkön, extra nyitottság/zárkózottság, extra optimizmus/kevés optimizmus, a táplálkozási, szórakozási dolgainkon keresztül a házasélet egyik lényeges részével folytatva, nagyon másak voltunk, ezt Te is elismered, csak hozzáteszed, hogy a Te viselkedésed a normális, a helyes, az érthető. Szerintem a test a lélek tükre, betegségnél nem a testet, hanem a lelket kell gyógyítani, szerinted nincs lélek, csak anyag, az anyagot kell bármi áron, bármilyen eszközzel megreparálni. Ez a másság is komoly éket vert közénk. Halálon túli, születés előtt élet, ezt már alig merem leírni, ez is nagyon sok különbözőségre adott okot, alkalmat.

A legneuralgikusabb pont éppen a szeretet értelmezése, napi gyakorlata volt, mert Te úgy gondoltad, a szeretetbe “belefér”, hogy ha én jobban tudok valamit, mint a másik (vagy azt hiszem, hogy jobban tudom) akkor én rákényszeríthetem ezt a jót, befolyásolhatom őt, sőt kötelességem ezt megtenni, mert ez a szeretet. Én úgy gondoltam, az a becsületes, ha elismerem minden esetben, amikor utólag arra a meggyőződésre jutok, hogy Neked volt valamiben igazad, Te ebből azt a következtetést vontad le, hogy mindig Neked van igazad, és hogy én mindig hallgassak Rád, fogadjak szót Neked. Én meg sosem bírtam elviselni, ha nem a saját fejem alapján élhettem az életem, a pokol volt számomra, ha bármilyen módon befolyásolni akartak, akármilyen jó szándékkal is. Mindig az ellenkezőjét érték el vele. Emlékezz, hogy reagáltam, amikor szüleim Vikit templomba vitték, meg emlegették, hogy meg kéne kereszteltetnem őket!

Amiről le tudok mondani, az igazán az enyém. Ha le tudok mondani valaki befolyásolásáról, akkor nyerem a legnagyobb befolyást fölötte! Ha befolyásolni akarom, elvesztem befolyásom, sőt, épp az ellenkezőjét érem el, lásd imakörbe járás tiltása, a Jóistennel kapcsolatos véleménynyilvánításaid, gyógyszerszedés, stb.

Én úgy gondolom, hogy szeretlek = elfogadlak olyannak, amilyen vagy, nem akarlak megváltoztatni, segítségem felkínálom, ha nem fogadod el, nem tukmálom rád. Tehát szeretlek = csak adni akarok, ha elfogadod, feltétel és viszonzásvárás nélkül (ugye ismerős Biegelbauer Palitól!) és nem kapni akarok, éppen ezért szerintem nem fér a szeretetbe semmilyen birtoklásvágy, kisajátítási vágy, féltékenység. Emlékszel, hogy mennyire egyetértettél ezzel, amikor a Nyomorultak c. film kapcsán gyermekeink előtt bocsánatot kértem Tőled, és elmondtam, nem hiteles a Hang könyv ama kijelentése, miszerint Isten féltékeny? Tehát a szeretet nem görcsös szorítás, birtoklásvágy, hanem elengedés, ahogy a filmben a férj gyakorolta.

A szeretetbe, mostani eszem szerint az sem fér bele, hogy eltűrjük, mások szabad akaratunkat megcsorbítsák, de ez csak a legutolsó időkben világosodott meg bennem, és sajnos helytelen birkatürelmemmel magam ösztönöztelek, bátorítottalak arra, hogy átlépd az én szabad akaratom határát. Tehát nem hibáztatlak, magamat hibáztatom, mert nem történhetett volna meg mindez, ha hamarabb a sarkamra állok. Amikor még Te jártál előttem az ezoterikában, Te hívtál Agykontrollra, Te voltál előbb reikin, 1994-ben, az első meditációmon azt mondta a belső hangom, “állj a sarkadra!”. Sajnos mostanáig tartott, míg megtettem.

Similes simile gaudet, mondja a latin, hasonló a hasonlót dicséri, és biztos vagyok benne, van olyan Hozzád hasonló természetű ember, akit így, ahogy vagy, boldoggá tudnál tenni, és aki Téged is boldoggá tudna tenni, és szívből kívánom, hogy a sors összevezessen vele, mert hiszek abban, hogy mindenki boldogságra született, és hogy Neked is kijár a sorstól a boldogság!

Ami tőlem telhető nagyon szívesen megteszem, vállalok esti dialíziseket Böbével, hogy elmehess, programot csinálhass magadnak, hogy ki tudj egy kicsit kapcsolódni, társaságba, emberek közé kerülj. Én szívből tudnék örülni a Te boldogságodnak, és kívánom, hogy megtaláld! Emlékszel, amikor Böbe kiszaladt a szobából “Anya! Azt álmodtam, terhes leszel!”. Tudtam, hogy nem rám vonatkozik, hiszen már három éve éltünk e szempontból aszkézisben. Nekem egyből az ugrott be, hogy lesz egy boldogító kapcsolatod, és végre boldog leszel. És majd gratulálok az új jövevényhez! Nem szebb dolog formailag külön, de tartalmában békében, szeretetben élni, mint formailag egy fedél alatt, de tartalmában kölcsönösen szenvedve, kutya-macska barátságban?

Én – és ezt elsősorban elismerem több más hibám mellett hibámnak – a másságunkból, különbözőségünkből adódó belső elégedetlenségeimet éveken, évtizedeken keresztül elfojtottam magamban, mert azt hittem, az a helyes, ahogy Te is minden lépésedben, házaséletünk minden megnyilvánulásában azt hitted, hogy az a helyes, amit Te éppen akkor teszel. Tehát Te is, én is jó szándékkal tettük azt, amit tettünk, mégis ez lett belőle, ami lett. Éppen azért, mivel Te mindig jó szándékkal éltél, abban a hitben, hogy a legjobbat teszed, éppen azért ismétlem, semmiben nem hibáztatlak, és szeretnék Veled egy kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen alapuló kapcsolatot ápolni. Én azt vártam, hogy tartalmában javul kapcsolatunk, még ha formában nem is.

Én úgy reméltem, hetente egy-kétszer meglátogatlak Titeket, mindenről tájékoztatjuk egymást telefonon, tiszteljük, szeretjük egymást, tehát tartalmában helyreállítjuk, javítjuk kapcsolatunkat. Te eljárnál egy kicsit kikapcsolódni, én elvállalnám ilyenkor az esti dialíziseket, mosolyogva, örömmel köszöntenénk egymást.

Felvinnélek Téged, vagy Titeket időnként Budapestre, vagy akár a Balatonra is, Te meg elmondanád, hogy kell a 4A programot bekapcsolni a mosógépen. (időközben megtanultam. Vasalni is!) Kóstolót vinnék főztjeimből, Ti meg meghívnátok a gyerekek születésnapjára. (most azt sem tudom, Viki kapott-e ajándékot kettőnk nevében, mert nem köszönte meg, de gondolom Te odaadtad neki). Nem mertem eddig sem leírni, sem mondani, mert a kétféle értelmezésünk miatt félreérthető, de én nagyon szeretlek Titeket, meg külön Téged is Editkém, hiszen 19 évet éltünk együtt. Szeretlek, de én mást értek a szeretet alatt, mint hogy szót fogadjak neked, és nálam az is belefér, hogy ha minden igyekezetem ellenére, nem bírom tovább a Te szeretetedet, akkor én közben új lapot nyitok az életemben. Te is azt mondtad, hogy szeretsz, csak hát én azt nagyon fájdalmasnak, sőt elviselhetetlennek éltem meg, ahogy most Te is elviselhetetlennek, fájdalmasnak éled meg az én szeretetemet.

Én a helyreállítást így értem, azt, hogy a formát, a férj-feleségi viszonyunkat helyreállítsuk, azt 19 évi sikertelenség után lehetetlennek tartom. És nem mondom, hogy nem voltak boldog pillanataink, voltak bőven, de ha belegondolsz, ezek legtöbbször nem egymáshoz, hanem gyermekeinkhez kapcsolódtak.

Voltak azért egymással is boldog pillanataink, ez is előfordult, ezt sem vitatom, de sajnos ma is több bennem a fájdalmas emlék, és hangsúlyozom, nem Téged hibáztatlak, hanem én éltem meg a belső elégedetlenségemet, és annak elfojtását fájdalmasnak. Ezért kérlek, hogy próbáld meg – hidd el Neked is jobb lesz – hogy nem engem hibáztatsz, hanem megpróbálod elfogadni, feldolgozni ezt a helyzetet, és kihozod a lehető legjobbat belőle. Egyszóval, hogy citromból limonádét csinálsz.

Bennem olyan mindent elsöprő erővel tört fel - egy mondhatni materialista szemléletű stresszoldás kapcsán, és nem hittestvérek, sem ún. szerető befolyásolására - a 19 év alatt elfojtott elégedetlenség, hogy nem volt, és nincs is más választásom, mint hogy külön éljek Tőled, és sajnos, ezáltal a gyerekektől is.

Most meg kellene találnunk annak lehetőségét, hogy mi az a legjobb, amit ebből ki tudunk hozni. Szerintem semmiképpen sem az, hogy ügyvédhez szaladgálunk, meg papírokat keresünk elő, (a bérlistát tartalmazó dossziémat letehetnéd a garázsba, majd elviszem) hanem az, ha igyekszünk megegyezni, és békében lenni. Ez szolgálja a leginkább gyermekeink érdekét is. Nem lenne groteszk, hogy abból a pénzből fogadnál ellenem ügyvédet, amit én adok neked?

Nem mondtam soha, hogy Tőled lettem rosszul, semmiért nem hibáztattalak, de igenis visszaesett az állapotom, mert egyszer “sokáig tartott a hancúr, a lelki kapcsolattal? Azzal a rohadt büdös k….-val? Hadd tapossam ki a belét!”, egyszer meg dugóhúzót szorongatva “a legszívesebben megölnélek most!’” hát Editkém ilyen fogadtatás mindenkit megvisel lelkileg. Ne várd, hogy gyakran menjek Hozzátok, ha így fogadsz. És lelki kapcsolatom van, akivel még levelezni is csak ritkán tudok, találkozni a következő két évben nem, és hosszú évek fognak eltelni, míg ebből egy fedél alatt lakás, vagy esetleg házasság lesz. Másodszorra sokkal jobban meg fogom gondolni.

És a lelki kapcsolatom csak arra bíztatott, hogy Téged minél jobban igyekezzelek szeretni, sosem akart elválasztani Tőled, sosem akart birtokolni, kisajátítani, épp ez benne az ellenállhatatlan! Mikor megírtam, hogy elköltöztem, azt írta, ha meggondolom magam, és visszaköltözöm, ő örülne annak is, mert neked jobban szükséged van rám, mint neki. Tehát azt javaslom még gondolatban se akard “megtépni”, sem még komolyabb dolgokat vele véghezvinni, mert egyáltalán nem szolgál rá! Ha valakire, akkor rám haragudhatnál, de tudod jól, hogy a harag annak árt a legjobban, aki haragszik! A magad érdekében kérem, hogy ne haragudj rám és bocsáss meg nekem!

Lehet, hogy nekem is ezt kéne még tökélyre vinnem, mert a testpszichológia szerint a hát a múltat jelenti, és a hátam tele van izomgörcsökkel (melyekre nem a Nospa, hanem a felejtés a gyógyszer), belső hangom is azt mondta, “elengedni a múltat”, bal térdem a testpszichológia szerint a feleség, otthon, család, az is berobbant. Kisujjaim a testpszichológia szerint a feleség megjelenítői, kezemen, lábamon be vannak gyulladva, és az meg mindennél beszédesebb, hogy az elköltözésem napján duplájára duzzadt a bokám, ezzel is jelezve, hogy nem hivatásommal, hanem magánéletemmel kapcsolatos az alapbetegség gyökere. (ha Te a megoldást másban látod, akkor bízzál benne, az idő majd kihozza belőlem!) Ezeket az eü. dolgaimat azért írtam, mert szüleimnél érdeklődtél eü. állapotom felől.

Úgy látszik 19 évet nehéz elfelejteni, de remélem nem tart 19 évig! Neked is azt kívánom! Van egy jó sláger, mindkettőnkre vonatkozik: “Csak a szépre emlékezem!” Így tudnánk mindketten túljutni ezen a valóban fájdalmas, szétváláson, meg úgy, hogy nem teszünk szemrehányást egymásnak, elfogadjuk egymást, és békében, egymást tisztelve élünk.

És sokan járnak hozzám a lakásomra, de nem “hancúrozni”, ráadásul, ha a korösszetételt látnád, meg az arcokat, nem gondolnál ilyesmit rólam. De egyébként is! Nem azt csinálhatnék már, amit akarok? Ha “hancúrozni” támadna kedvem, akkor hancúrozhatnék nyugodtan, bár már olyan fizikai és lelki állapotban lennék, de egyelőre örülök, ha éjszaka meg tudok fordulni az ágyban. Már csak ezért sem hancúrozom! Én szívesen találkozom Veled, vagy beszélek Veled telefonon, csak a nyugodt, békés hangnemet kérem. Ne vigyünk érzelmeket, indulatokat a párbeszédbe, mert akkor veszekedéssé fajul az ügy. Kívánom, hogy minél hamarabb megnyugodj, lelked békét leljen, és hogy boldog légy!

Üdv: Viktor