A BOMBÁZÁS

 

 

Péntek reggel, munkába menet, beraktam a garázsba levelemet, és szombat reggel nyolc körül erős kopogásra ébredtem. Hét közben annyira kifáradtam, hogy szombaton gyakran tízig, tizenegyig aludtam, ezért váratlanul ért a kopogás. Ráadásul ki kopog nálam? - Ki az? Kérdeztem, miközben meztelenül, ahogy aludtam, előkászálódtam az ágyból. - Postás! Ismertem fel feleségem dühös hangját. - Mindjárt Editkém, csak felveszek valamit, mert nincs rajtam semmi.

Ahogy totyogtam befelé a szekrényhez, felmerült bennem, hogy Eszter fényképét nem kéne-e eltennem, de a saját lakásomban már csak azt csinálok, amit akarok, vagy nem? És különben is, csak a konyhába hívom be Editet. – Mindjárt Editkém, megyek már! Kiabáltam, mert álmos voltam, fájt a bokám, alig tudtam merev tagokkal a pólót, meg a strandgatyát felhúzni, és az is időbe tartott, míg az ajtóig bicegtem. Igyekeztem, de nem ment jobban, pedig éreztem Edit türelmetlenségét.

Na, ez hiányzott nekem, gondoltam, és kinyitottam az ajtót. - Szia Editkém! Mit tehetek érted?
- Azelőtt meztelenül is mutatkoztál előttem, mi ez a nagy öltözködés? - Kérdezte csípősen. - Editkém, az akkor volt. - Válaszoltam.

Erre aztán bedühödött. Nekem ne rakjál semmiféle levelet a garázsba! Olyan gyáva vagy, hogy csak sötétben mersz arra járni, nehogy meglássanak? És az én pénzemet ne oszd be, ha csináltál három gyereket, akkor gondoskodj is róluk! Közben felém nyomult, én hátráltam a nappali ajtaja felé, és próbáltam a konyhába invitálni. - Fogadhatlak talán a konyhában?

- Nem! Mondta, és félrelökött, és berohant a nappalimba. Ott is nekiállt tovább pörölni, de tekintete egyszer csak a házioltáromra esett, villámgyorsan lekapta a gyerekek fényképét azzal, hogy nem hagyja egy helyen ezzel a k…val, majd felkapta Eszter bekeretezett fényképét, rávágott vele a dívány karfájára. Az üvegborító ezer darabra, szilánkra hullott, ledobta a maradékot a földre és elkezdett taposni rajta.

- Edit! Kihívom a rendőrséget! Szóltam rá, mert eszeveszetten tombolt, mint aki nem beszámítható, de mintha meg sem hallotta volna.
- Te perverz, pedofil, mocskos, gusztustalan, liliomtipró! Nem szégyelled magad? Ezt sose bocsátom meg neked, mert még eddig megbocsátottam volna, de ezt a szégyent, hogy ilyen beteges dolgot csinálsz, hát nem tudom, hogyan fogsz a gyermekeid szemébe nézni.

Erre már csak nevetni tudtam, mert Edit közben szorgosan, aprólékos gonddal tapicskolt a maradékon, hogy minden miszlikbe törjön, de aztán a rendszeretet megszólalt benne, és elkezdte lábával összesöpörni az üvegszilánkokat. Mikor fogom én mindezt összesöpörni, gondoltam, de higgadtan válaszoltam Editnek is:

- Remélem a fiaim büszkék lesznek rám, és te meg nem tudom min izgulsz? Eddig azt hitted, hogy egy harmincas nővel gyűröm az ipart, most van helyette egy tizennyolc és fél éves, nem tizenhét, hanem tizennyolc és fél. Mi változott? És pedofilnek a tizennégy év alattiak megrontóit hívják, liliomtiprónak pedig azt, aki tizennégy és tizennyolc év közöttinek a szüzességét erőszakkal elveszi, de nálunk egyik sem áll fönn, mert még csak nem is csókolóztam vele, míg be nem jelentettem szándékomat, és lelki kapcsolat van köztünk.

- Nem is liliom ez, hanem fonnyadt, száraz kóró, rusnya kis béka! Mondta Edit undorral.
- Amíg a férjem vagy, lelki kapcsolatot sem szabad! - Hol vagyok én már Editkém a férjed? Kijelentettem június 26-án, hogy nem vagyok az, és azóta nem vagyok az!
- Mi vagy te? Bíró, vagy Isten? Amíg el nem választanak, úgysem nősülhetsz újra ezzel a fonnyadt kóróval, és mi van ha nem válok el? - Editkém, engem a formai dolgok nem érdekelnek, majd azt mondom neki, hogy mától a feleségem vagy, s akkortól az lesz, nem a papír a lényeg. És most liliomtipró vagyok, vagy fonnyadt kóró tipró?
- Mit képzelsz, a te külsőddel elhiszed, hogy egy ilyen fiatal lány szeret, ez csak a pénzedet akarja, el fog hagyni, amint megismer, meg elfogy a pénzed!

- Látod, pont ez bizonyítja, hogy lelki kapcsolat, és Editkém ő mindig csak melletted állt ki, azt mondta, hogy téged szeresselek, meg hogy egymásnak vagyunk teremtve. Még most, amikor elköltöztem, akkor is azt mondta, hogy örülne, ha visszaköltöznék, mert neked jobban szükséged van rám, mint neki.
- El fog hagyni, csak veled imádkozik, de közben van egy fiatal fiúja, aki …….ja!
- Ugyan Edit, ne strapáld magad, olyan felesleges!

- Tudok mindent, tudom, hogy az erdőbe mentetek imádkozni, meg hogy letérdeltél előtte!
- Na látod, mondtam, hogy lelki kapcsolat!
- Nem az, mert utána ……tok az erdőben!
- Editkém, ne légy már közönséges!

Edit tovább hőbörgött, könyvespolcomon is “rendet” akart tenni, ezért most már határozottan eléálltam, és félig humorosan kitessékeltem. – Köszönjük a látogatást doktornő! A látogatási idő lejárt. A betegnek nyugalomra van szüksége! Szíveskedjen elhagyni a kórtermet. Tessék kifáradni! Köszönjük a látogatást.

Utána összeroskadtam az üvegcseperek felett és kibuggyantak könnyeim. Édes Jó Istenem! Hová jutottunk? Miért kell ennek így lenni? Mi lesz még ebből? Meddig tart még ez a kereszt? Eszter már több min egy hete nem ír, nem is telefonál, az akciós rádiótelefon, amit kolleganőm ötlete alapján Eszternek vettem, hogy esténként az olcsó időszakban beszélgethessünk, itt árválkodik, és azt sem tudom, mikor adhatom át neki. Zsófi ugyanis felhívott hazaérkeztük után, és először udvariasan megköszönte Korfuról hozott apró ajándékaimat, elmesélte Franciaországi élményeit, majd rátért, hogy szerinte már testi kapcsolatom van Eszterrel. Tőrdöfés volt szívembe ez az alaptalan gyanúsítás, ezért abban a pillanatban visszavágtam, hogy Istenszerető vagyok, hogy gondolhat ilyet rólam? Zsófi hamar curikkolt, és azt mondta, Eszterről gondolja, mert ő olyan fiatal, és meggondolatlan. Ezzel még nagyobbat bakizott, hogy finom legyek, mert saját lányát bemocskolta, és ráadásul engem ugyanúgy, hiszen testi kapcsolathoz mindig két fél kell, akármelyik is a kezdeményező. Jobban fájt ez a beszélgetés, mintha száz, vagy ezer pofont is kaptam volna.

De miért? Aztán rájöttem, projekció. Akinek nincs rendben valamely területe, azt vetíti rá a másikra. Amelyik közértben öles betűkkel kiírják, hogy minden lopást, értékre való tekintet nélkül a rendőrségen feljelentünk, ahol a legbizalmatlanabbul motozzák a táskákat, ott csapják be a legjobban az embert. Ráadásul, próbáljon meg valaki rendőrt hívni, hogy “tévedésből” többet ütöttek be a kasszába, hogy a madzagos végét is belemérték a párizsiba, hogy száraz Tokaji szamorodni helyett édeset ütnek be, de következetesen, előre megfontolt szándékkel, nem véletlenül.

A magát a legolcsóbbnak hirdető élelmiszerbolt lánc tagjában magam éltem meg ezt az esetet, de például egy Spar üzletben elképzelhetetlen az ilyesmi. Ahol megbíznak a vevőben, és hagyják, hogy maga árazza be gyümölcsét az árazó-cimkézőgéppel, azért teszik ezt, mert magukból indulnak ki, nem a legeslegolcsóbbak, de legalább biztos lehet benne az ember, hogy nem verik át.

Írtam mindenesetre Zsófinak egy levelet, melyben megírtam, mennyire örültem, hogy Eszter mellett vele is levelezésbe kezdhettem. Eszter, még legutolsó telefonbeszélgetésünkkor jelezte, hogy levelem kellemetlen hullámokat váltott édesanyjában, és szerinte most hallgatnunk kéne, nem szabadna feszítenünk a húrt, főként arra kéne törekednem, meg ne tudja Zsófi, hogy elköltöztem. Én mindig szerettem tiszta vizet önteni a pohárba, és legalábbis eddig, bíztam abban, hogy Zsófi megértheti indokaimat, helyzetemet, és nem tilt el Esztertől. Így is kilátásba helyezte, hogy a tanév alatt maximum heti egy levélváltás történhet közöttünk, mert Eszternek az érettségire kell készülnie.

Az lehetett a baj, hogy Zsófi megérezte, viszem a lányát, hogy Eszter mindennél jobban kötődik hozzám, mert a Mindenség, a Jóisten kapcsol össze minket. Erre megszólaltak a szirénák, bekapcsoltak a vészt jelző reflexek, és a legkönnyebb volt olyannal távol tartani minket egymástól, amire a legtöbb ember (sajnos) a mi esetünkben gondol, hancúrozik a vén kujon, és a hebehurgya leányzó, és szülői bölcsesség, sőt kötelesség ennek véget vetni, akár így van, akár nincs. Punktum!

Csodálatos az ember. A legnagyobb képtelenségről is meg tudja magát győzni, ha akarja. Gondolt egyet a sündisznó, hogy fel kéne ásni a kertjét, de nem volt ásója, ezért elindult a nyuszi pajtáshoz. Tirirí, tárárá, ment mendegélt az erdőben, és gondolkozni kezdett. Vajon odaadja a nyuszi a lapátot? Hát? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Fura egy lények ezek a nyulak, nincs tüskéjük, hosszú fülük van, meg pajort sem esznek, csak füvet. Hát? Oda fogja adni? Lehet, hogy nem. Ment mendegélt, megint eszébe jutott a nyuszi. Nem, nem fogja odaadni a nyuszi, mert múltkor sem fogadta el a döglött egeret, amivel megkínáltam. Ronda egy állat ez a nyuszi! Meg smucig, irigy is. Nem, biztos nem fogja odaadni a nyuszi. Ez a nyuszi egy gonosz, irigy, buta állat, fúj nyuszi, fúj.

Ment, ment még egy darabig, megérkezett a nyuszi házához, berúgta dühösen az ajtót, és rárivallt a megszeppent nyuszikára: - Edd meg azt a vacak ásódat nyuszika! Te ronda irigy fajzat! Nyuszika, aki egy mukkot sem értett az egészről, és jószívűségéről volt híres az erdőben, lelkére vette, és sírva fakadt. Hát eddig a történet, és ezért ültem oly szomorúan az üvegcserepek felett.

Csak rá ne jöjjön Edit, hogy kit látott a fotón! Sok mindent tud, de a sárga pulóveres fotóról nem ismerhet rá, hisz én is alig ismertem meg Esztert az esküvő után. Jaj, édes Istenem, segíts meg, csak Eszternek, a kis virágszálnak, baja ne legyen! Nehogy bántsák, be ne mocskolják szegényt!

Hiába volt fohászom, talán így kellett lenni, mert két nap múlva Edit tajtékozva felhívott. – Nem csalnak a megérzéseim! Már az első percben nem tetszett nekem az unokaöcséd felesége, még a szeme sem állt jól. Szép kis kerítőnő, mondhatom, szégyellheti magát, hogy szétrombolta unokaöcséd ötéves kapcsolatát, majd utána a mi húszéves házasságunkat!

Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak, de összeszedtem magam, és villámgyorsan elkezdtem Zsanettet védeni. – Editkém! Zsanettet hagyd ki az egészből, neki semmi köze sem volt hozzá, még csak véletlenül sem segítette kapcsolatunkat, nem rajta keresztül ismerkedtem meg Eszterrel, és sem Zsanettnek, sem Eszternek semmi köze sincs ahhoz, hogy elköltöztem tőled.

- Nem hiszem azt én el, majd kiosztom én őket, hogy tudják meg, nem lehet más házasságát szétzilálni! – Mondta és lecsapta a kagylót.
Na, jól nézek ki, kiborult a liszt, gondoltam, bár ez még jól is elsülhet, mert ha Edit kiveri a huppot Eszter édesanyjánál, talán ráérez, miért is költöztem valójában el, és optimális esetben még javunkra is fordulhat is a dolog. Persze tudja-e egyáltalán Edit Zsanették címét, meg telefonszámát? Nem nagyon szokott figyelni, amikor én vezetek. Biztos, ami biztos, kipróbáltam, hogy fel tudom e hívni Zsanettéket, de a posta szerencsére üzemhibát jelzett, így megnyugodtam, Edit sem tud odatelefonálni, a két dialízis közti idő pedig kevés neki, hogy Zsámbékra elautózzon.

Korai volt örömöm, optimizmusom, mert másnap csörgött a telefon, és Eszter elkeseredett, sírós hangját hallottam:
- Most mit csináljak, minden kiderült, mi lesz velem? Zsanett átjött az előbb és nekem esett, hogy én vagyok az oka, miért bátorítottalak, nem lett volna szabad még leveleznem sem veled, és Edit odatelefonált, hogy mondják meg a férjemnek, hogy költözzön vissza a családjához, meg mindenfélét mondott még. Úgy érzem magam, mint Róma legutolsó szajhája!

- De miért szívem? – Mondtam nyugodtan. - Mikor te nem vagy az? Te semmiben nem vagy hibás, te nem bátorítottál engem soha, semmire, mindig csak azt mondtad nekem, hogy maradjak a családom mellett, és hogy szeressem jobban a feleségem. Akinek nem inge, nem veszi magára? Miért kell beijedni, ha neked esnek? – És picim, mi volt veled? Két hete se telefon, se levél?
- Azért nem írtam, mert már két hete azzal kísértenek a krampuszék, hogy mégsem te vagy az igazi, hogy nekem még megtapasztalásokra van szükségem.
- Hát miért nem hívtál segítségül? Nem megbeszéltük, hogy a másik imádkozik, és segít, ha az egyiket kísértik?
- Nem akartam fájdalmat okozni neked! – Folytatta szepegve, meg különben is, te is mondtad, hogy annak is örülnél, ha életed utolsó két hetében foghatnád a kezem!

Ekkortól kezdve már lesett a tantusz, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk. Csodálkoztam is, hogy engem mindig kísértettek krampuszék Eszterrel kapcsolatban, de őt velem kapcsolatban nem! Ha ez így van, akkor addig leárnyékolták őrangyalai, most pedig valamilyen okból ráeresztették a kísértőket, és Eszter nem bírja a strapát. Már akkor sem mert szegény szembeszállni, amikor édesanyja meggyanúsított minket, már akkor sem mert kiállni kettőnkért, most meg, hogy Zsanett nekiesett, már ki tudja, minek érzi magát.

Persze nem is lehet elvárni, egy ilyen törékeny fiatal lélektől, aki még nem edződött meg az életben, hogy nagyobb hatásfokkal védje magát. Meg aztán édesanyja, aki életének minden rezdülését befolyásolni akarja, szinte ráfolyik, édesapja kislánykorában mogyorófavesszővel tanította fegyelemre, ő pedig egy naiv, romlatlan, és ebből a szempontból tapasztalatlan. Csodálatos tiszta tó a lelke, de nincs még lelkiereje.

Csak egy módon lehet kihúzni a bajból. – Esztikém! Picim! Nincs semmi baj! Nyugodj meg szívem! Te úgy tudod menteni magad, hogy megmondod Zsanettnek, meg anyukádnak, hogy azonnali hatállyal megszakítottad velem a kapcsolatot, mivel elköltöztem otthonról. Akkor nem vethet a szemedre senki semmit.
- És tudod, a szeretet nem kapaszkodik, hanem elenged. Én elengedlek, legyen annyi fiúd, amennyit csak akarsz, menj férjhez, ha úgy hozza a sors, csak egyet kérek, ha egyszer megszólalok a szívedben, akkor keress majd ki a telefonkönyvből. Biztos benne leszek, vagy én, vagy valamelyik rokonom, és akkor jelentkezz. Az én szívemből soha senki, és semmi nem fog kitörölni. És kívánom, hogy légy nagyon boldog, a kis diktafont, ami nálad van, azt is tartsd meg, jó lesz az iskolában felvenni az előadásokat. A leveleimet meg dobd ki nyugodtan, hogy könnyebb legyen elfelejteni.

- Nem, azt nem dobom ki, mentegetőzött enyhe bűntudattal.
- Ugyan, picim, ne törődj velem, te most csak mentsd magad, mert neked sokkal nehezebb a helyzeted, mint nekem. Ha a Jóisten úgy akarja, úgyis összekerülünk még. Áldjon meg a Jóisten, maradj ilyen tiszta, amilyen vagy, és vigyázz magadra!
Az utolsó mondatokba még egy jó nagyot belekacagtam, mintha épp egy viccet mesélt volna valaki, Esztert sikerült megnyugtatnom, velem kapcsolatos enyhe bűntudatát eloszlatnom, és ekkor elkezdett üvölteni, jajgatni, ordítani a lelkem. Egy szénkarcot láttam a Nemzeti Múzeumban, amelyen a középkorban kínzásként egy csigaszerkezettel kettétéptek egy embert. Hát körülbelül ezt éltem át, csak nem testben, hanem lélekben.

Elsötétült velem a világ, nem kaptam levegőt, de nem is volt kedvem levegőt venni. Minek élni? Mit keresek itt, ezen a Földön? Miért léphettem be a Mennyország kapuján, ha kiesek belőle? Miért kellett elmennem arra az esküvőre? Miért is kellett megszületnem? Hát én sohasem lehetek már boldog itt a Földön? Nekem nem adatik meg a boldog párkapcsolat?

Lelkem mélyéig hatolt a kegyetlen, maró fájdalom, és szerencsére közbejöttek a munkahelyi tennivalók, sürgős kimutatást kellett készíteni osztrák főnökömnek, és Mosonmagyaróvárra kellett utazni kolleganőmmel, így a következő néhány órában teljesen le voltam foglalva. Este hatkor indultam Óvárról vissza és az autópálya délutáni hűvösében telepedett ismét agyamba a szörnyű érzés, a gyötrelem, Esztert elszakították tőlem.

Annyi erőm volt csak az Eszterrel folytatott beszélgetés után, hogy felhívtam Zsanettet, biztosítottam, hogy Eszter semmilyen mértékben nem felelős elköltözésemért, és egyébként is szakított velem, tehát amennyire módjában áll, igyekezzen Editet megnyugtatni, és távol tartani Eszter családjától. Szerencsére, nagyon, nagyon hála a Jóistennek, meg sem fordult a fejemben, hogy Editnek viszonozzam balegyenesét. Egy meditációban nagyon érdekesen zajlott le beavatásom.

Bokszoló voltam egy hatalmas arénában, ahol az egész nézőtér sötét volt, és a ring ki volt világítva. Bokszpartnerem már ugrált, gyakorolt, amikor bementem, szúrós egyeneseket, nagy lengőket, horgokat ütött, alig várta, hogy rám eresszék. Elkezdődött a meccs, megszólalt a gong, és én mindkét karomat leszorítottam magam mellé. Először még fájtak az ütések, de aztán egyre kevésbé, és ezzel párhuzamosan éreztem, hogy testem egyre keményedik, keményebbé, ellenállóbbá válik, ellenfelemnek egyre jobban fájnak az ütések, melyeket testemre mér, ellenfelem teste egyre szürkébb, sötétebb, az enyém egyre világosabb, majd ő elvágódik, s engem meg kikiáltanak győztesnek.

Drága jó Atyám! Hogy még mozizol is gyermekednek! Tényleg olyan vagy, mint a jó kertész, ahogy egyszer mondtad, mert elültettél, meglocsolsz, rám sütsz, hűs szellővel hűsítesz, hajnali harmattal pihentetsz, hisz Te vagy az Örök Jóság, Szeretet. Te drága, Te csodálatos! Mi lenne velem Nélküled? Te vagy a Mindenség! Mi lehet több a Mindennél? Szeretlek, imádlak, áldalak, magasztallak, beléd bújok, mert nem tudok Nélküled élni. Ennyi balegyenes, kupánvágás, jobbhorog után ki lenne képes újból felállni Nélküled?

Áldott légy örökké Istenem. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Mérhetetlenül, mindennél jobban szeretlek! Történjem velem bármi, csak Téged ne hagyjalak el, csak Tőled el ne forduljak! Vigyázz rám! Tudom Te hűséges vagy! Hisz milyen hűséggel vártál rám 25 évig! Csak álltál az ajtóm előtt és vártál, nem rúgtad rám, nem üvöltöttél, csak kopogtál halkan, és vártál. Te gyönyörű, te drága, Legszentebb, Legcsodálatosabb! Imádlak, imádlak, imádlak, olyan forrón szeretlek, amilyen forrón csak lehet. Hát lehet Téged nem szeretni? Ki az a tökkelütött?

Amikor akármit csinálhatok, Te mindig csak szeretsz, szeretsz, és szeretsz. És akárhogy megbántalak, Te akkor is csak szeretsz, szeretsz, és szeretsz, és nem ezerszer, hanem milliószor is megbocsátasz. Dicsőség a magasságban és a szívünkben Istennek, és békeség a Földön a jóakaratú embereknek!

Két nap múlva erőt gyűjtöttem, és felhívtam Zsanettet, aki elmondta, megoldódott a dolog, mert Edit Eszterrel beszélt telefonon, nem szüleivel. Amikor Edit őt, mármint Zsanettet felhívta, valahogy, nem is tudja hogy, de megmondta Eszterék telefonszámát, és hát így alakult az ügy. Véletlenül telefonszámot megmondani? Na jó, sohasem lehet tudni, kinek, mi játszódik a lelkében, hogy volt, mint volt, mindenesetre érdekes, hogy Edit őt tartotta kerítőnőnek, és a végén így összejöttek. Szegény Eszter, drága kis szívem! Mit kaphatott Edittől? Mit kellett neki ártatlanul végighallgatni? És mikor fogja mindezt kiheverni?

És mi vár még ránk? Most, néhány nap elteltével az a gondolat állt össze fejemben, hogy Eszter most beletemetkezik az érettségire való felkészülésbe, és utána kiutazik egy évre Franciaországba. Ez alatt a két év alatt bőven sikerül elfelejtenie, vagy legalábbis egészen elhalványítani az emlékemet, aztán jön egy jóképű francia fiú, aztán talán itthon is egy másik, esetleg férjhez is fog menni, de egy férfi sem fogja tudni megadni neki azt, amit tőlem kapott, testiség nélküli, birtoklásvágy nélküli, viszonzásvárás nélküli szeretetet.

Többé-kevésbé minden férfi ki akarja sajátítani a feleségét, ahogy én is tettem fiatal házas koromban, és a legtöbb le is rohanja fiatalos hévvel, mohó testi vággyal. Eszternek pedig más kell, ezért nem lesz maradéktalanul boldog, mert igénye van arra, hogy szabad legyen a kapcsolatban, akár házasság, akár csak együtt jár valakivel, és igénye van arra, hogy a lelki élet a testi élettel szemben elsőbbséget kapjon, ezért néhány év múlva egyre többet fogok eszébe jutni.

Aztán egy alkalommal, valahol, egy rendezvényen megpillant, felmerül benne, hogy milyen kár volt, hogy fiatalon nem állt ki mellettem, hogy milyen boldog lehetne velem, hogy azóta nekem már biztos van más partnerem, aztán a szünetben odamegyek hozzá, és megkérdezem: - Na Esztikém, akkor mikor tartjuk az esküvőt?

Addig pedig szent szüzességben fogok várni rá, lesz, ami lesz, mert minket a Jóisten vezetett össze, nem lehet, hogy csak úgy szétszakadjunk! Miért kellett akkor összekerülnünk? Hányszor mondta Jézus: - Egyek vagytok! A sok közös lelki élmény, mind a ketten közelebb kerültünk Istenhez, és egy ilyen kapcsolatnak csak úgy ukmukfukk vége szakadhat? Nem? Csak hit kérdése, meg kitartás kérdése, csak ki kell várnom, és újra összekerülünk, és miénk lesz az örök boldogság.
 

VISSZA TOVÁBB