BOBARCS MŰVEK

A szocializmusban minden “művek” volt, Csepel Művek, TVK művek, és diákkorunkban gyakran vicceltünk ezzel a szóval. Ha valamelyikünk megkérdezte, mi lesz a hétvégi programja, hát így válaszoltunk: - Balaton művek. Most Bobarcs művek került nálam a programra, de nem is akárhogy. Era édesanyja összeismertetett egy karizmatikus gyógyítóval, Ilonka nénivel, akinek fiai is gyógyító volt, masszírozott és energiázott, és meghívtak egy beszélgetésre.

Fia, Pali masszírozott, közben elmeséltem életem, betegségem, és megtérésem történetét, majd én is megkezeltem őket, és mindnyájan szuper jól éreztük magunkat. Amikor találkozónk után néhány nappal felhívtam, Ilonka néni azt mondta, van egy olyan megérzése, hogy tüneteim egy része kapcsolatban van Pali bácsival, illetve a vele fennálló rendezetlen, enyhén békétlen állapottal.

És minek akadályozom én őt azzal, hogy hibákat találok dolgaiban, hiszen annyi embert visz közelebb a Jóistenhez, neki az a megérzése, hogy hozzam rendbe Pali bácsival kapcsolatomat, és az biztos, hogy jót fog tenni nekem. A rákövetkező két napban hárman is említették telefonban, vagy személyesen, hogy mennek Bobarcsra, így csak a bolond felejtette volna el, hogy hónap utolsó vasárnapja van.

Összekészültem, szép vasalt inget vettem, és eltökéltem magamban, most összeszedem magam, és valahogy kibékülünk Pali bácsival. Összeölelkeztünk már akkor is, amikor kísértéssorozatomat, meg Eszter dolgait elmeséltem neki, de mindig maradt egy kis tüske bennem, mert vagy tett egy célzást a dualitásra, vagy eszembe jutott egy-egy általam kifogásolt megnyilvánulása, mint például a rossznak rosszat akarni, ami nyugtalanított, és nem hagyott békén. Még mindig nem tudtam magamban eldönteni, hogy Isten lelke lázadozik bennem, vagy a krampusz hergel ilyenkor. Mi a helyesebb, ha kinyitom a számat, vagy ha hallgatok?

Először végigmentem a falun, úgy kellett már egy másik faluból visszaautóznom, míg nagy nehezen megtaláltam az iskolát. Leírást ugyanis senki sem adott, hogy az Bobarcsi pihenőnél a 85-ös kilométerkőnél kell lekanyarodni, majd a falu közepén a Kárány tábla felé, majd a körforgalomnál balra, egy k betűvel kezdődő falu felé kell menni. Az iskola pedig az úton balkéz felé esik, nyáron fák takarják a hatalmas barna négyzet alapú épületet.

Végre betaláltam, és megcsapott az az igazi Bobarcsi hangulat, amiről annyit beszéltek, 250 Istenszerető ember egyesült kisugárzása. Pali bácsi szép fehér miseruhában, átszellemülten a pódiumon, baloldalt elöl egy csodás karizmatikus zenekar, és máris teli torokból énekeltem velük: “Áldjad én lelkem az Urat!” Hát ez az! Iszonyú ereje, energiája van annak, ha ennyi ember egyszerre szívből szereti a Jóistent, a Szeretet Istenét, Megváltónkat, Abbát, drága Jézusunkat.

Sajnos, a szentbeszéd eleje már nem tetszett. Pali bácsi arról beszélt, hogy az általa nem láttamozott irományok terjesztéséhez itt a teremben nem járul hozzá, rendezők figyelték az ilyeneket a bejáratnál, szóval kicsit olyan, mint a hatvanas években az ifiparkban, és ez nagyon nem smakkolt nekem. Ő kézzel-lábbal tiltakozott a püspöki cenzúra ellen, s most meg ő tiltja ki a másként gondolkodókat. Megint kakaskodtam, már hozzászólásra nyújtottam volna a kezem, de rádöbbentem, hogy kibékülni mentem Pali bácsival, nem szerepelni, támadni, bírálni szegényt.

A mise és a szünet után újszerű program következett, Pali bácsi úgynevezett csakra meditációt tartott. Mindenki behunyta a szemét, és Pali bácsi egyfajta részben spontán összekötő szöveggel végigvezetett minket a hét csakrán, és éreztem angyalkák dolgoznak közben rajtam.

Koronacsakrám szinte lángolt, homlok csakrám, és szívcsakrám is égetett, és csodák csodája, amikor véget ért a meditáció, egy gondolat töltötte be egész lelkem. Átölelem, szeretem az egész világot. Gondolhatunk százfélét a Jóistenről Pali bácsival, a lényeg az, hogy szeressük egymást! Gondolatban átöleltem, és olyan forró volt az ölelésem, hogy magam is majd elégtem benne. Úgy szeretlek Pali bácsi! Spongyát a véleményeltérésekre! A lényeg a szeretet! Tiltsd be az irományok terjesztését, végül is Isten segítségével, de te hoztad létre Bobarcsot, és igazad van, a te tüzednél csak olyan süsse a pecsenyéjét, amelyik nem füstöli össze a tiédet lángjával. Úgy látszik, addig fúrtak, faragtak, reszeltek, csiszoltak az angyalkák a lelkemen, míg meg nem tudták javítani benne, ami elromlott. Hála néktek, pajtikáim. Köszönöm segítségetek!

Mielőtt valakinek beötlene, hogy hol marad a szabad akarat, hozzáteszem, csak azért barkácsoltak lelkemen szárnyas testvéreim, mert én akartam, én szerettem volna kibékülni, csak valamilyen okból nem voltam elég erős, ügyes hozzá, tehát meglévő szándékot erősítettek fel, nem “kolbászoltak” bele a lelkivilágomba. Nyugodt lehet mindenki, hogy Isten angyalai soha nem tesznek senki akarata, szándéka ellenére semmit, mert nekik, mint drága Istenünknek, mindennél fontosabb, szentebb a másik szabad akarata.

Közben az újabb szünetben Pali bácsi dedikálás közben észrevett a pódiumról és testbeszéddel szemei dörzsölésével jelezte, hogy jól lát, tényleg itt vagyok? Jól esett neki ugyanis, mert Kecskemétről távolmaradásomat lehetett az ő kudarcának is magyarázni, őt ugyanúgy bántotta az, ami köztünk feszült, de ő sem tudott nézeteiből engedni, így nem jutottunk eddig előre.

Én széttártam a karom, ezzel jelezve, hogy persze, itt vagyok, miért ne lennék itt, de testi állapotom miatt meg sem próbálkoztam azzal, hogy a pódiumra felmásszak. Ez majd megmarad másoknak, gondoltam, majd felhívom a Pali bácsit hétfőn, és megbeszélek szerdára, a fogadónapjára egy randevút. Így is lett, elmentem Pali bácsihoz, aki őszinte érdeklődéssel, szeretettel hallgatott meg, szóban nem mondta ki, de ölelésével jelezte, hogy köztünk szent a béke, szentebb, mint volt valaha.

Elköltözésemet a maga sajátos stílusában kommentálta: - Viktorkám, ez a te meccsed, neked ebben nem tud tanácsot adni senki. Ezt neked kell a Jóistennel megbeszélni, és lerendezni, és neked van olyan “forró drótod” az Úrhoz, hogy ez neked tökéletesen menni fog. Én biztos vagyok benne. Arról, hogy ti a feleségeddel különmentetek, arról meg az a véleményem, hogy amelyik házasság különmegy, azt az Úr nem kötötte össze. Mert amit Ő összekötött, azt ember tényleg nem választhatja szét, mert nem tudja! Érvelt szokatlan megközelítésből, de igen okosan.

- A feleségedről meg az a véleményem, hogy én már jó néhányszor elagyabugyáltam volna, mellettem már tudná, hogy mi az, hogy Isten, de nekem más a vérmérsékletem, mint neked.

Jót nevettem, hiszen Pali bácsi félig mosolyogva mondta ezt, hogy aztán tényleg képes lenne-e, lett volna-e, ha nős, és ilyen helyzetbe kerül, azt nem tudom, de a hangsúly azon volt, hogy ő nem tűrt volna ennyit, de nem is költözött volna el. Ragyogó hangulatban, hosszú idő óta zavartalan szeretetben búcsúztunk el Pali bácsitól, és nagyon bízom benne, hogy a jövőben ez így is marad.

A családomról beszélgettünk Pali bácsival, és érdekes, most Böbe jutott eszembe, de valahogy olyan elemi erővel éreztem a vágyakozást utána, hogy azt mondtam, elpusztulok, ha nem szoríthatom meg, nem puszilhatom meg, nem szippanthatok bele a haja illatába, nem nézhetek szemüveges, csalfa kis arcába. Belebolondulok, he nem! De odamenni, Edittel találkozni? Arra is képtelen vagyok! Játsszuk az elvált vasárnapi apukát? Amelyik két órára megkapja gyermekét, aztán mint valami zsákmánnyal a hóna alatt elrohan, teletömködi süteménnyel, és mézes-mázos –szavakkal? Nem! Azt nem! Majd a sors megoldja.

És meg is oldotta. Szombaton Viki csöngetett a kaputelefonon, hogy erre járt, mert Edit elküldte valahová a Ventóval, és amint beengedtem megszólalt a telefon. Edit volt, hogy transzplantációs riadó van. Hamar magamra kaptam a szabadidőruhát, futottam le a Daewoo-hoz, és még Viktor előtt odaértem volt otthonomhoz.
Edit kérdően nézett rám az ajtóban: - Te is jössz?

- Editkém, hát eddig is mindig én vittelek titeket, ha riadó volt, hogy ne mennék? Vihetek le valamit?
Nem igaz! Olyan világosan elmondtam neki ezerszer, hogy a gyerekeknek ugyanúgy édesapja maradok, és őt is tisztelem, szeretem, csak nem bírom vele egy fedél alatt. Minek ez a színjáték, hogy még nagyot néz, amikor én is el akarok menni, amikor a kislányomnak talán életét megmentő műtétre készülnek? Miért kell úgy beállítani, hogy az egész családjára fittyet hányó lelketlen, kegyetlen, szívtelen, gonosz mit tudom én mi vagyok? Mire jó ez? Kinek lesz jobb ettől? De legalább most együtt leszek Böbével.

Böbe az úton szokás szerint elaludt, és azt már csak rezignáltan vettem tudomásul, hogy Edit már képtelen volt mellém ülni az autóban, ahol mindig is ült, hanem a hátsó ülésre kucorodott, hogy fizikai távolságtartással szimbolizálja lelki távolságtartását. Meglesz most, nem lesz? Hát, a nagykönyv szerint nem, mert “kishúgod meggyógyul, de édesanyád előtte megtér Hozzám”, mondta Isten hangja, de Vikinek is igaza van, akár a műtő előtt várakozva is megtérhet Edit, tehát nem zárhatok ki semmilyen lehetőséget.

Már ismerjük a járást, a minket üdvözlő orvosok, koordinátorok, szertartásosan bemutatkozó nővérek is szinte a megszokottság érzetét keltik bennünk, hisz nem először vagyunk a klinikán. Összességében a harmadik riadónk, de csak másodszor vagyunk itt, mert az elsőt még gyökerében lefújták.

Kedves mindenki, látszik, hogy szeretettel, együttérzéssel néznek Böbére, szívből drukkolnak neki, hogy sikerüljön. Még színes tévét is kaptunk Böbe kívánságára, hisz előző alkalommal tévé nélkül barkochba játékkal töltöttük az időt. Bőbe akkor is zavarban volt, most is zavarban van, mert szeretné is a műtétet, hisz érzi, élete forog kockán, de fél is egy kicsit, így vegyes érzelmekkel viseltetik a siker vagy kudarc iránt.

Bohóckodunk, mozgatom a fülem, hahotázunk, csak Edit remeg némán, és ha ránézek, még a tekintetét is félrekapja. Félelmetes, mekkora ellenszenv van benne felém. Már a nézésem, a tekintetem sem állja? Azzal már csak nem ártok neki? Érez, amit érez, gondol, amit gondol, mégiscsak egy nyugalmi ellenpólusa vagyok, és csak-csak nyugtatja jelenlétem. Legalábbis remélem.

Böbét is nyugtatom: - Böbe, te mindenképpen jól jársz, mert vagy kapsz egy mesés vesést, vagy meghívlak kárpótlásként a pizzériába. Így is lett, kárpótlás lett a dolgok vége, mert amikor már minden előkészület, fertőtlenítés megvolt, és a donor szüleinek hozzájárultunk, hogy átültetés esetén megismerkedhetnek Böbével, mert ez volt a kívánságuk, akkor a vérpróba sajnos szertefoszlatta álmainkat. A donor, és Böbe vére összekeverésekor a vér kicsapódott.

Hiába volt nullás a donor vére, és Böbéé a-s, tehát hiába volt elvileg lehetséges, a gyakorlati próba sajnos meghiúsította az átültetést. A kicsapódásnak négy fokozata van, a leggyengébb, amivel még meg lehet kockáztatni, az egy keresztes, de itt négy keresztes volt a kicsapódás.

Maradt a Pizza Hut, ahol Böbe egy normál pizzát kért, amit Edittel megosztott, én pedig egy finom lasagne-t választottam. Edit elszaladt cigarettáért, feszültségoldásnak rágyújtottunk, itt is csak a plafont, meg a padlót nézte, majd – tőle szokatlanul – így szólt: - Köszönjük a pizzát. – Szívesen Editkém. Hát persze, hogy szívesen, bár elmondhatnám, bár éreznéd, hogy mennyire szeretlek titeket! De a szeretetnek jóakaratban, nem a másiknak engedelmességben kell megnyilvánulnia! Mikor fogja Edit, meg a külvilág megérteni, hogy nem akkor szeretem, ha visszaköltözök hozzá?

Miért ítél mindenki a külső, a forma alapján? Hát, ilyen szívtelenséget, otthagyja szegény asszonyt a három gyerekkel, a beteg kislánnyal! Micsoda lelketlen, kegyetlen alak. Most, hogy Eszter már nincs, nem lehet azt mondani, hogy egy tizenhét éves liba miatt bolondultam meg, most az a magyarázat, hogy makacs vagyok, csak azért is, csak, hogy megmutassam, azért nem megyek haza.

Azon senki sem gondolkodik el, hogy biztos nem ok nélkül, hanem végső kétségbeesésemben, jobb megoldás híján tettem, amit tettem, hogy anyagilag nagyvonalúan gondoskodom családomról, hogy mindent otthagytam, pár ruhámon, és könyveimen kívül. Nem könnyű a meg nem értettséget elviselni! De a Mesternek is ez jutott osztályrészül!

Hozzá kell tegyem, nem volt teljes a meg nem értettség, mert szüleim, meglepetésemre úgy kommentálták elköltözési szándékomat, hogy ők már évekkel korábban javasolták volna, és szerintük Edit nem hozzám való, látták, hogy csak szenvedek mellette, de nem akartak beleszólni a dolgomba. Bölcsen tették, hogy nem szóltak bele, mert a párkapcsolat mindig a legelső helyen szerepelt értékrendemben, minden elé helyeztem, és senkitől nem tűrtem el beleszólást kettőnk ügyébe. Edit oldaláról is ezt vártam volna el, és ezért keletkezett az első repedés házasságunk építményén akkor, amikor ő nem tette meg ugyanezt szüleivel.

Hétfőn Tódor bácsi, irodánk bérbeadója elcipelt egy “fájdalmász”-hoz, aki szerinte profi a fizikai fájdalmak csökkentésében. Azért engedtem a szolid erőszaknak, mert beláttam, egy kis luftot kell kapnom, hogy megkönnyebbülten még nagyobb energiával lássak neki a lelki munkának. A doktor úr csak megvizsgált a magánklinikán, majd berendelt a budai kórházba, főmunkahelyére. Ott röntgen, vérvétel, és egyéb vidámságok vártak.

Asszisztense, a filigrán szőkésbarna asszony elkísért, és menet közben elmondta, ő is túl van a váláson, és együtt érez velem, tudja, hogy nem könnyű kenyér. A következő magánklinikai kezelésen úgy éreztem, kitüntető figyelmességgel segít le a betegágyról, ami félig meddig simogatás volt, de jól esett. Ő lenne az? Kedves, melegszívű asszony, már nagy gyerekekkel, igazán szeretetreméltó, de nem ő az igazi. Az igazira még várni kell. Hamar eltelt néhány hét, és újból kiadtam a jelszót: Bobarcsra fel! Elmegyek, jól kiéneklem magam, fürdök a Jóisten szeretetében, és mellékesen, megnézem, milyen a felhozatal, hátha összefutok egy Istenszerető leánnyal, vagy elvált asszonnyal.

Még útitársat is szerveztem magamnak, Emma, kalocsai ismerősöm személyében. Édesanyja rövid szenvedés után a kórházban elhunyt, és úgy gondoltam, ezzel a kirándulással segítek neki feldolgozni az eseményeket. Emma viszonylag jól tartotta magát, hisz volt benne szeretet, melyet még munkatársai is elismertek, mert névnapjára egy kis porcelán angyalkát vettek ajándékba.

Emma is egy tündér, olyan természete van, hogy boldog lesz, akivel majd életét megosztja. És csinos is. A múltkor, amikor a kerti kapálástól olyan jól lebarnult, és nem a hosszú ruha volt rajta a fekete harisnyával, hanem valami rövid kis nadrágszoknya, hát nem mondom, kimondottan gusztusos, kívánatos benyomást keltett, bármely tíz, tizenöt évvel fiatalabbal versenyre kelhetne külső tekintetében. Belsőben pedig ezerszer. Ritka kincs.

Ő lenne az? Ő is szeretetreméltó, meg tudom ölelni, és puszilgatni, de mást érzek iránta. Amit érzek, felebaráti szeretet, nem az a vonzalom, ami aztán együttlakásban végződik. És a Mérésügyis ügyintéző lánya, Jutka? Valaki a tanfolyamról azt mondta, igen halkan, miért nem próbálom vele összekötni életem, hisz annyira összeillenénk. S házassága neki is most ment csődbe. Hát a képlet ugyanaz, mint Emmánál. Úgy szeretem, majd megeszem, úgy tudom puszilgatni, hogy ihaj, miközben ő is úgy ölel, mint frontról jött fiú az apját, de ez is olyan tiszta, felebaráti szeretet, mint amit Emma iránt érzek. Puszi rogyásig, annak más a tartalma, de csókolózni képtelen lennék vele. De folytassuk Emmával, illetve Inárccsal. Emma boldogan ült be autómba, jól esett neki a kis program, szája sarkában kis mosollyal mesélte, hogy már pletykálnak a lépcsőházban róla, hogy udvarlója vagyok, és jót nevettem, mert most hoztam egy szál szép sárga rózsát neki, s így aztán senki le nem mossa rólam, hogy miért jöttem. - Sebaj Emma, a Jóisten belelát a szívünkbe, Ő tudja, mi lakozik bennünk.

Az autópályán betettem az Életünk Krisztus kazettát, és ahogy elkezdtem teli tüdőből énekelni, egy-két strófa után sírásba csuklott a hangom, annyira meghatódtam. Éreztem a Mester velünk van, ott ül a hátsó ülésen, csillog a szeme, árad szívében a boldogság, hisz hozzá megyünk, Vele megyünk, Benne élünk. Igyekeztem leküzdeni elérzékenyülésemet, hogy azért énekelni is tudjak, és úgy kieresztettem hangom, hogy szegény jó Daewoonak még az ablakai is beleremegtek.

Hát még, amikor megérkeztünk Bobarcsra. Jutott mindkettőnknek, igaz egymás mögött ülőhely, de ott is beleadtam szívem-lelkem az éneklésbe. Ez aztán a dalterápia. Persze a doktor úr sem volt tétlen, ő is tatarozott rajtam, gerincinjekció, bokainjekciók, hátizom görcsi injekciók, nyakrángatás, és nem kis önbizalommal azt mondta, addig nem hagyja abba, míg kígyóembert nem csinál belőlem. Ha kígyóember még nem is lettem, de ilyenkor vasárnap, kipihenten alig bicegek, arcom is kisimult, egész jó kiállásom van, biztos könnyen elkelnék a mai halpiacon, ha olyan sürgős lenne, de másodszorra nem szabad elsietni.

Helyesek a lányok-asszonyok, sugárzik belőlük az Istenszeretet, némelyiknek meg is akad a szeme rajtam, de szívemben nem gyullad szikra, így marad a dalos visszaút, melynek végén látom, Emma szinte maradéktalanul boldog. Szóba hozom neki, hogy nem ártana a magányról társas életre átállnia, de szabadkozik, és igaza is van, mert ő már kétszer égette meg a kezét, és bizony ő is nehezen talál olyat, aki a benne levő szeretetet értékeli.

Csak nem számít esetleg rám? Hű, de ciki lenne ezt szóbahozni. Annyira szeretjük egymást, kár lenne ezt bármivel is elrontani, és Emma annyi fájdalom után biztos, hogy érzékeny. Végül is megoldottam, néhány nap múlva, telefonbeszélgetés közben, mintegy példálózva elmondtam, milyen nehéz a társ megtalálása, mert ott a szív diktál, csak ésszel nem lehet sokra menni. Hiába illenénk mi ketten is papírforma szerint jól össze, ha nem azt a fajta érzelmet érezzük.
Úgy érzem, ez is rendeződött, és megint könnyebb lett a lelkem. Nos ez a könnyebbség nem tartott időtlen időkig. Emma megismerkedett Bobarcson egy asszonykával, aki nyolc éve elhunyt férje emlékén csüng, és hazafelé kifejtettem, mennyire fontos, hogy a szeretet önmagából táplálkozik, csak az, akinek elég erős a szeretete, az tudja a szeretett partner elvesztését feldolgozni, ahogy én is, néhány hét elteltével túl vagyok Eszteren.

Hétfőn délelőtt, ahogy a Rózsadombról araszoltam az Árpád híd felé, hirtelen egy érzés nyilallt lelkembe, újból éreztem a kettészakítottságot, és fájdalmamban felüvöltöttem: - Eszter? Miért engedtél el? Miért mentél el? Miért? Miért? Miért?
Szerencsére csak estig tartott ez a roham, és elgondolkoztam, csak tüneti kezelés volt, amit eddig dolgoztam lelkemen, vagy Isten angyalai eresztették rám figyelmeztetésként ezt az érzést, mert Bobarcs után Emmának olyan magabiztosan nyilatkoztam, vagy véletlen volt, kidurrant egy tömlő, egy szelep a lelkemben? Hát, csuda tudja, de nem baj, mert Zsuzsáékkal újból nekiláttam romjaim felépítésének.

Zsuzsa tüneményes egyéniség. Állandóan önbizalmamat erősítgette, épített, buzdított, és vígasztalt. Ugyan már, hol vagyok én kopaszodó, meg pocakos, igenis jó kiállásom van, és olyan a kisugárzásom, hogy minden ujjamra tíz hölgy is akadna, és eddig is akadt volna, csak eddig magatartásom a megközelíthetetlenséget sugallta, így akiknek tetszettem volna, azok sem mertek kezdeni velem. Sokat beszélt a Feng Shuiról, erről a több ezer éves, ősi kínai tudásról, mely az ember környezetével való harmóniában élésén alapul.

Lakásukat kilenc négyzetre osztották, persze csak papíron, és egy-egy négyzet egy-egy életterületnek felelt meg, mint siker-gazdagság, egészség-gyermek, tudás-képzés, hit-segítőkész emberek-utazás, és végül, de nem utolsó sorban házasság-szerelem. Az ő párkapcsolatuk minősége is sokat javult Frovalin Pistával, amióta a házasság-szerelem területére egy delfinpárt tettek.

Fogékony voltam erre az új tudományra, és magamban egyre többször gondoltam leendő jövendőbelimre. Az egyik kezelés alkalmával Zsuzsa azt “hallotta”, hogy a delfinek már készülődnek. Nekem az “jött”, hogy nem kell keresgélned, mint a mágnes, úgy fogod magadhoz vonzani. Tehát sorsszerű lesz megismerkedésünk, örvendtem. De jó, hogy mondta ezt a Jóisten! Nem is való Bobarcsra menni párkeresés szándékával. Ott a Jóistenben kell elmerülni, nem arcok nézegetésében! Ha nem is csak azért mentem Bobarcsra, de az is volt bennem, ezért eldöntöttem, szabad folyást engedek a sorsnak, és kivárom, kivel, mikor fog összevezetni a sors.