HAJNALCSILLAG A LÁTHATÁRON

Isten útjai kiszámíthatatlanok, szoktuk mondani, ha valami különleges, látszólag érthetetlen dolog történik velünk. Munkahelyemen kolleganőm feladata a marketing, reklám ügyek intézése, én csak a legritkábban, felszínesen szoktam belefolyni ezekbe az ügyekbe. Más munkák lefoglalnak, és különben sem édes gyümölcs ez a terület, mert az osztrák tulajdonos a legkisebb részletbe is beleszól, a legkisebb önállóságot sem engedi, így a legkreatívabb területen tulajdonképp csak végrehajtásból áll a munka.

Bár ismerem Renátát, klient managerünket, kapcsolatot csak a reklámcég ügyvezetőjével Haznasek úrral szoktam tartani, Renátát futólag ismerem, és olyan kis savanyú, csúnyuska lánynak tartottam. Arca beesett, szeme általában feszültséget, szomorúságot tükrözött, sötét rúzsokat használt, szóval, ha valaki megkérdezte volna, hogy volna-e kedvem udvarolni neki, hát azt mondtam volna, kizárt dolog.

Hétfőn a szokástól eltérően nekem kellett beugranom egy sürgős anyagért a reklámügynökséghez, mert nem volt idő kivárni, hogy küldöncük hozza el, annyira kellett sietnem Mosonmagyaróvárra, vidéki lerakatunkhoz. Amikor beléptem az irodába, melyet kissé átalakítottak, szememmel Renátát kerestem, és amikor rápillantottam, alig ismertem meg. Arca mintha kicsit teltebb lenne, egy modern, divatos szemüveg keretezi arcát, és a szeme… Szemébe most pillantok igazán először, ahogy mosolyogva feláll, és kezet nyújt, szeme gyönyörű halványkék, egy csinos zöld blézer van rajta, és önkéntelenül kicsúszik a számon:

- Hű Renáta! De jól néz ki! Ha én lennék az udvarlója, ma biztos megkérném a kezét. Nem is gondolkodtam, valahogy kiszaladt a számon, de közben az futott át az agyamon, Renáta biztos örül a bóknak. Miért ne mondanék neki kedveset, ha ráadásul úgy is érzem. Ezzel még nem sértek meg senkit. Renáta enyhe zavarban mosolygott, kolleganői rögtön rázendítettek: - Kimenjünk a szobából?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, s miközben megbeszéltük a hivatalos dolgokat, agyam lázasan dolgozni kezdett, és valahogy az formálódott bennem, hogy milyen jó lenne, ha Renáta kikísérne az autóhoz. Épp, hogy kigondoltam, Renáta már ajánlkozott is, hogy segít kivinni az anyagot, ami volt vagy húsz deka, de persze igényt tartottam segítségére.

Útközben elmagyaráztam, hogy nagyon közvetlen vagyok, vannak, akik félre is értik, és többre gondolnak, mint én, s ahogy ezt kimondtam, rájöttem, milyen tökelütött vagyok, hiszen én gondolok máris többet, hiszen csaknem megbabonázva loholok Renáta nyomában, mint vadászkutya a kolbász után, pedig alig két perce történt, hogy az a villámcsapásszerű érzés átjárt, amitől megremegtem, és valami szikrázó fényben láttam Renátát.

Amikor az autómhoz értünk, szinte ösztönösen újból megszólaltam:
- Renáta! Amikor az előbb az irodában megpillantottam magát tulajdonképpen az a gondolatom támadt, hogy a legszívesebben két puszit adnék, és ezt most meg is teszem. Mondtam, majd elkaptam, és két puszit cuppantottam arcára. Renáta most már végképp zavarba jött, de valahogy kicsúszott ajkán: - Milyen finom illata van!
- Ugye tegeződni akartunk? Na szia! Oldottam meg egy kalap alatt egy nagy ugrással.

Az autópályán aztán elkezdtem gondolkozni, mi is történt tulajdonképpen velem? Mi ütött belém, hogy így viselkedtem? És hogy láthattam, sőt láthatom most Renátát - hisz percenként felidézem bájos pofiját, gyönyörű vörösesbarna haját – ilyen tündöklően szépnek, gyönyörűnek, sőt nem is gyönyörűnek, a világ legszebb asszonyának? Mi történt velem? Csak nem? Már? Ilyen hamar hatott Jutka receptje?

Ugyanis még aznap, amikor Jutka a bölcs tanácsot adta, megbeszéltem dolgaimat a Jóistennel. Pár hete pécsi nagynéném faggatott, hogy visszamennék-e Edithez, ha megtérne. Akkor nagyon erős volt a tiltakozás bennem, azt mondtam, nem tartom valószínűnek, hogy úgy kelljen rendeződni sorsunknak, de volt bennem annyi józanság is, hogy azzal zártam, hogy legyen meg mindenben az Úr akarata. Ha ő visszavezérel volt feleségemhez, visszamegyek.

Most is ezzel kezdtem, hogy mérhetetlenül szerető, és forrón szeretett Atyámnak elmondtam, nehéz ügy a párkapcsolat, hisz se velük, se nélkülük, legalábbis ez idáig ezt tapasztaltam. Ezért leteszem a sorsom az Ő kezébe, még bocsánatot is kérek, hogy nagy gőgösen magam akartam néhány feng-shui relikviával ezt a fontos kérdést megoldani, ahelyett, hogy tanácsért, segítségért Hozzá fordultam volna.

Ha úgy látja jónak – bár most egy porcikám sem kívánja – visszamegyek családomhoz, ha úgy látja jónak, hogy ezentúl egyedül éljek, azt is vállalom, pedig ehhez sem fűlik igazán a fogam, és ha összevezet egy Istenszerető párral, akkor boldogan fogjuk Őt együtt áldani. Nem volt alaptalan pécsi nagynéném kérdése, mert a közelmúltban jelentkezett egy tévés személyiség, aki mellékesen könyvkiadással is foglalkozik, Rönk Csaba, és a bemutatkozó beszélgetés elején hirtelen kibökte megérzését, hogy feleségem december 25-én meg fog térni.

És lám, alighogy lemondtam elvben a társas életről, hisz ezt az opciót is elfogadtam, felajánlottam Abbácskának, máris szerelmet csöpögtetett a szívembe a Jóisten. Most Ica megfogalmazása jutott az eszembe, nem az, hogy minden szerelem egy kísérlet a duálpár megtalálására. Amióta Eszterrel ilyen keserűen végződött kapcsolatunk, levettem a porondról a duálkérdést. Nincs értelme ezzel foglalkozni, duált hajkurászni. Ráadásul a Duáltörvény c. könyv világosan leírja, hogy az egyesülés csak odaát zajlik le, és a legtöbb duál csak odaát találkozik, ismeri fel egymást, valószínűleg Eszterrel is csak odaát fog véglegesen tisztázódni minden, így nekem semmi más dolgom sincs, mint józanul gondolkozni.

A józan ész pedig azt mondja, hogy kereken 3 milliárd nő van a Földön, talán valamivel több is, tehát biztos fog akadni olyan Istenszerető, aki elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, akit én is el tudok fogadni, akivel kölcsönösen boldogíthatjuk egymást. Talán pont Renáta lesz az. Másnap reggel már szívemben azzal a bizonyos lánggal, lángocskával ébredtem, alig fértem a bőrömben, és fogtam két csodálatos kazettát, Sarah Brightman Timeless című gyönyörű szerelmes dalait, duettjeit, meg Albano Carrisi Classico concerto című felvételét, és frissiben, reggel nyolckor, motoros futárral elküldtem Renáta munkahelyére a Toor reklámügynökséghez.

Kilenc óra, semmi, tíz, semmi, dél semmi, du. két óra, négy óra, öt óra, munkaidő vége se kép, se hang. Az Internetet ötpercenként bekapcsoltam, hisz Renáta online vonalon van, könnyű neki egy e-mailt küldeni, ha nem akar telefonon visszajelezni, de nem jön válasz. Pedig írtam egy e-mailt is, meg a levélben is rávilágítottam, hogy elnézést kérek a lerohanásért, no persze csak azért, hogy megírhassa, hogy őt nem zavarta, sőt örült neki. És hogy szívemből, lelkemből valók a dalok, melyek persze mind szerelemről szóltak.

Na Viktor, felsültél. Bohóc vagy! Hangzott fel egy hang bennem. Bántam már a nagy lelkesedést, talán tényleg csak nevetségessé teszem magam, de ha Eszter 18 évesen belém szerethetett, miért ne viszonozhatná a 28 éves Renáta érzelmeimet, ráadásul most nem is jár senkivel, mint kolleganőm segítően elmondta.

Másnap tízkor nem bírtam tovább, odatelefonáltam, és nagy megkönnyebbülésemre közölték, hogy Renáta szabadságon van, spanyolországi ismerőseit látogatja meg, de ha valami fontos van a borítékban, más kolleganő elintézi. – Dehogy, nem, ráér, csak biztos akartam lenni, megérkezett-e szabadkoztam, és éreztem, itt már kilóg a lóláb. Ólomlábakon múltak a percek és az órák, míg figyelmemet le nem kötötte Zsanett telefonhívása.

Zsanett titokzatos volt, furán, fojtott hangon beszélt a telefonban, és főleg azzal ébresztett bennem gyanút, hogy aláhúzta, Ivánka tudta nélkül szeretne találkozni velem. Csak nem jött rá, hogy pénzt kölcsönöztem neki, vagy valami mást akarhat? Talán Edittel együtt érezve rá akar beszélni, hogy menjek vissza családomhoz, és erről nem szabad tudnia Ivánnak, mert neheztelne érte?

Nem tartott sokáig bizonytalanságom, mert még aznap délután fény derült a rejtélyre. Zsanett meg akart hívni valamilyen vendéglátóhelyre, nem akaródzott neki az autóban beszélgetni, míg végül meghívtam egy közös késődélutáni vacsorára. Vacsora közben nagy meglepetéssel hallgattam “vallomását”. Amikor a Dömösi gyökérkiállítás után, mintegy magyarázatul Eszterrel való külön utunkra, a dualitást, mint olyant elmondtam nekik, azt gondolta magában: - Jó duma, én is ezt mondanám, ilyen helyzetben. Tehát akkor azt hitte, valami áltudományos, álhitbeli mesebeszédet találtam ki, mellyel nagyon is földies hús-vérből táplálkozó vonzalmamat elegánsan fedezni szándékozom.

S lám, mit ad a sors, most ő ismerte fel egy férfiben duálját, aki ugyanúgy gyűjti a gyökereket, s most Amerikából hazai gyökereihez visszatérve sorsszerűen összesodródott vele, és szavak nélkül tudják egymás gondolatát is. Ferenc ugyanúgy az Appenninekben tervezi élete legszebb gyökér kompozícióit megtalálni, mint azt Zsanett már kislánykorától megálmodta, és ezernyi, ezernyi jel, hogy ők külön-külön csak egy fél, ketten együtt egyek, egészek, teljesek.

Elszégyelltem magam, hogy egészen mást tételeztem fel Zsanettről, és mélyen együtt éreztem vele. Biztosítottam, hogy ha Ivánnal megszakad házasságuk, amit Zsanett végleg elhatározott, akkor is megmaradunk ismerősöknek, és tartjuk a kapcsolatot. Elmondta Eszterhez való viszonyuk gyökereit is, hogy Eszter, bátyja leánya, afféle mintagyereknek nevelődött. Sógornője megvalósítatlan álmait mind Eszterbe akarta gyömöszölni, benne akarta megvalósítani, megélni, így Eszter egy teljesen elnyomott, önállósággal nem rendelkező bezzeg-gyerek, minta gyerek lett, akit édesanyja, meg a rokonság egy része favorizált, és emiatt a többiek szemében ellenszenvessé tett.

Így egészen más volt visszamenőleg az események optikája, sokkal érthetőbb volt Zsanett és lánya féltékenysége Eszterrel való kapcsolatomra. Similes simile gaudet, hasonló a hasonlót dicséri. Zsanett, amióta ismertem, mindig csak olyan odatartós, formális puszikat váltott velem, de a sorsközösség, sőt majdnem sorsazonosság olyan szoros ölelést hozott ki belőle, hogy a búcsúzáskor egészen elérzékenyültem.

Ezzel még mindig nem ért véget a rendkívüli események sorozata, mert otthon, amikor nekikezdtem a rántást kavarni a tökfőzelékhez, megcsörrent a mobilom, és egy hódmezővásárhelyi fiatal, harmincas özvegyasszony hívott, akit már régebbről ismertem. Most jutott hozzá, hogy elolvassa könyvemet, és minden oldalon mintha négy-öt sort ő gondolt volna, és milyen kár, hogy eddig olyan laza volt a kapcsolat közöttünk, micsoda nagyszerű író vagyok, és nagyon szeretne meghívni hozzájuk, hogy imaköri társai is megismerhessenek, és elege van már abból, hogy ő oktasson ki férfiakat, most olyan férfival szeretne találkozni, akitől ő tud tanulni.

Hűha, hűha! Nem lesz ez egy kicsit sok két és fél év után? Gondoltam. Hű de belendültünk! Mindig úgy éreztem, egy kicsit lekezel Hanna, a hódmezővásárhelyi asszony, most meg én vagyok a csúcs, a maximum, a legjobb? Negyvenöt évemmel egy kicsit óvatos duhaj lettem. Nem mintha élvezném, ha gyaláznak, de a túldicséret sem esik jól. Egyrészt, mert úgy érzem, nem igaz, hiszen egy nemrég megtért amatőr tollforgató vagyok, nincs írói tehetségem, csak az életem eseményeit vetem szép sorban papírra. Másrészt jól tudom, hogy - minden törekvésem ellenére - mennyi rossz hajlam, kis önzés, kis rosszhiszeműség, kis gyávaság, kis lustaság, kis szereplési vágy, kis fontoskodás, túlbuzgóság van bennem, és semmiképp sem tesz jót a dicséret nekem.

Fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, az épp elég nekem, nem vágyom sem magasztalást, sem fröcsögést, lesátánozást. Egyébként is, akit a Földön felmagasztalnak, az majd megaláztatik, és vice versa[1]. Mivel már közel harminc perce beszélgettünk, és az elején udvariasságból, költségkímélésként, én hívtam vissza saját rádiótelefonomon, “hagyd magad, hamarabb szabadulsz” jeligével belementem, elfogadtam a hirtelen meghívást, sőt abba is belementem, hogy ott aludjak, noha előrebocsátottam, hogy rossz alvó vagyok.

Éjszakai gyötrelmeim ugyanis felerősödtek. Egész testem vonagló görcsbe rándult, amikor éjszaka ébredezni kezdtem, és a forgolódások jajgatásba mentek át, amelyet a panelház vastag falai elnyeltek, de ha Hódmezővásárhelyen nem jut külön szoba, vagy csak egy vékony fal választ el szomszédaimtól, kellemetlen meglepetést szerezhetek nekik.

Sokat gondolkoztam, mi okozhatja ezeket az éjszakai görcsöket. Abban biztos voltam, hogy valamilyen módon kapcsolatban van az ártó erőkkel, mert például Bobarcsra menetel előtt és után sokkal aktívabbak voltak a görcsök úgy erejükben, mint gyakoriságukban. Ösztönösen imádkoztam, fohászkodtam Teremtőmhöz a görcsök közben, mivel szörnyű fájdalmat okoztak, és imára múltak a görcsök. Észrevettem, hogy ilyenkor aztán úgy imádkozom, mint a géppuska, annyira beleadok apait-anyait, hogy ihaj, mert a szörnyű érzéstől, a görcsök kínjától mihamarabb szeretnék szabadulni. Megpróbáltatás, mely erősít? Hihetem ezt?

Bűnös vagyok! Uram irgalmazz! Üvöltöttem egy éjszaka kétségbeesésemben, mert olyan hosszú volt görcs, ráadásul valami villámcsapásszerű fájdalom kíséretében bújt belém. Aztán egy alkalommal eszembe jutott az evangéliumból a gerázai megszállott esete, akit néma lélek gyötört, és egy másodperc alatt megvilágosodott előttem, mi is történik tulajdonképp velem.

Ha valaki egy jól őrzött házba be akar jutni, a legegyszerűbb, hogy kivárja, míg hazaérkezik a gazda, és vele együtt beoson a házba. Amikor álmodunk, szellemünk elhagyja testünket, és csak egy vékony ezüstzsinóron keresztül marad vele összeköttetésben, melynek révén visszatalál, illetve távollétében is működteti a minimál életfunkciókat. Amikor ébredezünk, amikor szellemünk visszatér testünkbe, megnyílik a kapu, és ilyenkor egy néma lélek, vagy valamilyen “gonosz lélek”, spéci krampusz, görcsrángató ördög iparos belém költözik, megszáll, és csak imám hatására távozik, mert gondolom, azt az üzemmódot ő nemigen kultiválja.

Ezért van az, hogy az ima intenzitásával egy darabig egyre hamarabb leimádkoztam magamról, kiimádkozzam magamból a megszállót, de aztán szívósabbakat, “imaállókat” is küldtek, amelyek kapaszkodtak belém, és jó ideig tartott, míg végre meg tudtam szabadulni tőlük. Az Istenszeretőnek minden a javára válik, így aztán akár bűneim, múltam keserű gyümölcsét eszem, akár valamiféle edzőtáborban vagyok, bírni kell, mert hát Isten velünk, ki ellenünk?

Pénteken, mielőtt Hódmezővásárhelyre indultam volna, benéztem a 190.000-es szervizre Daewooékhoz. Három év alatt hajtottam ennyit a kocsiba, és csak akkor számíthatok arra, hogy nem hagy az országúton, ha rendszeresen viszem szervizbe. Kicsit rángatott az utóbbi időben, és sajnos kiderült, hogy a vízpumpa felmondta a szolgálatot, és pénteken már nem is lehet a budapesti raktárból igényelni. Nagyon kétségbeesetten nézhettem, mert Horváth úr, a szalon tulajdonosa megsajnált, és a vevőszolgálatos kolléga pedig vállalkozott arra, hogy a rendkívüli torlódás, és zűrök ellenére segítenek. Másnap volt ugyanis az új modell, a Matiz bemutatója, de még aznap megbeszélték a raktárossal, hogy kiírja a részükre, és a vevőszolgálatos kollega este kilenckor felment a raktáros lakására, ott lepecsételte a bizonylatot, és elhozta az “életmentő” kincset, az új vízpumpát.

Meghatottan forgolódtam a szervizben, vajon mivel érdemeltem ki, hogyan fogom meghálálni ezt a rendkívüli figyelmességet. Másnap, az előre eltervezetthez képest egy nappal később indultam Hódmezővásárhelyre. Hanna majdnem felcsattant, amikor azt a lehetőséget is felvetettem, hogy égi jel volt az akadály, csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy olyan értelemben lehetett égi jel, hogy péntek délután egy kamionnal karamboloztam volna, és attól mentett meg a hirtelen meghibásodás.

Valaki tényleg nagyon nem akarta, hogy eljussak, mert odafelé, vagy húsz kilométere keresztül tükörjégen csúszkáltak a kocsik, egyik az árokban, a másik útban az árok felé, mentőautó a fára feltekeredve, autók tömkelege egyhelyben, reményvesztetten vesztegelve, szóval nem volt hétköznapi, ahogy Daewoommal nyugodt, egyenletes tempóban hajtottam előre a káoszban. Igaz, teli torok énekeltem, hogy “Áldjad én lelkem az Urat”, meg a többi dalt is, meg Y mintás Michelin gumik voltak frissen a kocsira szerelve, így aztán, hogy Isten kegyelméből, és/vagy a Michelin cég jóvoltából, de eljutottam Hódmezővásárhelyre.

Hanna valami rendkívüli kedvességgel, figyelmességgel vett körül. Az imakörükben volt egy állandó helye, egy kényelmes nád karosszék, amire csak ő szokott ülni, és ezt a helyet kínálta fel, míg ő egy kis hokedlin szűkölködött. Társai körülötte legyeskedtek, őt szolgálták ki, kezébe adták a kávéscsészét, egy mozdulatot sem kellett tennie, de engem ő szolgált ki, tehát eléggé a középpontban voltam, és emiatt zavarom, feszengésem nem enyhült.

Elkezdtünk beszélgetni, és Hanna mindjárt belevágott, hogy mennyire közös a sorsunk, ő is nemrég veszítette el duálját, de ne izguljak, szerinte ez úgy van, hogy az égiek először egy álduállal, vagy “gyakorló” duállal vezetik össze az embert, és csak ezután jön az igazi duállal való találkozás. Nem tetszett ez a teória, noha nem először hallottam. Rönk Csaba úgy fogalmazott, amikor félórában elmeséltem életem, hogy az igazi duálom még csak most jön. Ez még rendben is lehetne, de hogy az egymásra találás égi segítséggel történt volna, és az égiek szándékosan félrevezettek volna Eszterrel való megismerkedésemkor, azt nem tudom elképzelni. Lehet, hogy szűk látókörű vagyok, de a jó Isten fogalmába nálam nem fér bele az ilyen jellegű praktika.

Az lehet, hogy valaki tévedésből valakit a duáljának hisz, és utána megtalálja az igazit, de nálunk Eszterrel olyan csodálatos Istenélmények, olyan lelki összeforrottság, Istenhez közeledés kísérte egymásra találásunkat, hogy kizártnak tartom, hogy ne lennénk igazi duálok, de egyébként sem a Földre való témának tartom a dualitást, és már nem is foglalkozom vele. Szeressük egymást, ez a lényeg, nem a rendkívüliségek! Hanna egyre mérgesebb lett véleményem miatt, kifejtette, nem igazi énemet adom, nagyon Pali bácsis vagyok, néha kifejezetten az ő mozdulatait, hanghordozását látja bennem, szinte megszállott vagyok ilyenkor.

Azzal védekeztem, hogy mindenki alakít mindenkit egy kicsit, akár pro, akár kontra, lehetetlen elkerülni, hogy egy gesztust, mozdulatot, szóhasználatot át ne vegyünk valakitől, főleg, ahogy ez nálam történt, évekig szinte kizárólagos hitbeli fórum volt az ő véleménye számomra. Hanna lassan békülékenyebb hangnemre váltott át, és reinkarnációs élményeiről kezdett mesélni. Itt sem loptam be magam a szívébe, mert azt mondtam, ezt a foglalatosságot sem tartom lényegesnek.

A reinkarnáció azoknak jó, akik anélkül nem tudnak jó Istenben hinni. Anyáknak, akiknek beteg a gyerekük, vagy testi károsodással születik, olyanoknak, akik az induláskori egyenlőtlenségeket nem tudják másképp megérteni. Hisz az egyik lány oly szép, mint a Mílói Vénusz, a másiknak bibircsók van az orrán, a harmadiknak oly kicsi a keble, hogy ha borogatja, elmúlik, mondtam viccesen, és ekkor Hanna közbeszólt: - Nálam ellenkezőleg! És végigsimított felsőtestén.

Majdnem lefordultam a székről. Hová kerültem? Mi folyik itt? Kérdeztem magamban, mint Besenyőék öregje, amikor Evetke vízzel lespriccelte. Szellemi ember a testtel, ráadásul saját testének egy részletével kérkedik? Hanna folytatta, hogy további közös vonások vannak bennünk, hiszen közös az ascendensünk is, és elkezdte analizálni személyiségét, meg az enyémet, asztrológiai szempontból. Udvariasan figyeltem, igyekeztem leplezni, hogy már az asztrológia sem pezsdíti meg véremet.

A vacsora után újabb kitüntetésben részesültem, Hanna megengedte, hogy megkezeljem, noha eddig keveseknek adatott meg ilyen bizalom. Egy pillantásával elérte, hogy a többiek kimenjenek a szobából, és kicsit zavartnak mutatkozott, mert nem ismerte azokat a módszereket, melyeket a gyógyítás során alkalmazni szoktam. Van egy kényszerből “kifejlesztett” pozíció, mivel sokan csak a munkahelyemre tudnak csak eljönni, és ott irodai széken folyik a gyógyítás.

Ott találtam ki, hogy a “beteg” mögé állok, és hátulról a vállára teszem a kezem. Sokan dicsérték ezt a pozíciót, és most Hannánál is eltört a mécses ennél a helyzetnél. Ugrottam papír zsebkendőért, felemeltem, és jó szorosan megöleltem, kétoldalt megpusziltam, és határtalan szeretetet éreztem iránta. A gyógyítás megkezdése előtt ugyanis kivetkőzött korábbi magabiztosságából, törékenynek, segítségre szorulónak mutatta magát, elmondta, mennyire elege van abból, hogy erős, kemény nő legyen, és menyire szeretne már gyenge nő lenni, egy erős férfi oldalán. Nincs jobb recept az őszinteségnél, ha valaki meg akarja szerettetni magát egy másik emberrel.

Közben bejöttek a többiek is, hisz a gyógyítás végeztével kinyitottam az ajtót. Hanna beszámolóba kezdett, hogy milyen finom, szubtilis energiák jöttek belőlem, felőlem, és hogy amikor a vállára tettem a kezem, ugyanazt érezte, amit a Krisztus jelenlétekor szokott, majd váratlanul felém fordult és így szólt: - Viktor! Nem te vagy a megtestesült Jézus Krisztus?

Ha fél órát ostoroznak, és közben száz ember versenyt köp rám, azt szívesebben elviseltem volna, és ki akartam a futni a világból. Zavarodottan makogtam valamit, hogy a Mester biztosan itt volt, érezhető volt a jelenléte, és talán mellettem, vagy közöttünk állt, az zavarhatta meg Hannát, de érthetetlen volt számomra, miért, hogy képes ilyen képtelenséget mondani komoly imakörös létére. Valami önkívületbe került, és kihagyott az elméje, vagy viccel, de hát szabad ilyesmivel viccelni? Nem vagyok szemellenzős, de azért egy-két tabu nálam is van, és az előbbi pont abba a kategóriába tartozik.

Későre járt már az idő, amikor Hanna felajánlotta, hogy megdiagnosztizál, majd megkezel engem. Előzőleg, mintegy érvként, elmondta, ő már lélekben tud beszélgetni az igazi duálpárjával, akinek csodálatosan tiszta, krisztusi lelke van, csak szelleme, mennyei valója még nincs összekötve nappali tudatával, földi önvalójával. Diagnosztizálása abból állt, hogy hunyorgott, mintha koncentrálna, és közben valamit látna és elmondta, az a bajom, hogy nem adom saját önvalómat, álcaszemélyiséget veszek föl, mert mennyei önvalómat még nem találtam meg, nem kötöttem össze nappali tudatommal.

Hűha! Hűha! Itt már egyre forróbb a helyzet. Úgy éreztem magam, mint akit körberaknak, és lassan elzáródik minden menekülés útja. Hajnali kettőkor a többiek elmentek, és Hanna nekilátott kezelésemnek, ami abból állt, hogy bokámat ölébe vette, energia-gyógymasszázzsal kezelte, majd ugyanezt tette hátammal is. Masszázs és masszázs között is van különbség, zavarba jöttem legelső masszírozásomkor 93-ban, Klárinál is, és valami okból most is deréktáji bizsergés fogott el, noha nem érintett a masszázs ún. erogén zónákat, de valahogy a módja, olyan simogatós, csiklandozós, az válthatta ki belőlem.

Reggel Hanna szolgálta fel a kávét, és amikor megdicsértem figyelmességét, szerényen szabadkozott: - Hát én ilyen vagyok. Határozottan éreztem, igyekszik minél jobb benyomást tenni rám. Napközben is folytattuk a diskurzust, megkezeltem még egyszer, aztán elérkezett a búcsú elkerülhetetlen pillanata, amit Hanna igyekezett a legmesszebbre kitolni. Meghívott december 26-ára közösségükbe, és nagyon köszönte, hogy meglátogattam őket.

Hétfőn kicsit álmosa mentem dolgozni, de hamar visszazökkentem a rendes kerékvágásba. A rendes kerékvágás alatt azt értem, hogy Renáta megint visszakúszott, visszatolult tudatomba, és szinte csordultig betöltötte azt. Nem hagyott nyugodni az érzés, úgy éreztem, hogy tisztáznom kell magamban, ezért úgy alakítottam a dolgokat, kis ügyeskedéssel, hogy hétfőn is oda kelljen mennem a Toor reklámügynökséghez.

Persze az anyag nem volt kész, amiért mentem, hiszen szándékosan korábban mentem, mint kellett volna, és Renáta mellett, oldalt a széken ülve, még szebbnek, még gyönyörűbbnek láttam arcát, és egész alakját is, mint eddig. Volt időm, így magamban piros szíveket kezdtem küldözgetni felé, és magamban ezt mondtam: - Renáta szeretlek! Renáta szeretlek! Renáta szeretlek!

Őrület, mennyire nem akaratlagos ez az érzés, hiszen kolleganőm szóbahozta, hogy Renáta külseje mennyire hasonlít feleségemre. Így el kellett neki is magyaráznom, hogy a szerelem nem testi, hanem lelki dolog, és a külső legfeljebb díszletként, kellékként szolgál ebben a csodálatos érzésben. Délután, már nem bírtam tovább, bevallottam egy e-mailben Renátának, hogy mesterkedés volt, hogy meglátogattam, és hogy érzelmeimről akartam bizonyosságát szerezni, és most még szebbnek láttam, mint múlt héten, és ez már szerintem…

Nem jött válasz Renátától, Hanna ellenben este felhívott, hogy egész nap rám gondolt, és hogy sugallatokat kapott Krisztustól a betegségemre vonatkozóan, és persze az ilyesmi nem telefontéma, és jó lenne, ha minél hamarabb meglátogatnám személyesen. Erre aztán már betelt nálam is a pohár, éreztem, ezt így nem lehet folytatni tovább, fel kell világosítanom Hannát, hogy számomra nem ő az igazi.

Ottjártamkor is tettem célzásokat, de valahogy nem akaródzott neki venni. Elmondtam, hogy jövendőbelimet egyszer kék, aprókockás, férfigombolású flanell ingben láttam magam előtt, mire közbevágott: - Nem zöld? Nem zöld? Ráadásul azt még elviseltem, hogy úgy nyomult előre, mint az oroszok Sztálingrádnál, lehet egy nő is rámenős, nem vagyok konzervatív, de hogy még meg is akarta ideologizálni, ráadásul az Istenhiten keresztül, az már nem smakkolt nekem.

A szerelem nem fejből jön, hanem szívből. Hiába mondott nekem ezer észérvet, célzást, hogy essen már le a tantusz nálam, a tantusz csak nem akart leesni. Így megírtam egy levélben, hogy három-négy havonta szoktam imakörökbe járni, hogy meg ne unjanak, és társkapcsolat ügyben a Jóistenre bíztam magam, még feleségem is megtérhet, így hát a dualitás témáját, mint fő hétvégi beszédtémánkat levettem a napirendről.

Erre aztán kitört a vihar, csörgött a telefon, Hanna küzdött, érvelt, és pár nap múlva egy húszoldalas levelet küldött express, ajánlva. Erre is válaszoltam, egyértelműen elutasítóan, mire aztán hangnemet váltott, megírta, hogy nem aktuális a meghívásom, mert most sok programja van, hisz megtalálta duálpárját, a nagy Ő-t. És könyvemet elolvasván úgy érzi, szegény feleségem, ha kezébe kerül egyszer a könyv, az inkvizíció előtt érezheti magát. Hát elég nagy utat tettem meg néhány napon belül a megtestesült Krisztustól az inkvizítorig, de mi tehetek, Hannának, mint Aesopus meséjében a rókának, savanyú a szőlő, így hát végül is érthető, ha egy kicsit durcás.

Nekem azonban nem volt savanyú a szőlő, és Renátát újabb és újabb e-mailekkel, meg másolt kazettákkal bombáztam. Szívem lángolt, és lángolását, a régi szív küldi szívnek szívesen mintájára zenében közöltem azzal, akit szívembe fogadtam. Megszereztem Celine Dion Christmas albumját, Sarah Brightman Timeless cd-jét, Albano Carrisi Concerto Classico, és Il nuovo concerto cd-it, Andrea Bocelli Romanza, és Aria cd-it, és Renátának, meg az imaköri lányoknak elkezdtem másolgatni. Vettem ugyanis időközben egy Panasonic AK-25ös hifi készüléket, melynek gyönyörű a hangja, 2x80 Watt hangerővel, számos hangszínképpel, és csodálatos élményt nyújt.

Mostanában sokszor érzek nyomást, energetikai munkálkodást füleim környékén, így kiderítettem, hogy valamilyen módon a hallásom kell használnom, és mi lehetne erre alkalmasabb, az a művészeti ág, amelyben a Jóisten a leginkább megtalálható, a zene. Az a néhány, hányatott sorsú, életében meg nem értett nagy zeneszerző, mint Beethoven, Bach, Mozart, Händel, Wagner, mind az isteni ihletés földre hozói voltak, és akkordjaikban Isten szava, hangja csendül fel, csak értő fül kell hozzá, hogy meghallja.

Sosem kötött le a komoly zene, most pedig mégis az Auchan szupermarket komolyzenei polcai előtt tankoltam be cd-kből. Hallottam egy különös számot is különös körülmények között. Egy német barátom, aki a Schöller fagylaltgyár gazdasági igazgatói posztját hagyta ott egy hazai állásért, búcsúestre hívott, pont aznap, amikor az első hó lehullott. Békésen ültem náluk a pamlagon, és kortyolgattam lengyel származású felesége finom capuccinóját. Közös barátunkat vártuk, aki Bécsből telepedett Magyarországra személyzeti tanácsadó céget nyitni, amikor megcsörrent rádiótelefonom. Bemutatkozás helyett, vagy épp bemutatkozásként egy régi Illés, vagy Fonográf szám hangzott fel: szeress, szeress, ó igen, és legyél nagyon jó, amit nekem te tudsz adni az ki nem mondható, ilyesmi volt a dal szövege, és lehetett tudni, hogy valaki magnóhoz, vagy rádióhoz tartja telefonját, és úgy jön ez a szám.

A szám véget ért, a telefon elhallgatott, és találgathattam, vajon ki adta ezt a furcsa anonim szerenádot nekem. Először feleségem ugrott be, mert azt hittem, a maga módján, de még mindig szeret. Ez tisztázódott telefonon, jót nevetett rajtam, hogy mit nem képzelek, keressem a “tettest” a baromfiudvarban, mármint azok között a “tyúkok” között, akiknek társaságát keresem.

Lehetett elvileg Hanna is, aztán akár bárki “betegeim” közül, hiszen kilenc tized részben nők fordulnak hozzám. Ők fogékonyak az energetikai, lelki dolgokra, és általában az a problémájuk, hogy durva a párjuk, vagy nincs párjuk, vagy nem érti meg őket, így aztán amikor a kézrátételes gyógyítást gyógypuszi, meg szívcsakra ölelés követi, megértő hangnemmel, és valamiféle gyöngédséggel találkoznak, fennáll a veszély, hogy vágyaik férfijának képét rám vetítik.

Kaptam is már olyan tanácsot, hogy legyek távolságtartóbb, de az nem én lennék, és inkább vállalom annak veszélyét, hogy valaki belém szerelmesedik, minthogy egy rideg, távolságtartó, zárkózott gyógyítóként, rossz hatékonysággal működjek. Ezt a gesztust, még ha nem is merte vállalni magát az illető, kedves, rokonszenves dolognak tartottam, és egyáltalán nem zavart, sőt, megtépázott önértékelésemet egy kicsit helyrebillentette. Elhatároztam, néhány helyen eldúdolom majd a számot, s figyelem az arcokat, de végül nem lett az egészből semmi, így vagy a sírba viszi titkát szerenádosom, vagy elárulja, de akárhogy is, egy szép emlékkel gazdagabb lettem.