HAJNAL ELŐTT LEGNAGYOBB A SÖTÉTSÉG

Ez a mondás az optimista emberek megfigyeléséből fakad. Hogy tényleg így van-e, nem tudom, de az biztos, hogy ezzel vigasztalgattam magam. Mi történt? Miért kellett vigasztalni magam? Trattner úr, cégünk osztrák tulajdonosa kirendelt Bécsbe és bejelentette, hogy költség okokból felszámolja cégünket, és egy információs irodát nyit helyette.

Nem volt ez derült égből villámcsapás, bizonyos értelemben már egy fél éve, éve, sőt a cég első üzleti évének iszonyú vesztesége óta a levegőben lógott, de valahogy nem foglalkoztam vele, mert Trattner úr, valamilyen okból másképpen gondolkodott, mint a többi üzletember. Egyrészt semmit nem hasznosított alkalmazottai szellemi tőkéjéből, véleményünket sem nem kérdezte, sem nem hallgatta meg, makacsul a saját feje után ment, és ez az első üzleti évben 92 millió Ft veszteséget okozott neki.

Ahelyett, hogy bezárta volna azonnal a céget, még 97-ben is próbálkozott, ekkor már azzal a módszerrel, amit mi, alkalmazottai javasoltunk volna neki, így “csak” 37 millió volt a veszteség az iszonyatos konkurenciaharcban. 98-ban. Amikor éves szinten már csak alig húszmillió lett a veszteség, akkor akarja felszámolni saját kft-jét, és a mosonmagyaróvári terjesztőnek átadni a magyarországi üzletet.

A gond csak annyi, hogy csúszok-mászok, húzom, vonszolom magam, sántikálok, totyogok, tipegek, nyögök, nyelek, és lehetnék bármekkora lumen is, amilyen persze nem vagyok, sántító alkalmazottat külföldiek nem vesznek fel. Ha a járásomon nem látszik semmi, akkor kapok én állást, hisz tíz éve vagyok ügyvezető igazgató, sok területen beváltam, németül folyékonyan, enyhe bécsi dialektussal beszélek, úgy, hogy sok német hitt már osztráknak, csak az egészségem jönne rendbe.

Most ellenben összecsapni látszanak a hullámok a fejem fölött. Igaz, ez előfordult már néhányszor az életben, és optimizmusom mindig kihúzott. Így most is megnyugtattam Trattner urat, hogy ne nyugtalanítsa magát, megértem lépését, én is így tennék az ő helyében. Megnyugtattam Renátát is, mivel Trattner úr bejelentésének másnapján ő is valami hasonlót közölt velem. Igaz, hogy nagyon finoman, hozzátette, hogy nagyszerű embernek tart, és szerinte ő nem méltó az én “figyelmemre”, de hát lehet a keserű labdacsot akármennyi mézbe mártani, a labdacs azért keserű marad.

Nem értettem, miért kellett megtapasztalnom egy viszonzatlan szerelmet. Igaz, a Legszentebb, már Eszter lebombázása után megmondta: “Gyermekem! Elvesztetted a családodat, elvesztetted a szerelmedet. Csak aki mindenről le tud mondani, abba költözhet be a mindenség!” Hát most aztán minden körülmény adott, hogy a lehető legszorosabban kapcsolódjak, kötődjek a drága Abbához, Mennyei Atyámhoz, mert ennyire kilátástalan helyzetben, család, szerelem, állás, egészség nélkül rég voltam. Persze elkeseredni, azt nem! Egy percig sem kételkedtem a Gondviselésben, nem sérteném meg ezzel Őt, aki a hajam szálát is számon tartja, és ennek számos alkalommal tanújelét is adta.

Biztos, hogy jobb helyre fogok kerülni, hogy hogyan, és mikor, az majd kiderül, gondoltam. Szállásadónőm, Zsuzsa két nappal később nagy hangon újságolta, hogy velem álmodott, és olyan fürge, eleven voltam, hogy szemlátomást meggyógyultam. Lám, gondoltam, rajta keresztül üzen a Jóisten! Már itt is a reménysugár. Hit, remény, szeretet! Mi kell még?

És a Jóisten más módon is vígasztalt. Az Árpád hídon hajtottam keresztül a budai oldal felé, amikor eszembe jutott, hogy felhívom Magdit. El voltam anyátlanodva, ő meg mindig kedves, és megértően vígasztal, ha gödörben vagyok. Budán félreálltam egy kis mellékutcában, és javasoltam, hogy közösen imádkozzunk. Amint letettem a kagylót, csodálatos lelki élményben volt részem. Belső látással megpillantottam Máriát, pici kis angyalszárnyakkal a hátán, fehér tollacskákkal befedve gömbölyded teste, csak arca volt olyan, mint az életben, fölém repült, és valami aranyporfélét szórt a fejemre, amitől sírásban törtem ki, és néhány perc után teljesen megkönnyebbültem.

Magdi rengeteget fejlődött, még ha neki ez nem is tűnik fel. Gergő megnézte a kísérőjét, és hát “még mindig” Isten látói hármas fokozat a kísérője, amikor az már a tizedik dimenzió fölött van, és a magasabb szinteken Gergő szerint, meg a logika szerint is, ritkábbak az ugrások, nem olyan feltűnő már az előrehaladás. Mária is cipeli a maga keresztjét, őt férje üldözi, zaklatja állandóan, bolondnak, megháborodottnak nevezi, számon kér minden szót, minden percet tőle, elmarná barátnőit, hogy saját magának sajátíthassa ki Magdit, hisz az a szeretet nem?

Tudtam, hogy a Szentestét életemben először egyedül, helyesebben kettesben a Jóistennel fogom tölteni. Marcsiék mégis áthívtak este nyolc után, és a Napfivér, Holdnővér c. filmet náluk néztem és sírtam végig. Emmától egy csodálatos könyvet, Julian Green Ferenc testvér c. könyvét kaptam ajándékba, Marcsiék egy szép inggel leptek meg, Mária Vivaldi cd-vel gondolt rám, a manökenszépségű Adél kis angyalkát és kegytárgyat csomagolt be, Katitól egy kerámia Betlehemet kaptam, szóval gazdagabb volt a karácsonyom, mint valaha.

Gyöngyi 24-én délután állított be férjével, és egy szekérderék süteménnyel, amit méltó rendeltetési helyére, a hajléktalanok krízis központjába fuvaroztam el. Csak akadtak, akik nem vetettek meg, és nem tartottak perverz elmebetegnek. Legalább száz ismerősömnek írtam karácsonyra jókívánságot, és mottómul Sík Sándor versét választottam:

Én te vagyok, és te vagy én
Nincs más igaz a föld színén.
Mind, ami az Egyből való
Egymásnak szívére való

Atyámfia, gyerekek!
Csak egyet tudok: szeretek.
Igyátok fel a fény szavát:
Vagyunk, szeressünk! Nincs tovább.

Még 24-én éjszaka, Marcsiéktól hazafelé jövet ki is ragasztottam egy példányban a lépcsőházba, és otthon nekiláttam az ajándékot becsomagolni. Családomnak egy ugyanolyan hifi berendezést vettem, mint magamnak, ugyanis a Panasonic márka úgy minőségben, mint árban bevált. Meglepetést akartam szerezni, ezért újságpapírral körbe ragasztottam, és 25-én lehívtam fiaimat segíteni a cipekedésben. Odafönt feleségemnek két puszit adtam békém, és ártani nem akarásom jeléül, amit ő óvatos tartózkodással, de már nem ellenségesen fogadott.
Rászóltam a fiúkra: - Ide tegyétek a porszívót, oda meg az ütve fúrót

Ugyanis külön dobozban voltak a hangfalak. Mikor a gyermekek kérdő tekintettel néztek rám, hozzátettem: - Anyukátok falat akar bontani, nem tudjátok? Egy rövid Mennyből az angyal után nekiestek a kicsomagolásnak, és elsőnek Gergő kiáltott fel: -Hifi! Hifi!

Összeraktuk a hifit, Böbe elővett egy Happy Gang cd-t és a 13-as számot kérte, mely így kezdődött: - Sokáig voltam távol… és éreztem, hogy nincsenek véletlenek. Olyan érzés volt, mintha csak tegnap mentem volna le egy doboz gyufáért a trafikba. Edit is átnyújtotta a család ajándékát, egy üveg pezsgőt, Viktor fiam által lemásoltatott Beatles cd-t, és valami speciális borecetet.

Gergő csak nézett rám, és mosolygott, Viktor komoly főiskolásként hallgatott, Böbe előhozta új szerzeményeit, rajzait, fotóit, cikkeit, köveit, és eldicsekedett mindennel. Mindig a két fiammal jöttem ki jól, mégis Böbe hiányzott az öt hónap alatt a legjobban. Néha úgy éreztem, belepusztulok, ha nem láthatom, nem ölelhetem meg legalább egy percre.

Azt meg már egy vak is észrevette volna, hogy Edit halat sütött. Halat, Edit, aki két éve még kizavart a lakásból az általam megvett ponttyal, amit magam akartam elkészíteni, és elajándékoztatta velem az alsó szomszédunknak. Mégiscsak visszavárna? Ilyen dolgom még sosem volt, amióta összeházasodtunk. El kellett költöznöm öt hónapra, hogy ezt megkapjam? Sokkal jobban éreztem magam, mint amióta elköltöztem bármikor, mert Edit, ha nem sugárzott elfogadást, azaz szeretetet, de legalább ellenségességet sem.

Már ez is nagyon megkönnyítette a karácsony kellemes eltöltését, és bizony igazat kell adnom azoknak, akik úgy vélik, karácsonykor, és húsvétkor az Ég hatalmas szeretetenergiákkal sugározza be Földgolyónkat, hogy ne aludjon ki a fény, hogy maradjon valami a Világ Világosságának, a Szeretetnek emlékéből.

Edit elengedte mind a három gyermeket délutánra szüleimhez Budapestre, ez is komoly együttműködési hajlamról árulkodott. Édesanyám csendben megsúgta, hogy Böbe odavetette: - Nem tudom apa mikor fog hazajönni. Édes kis csillagom! Visszavár. A Képzelt riport egy popfesztiválról egyik slágere jut az eszembe: Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet.

Bizony! Hogyan mondjam el egy tizenkét éves kislánynak, hogy szeretem őt is, meg testvéreit is, meg édesanyját is, nagyon szeretem őket, hisz rájuk tettem az életem, de Edit szeretetét nem tudtam tovább elviselni. Öt hónap szabadság után még szörnyűbb visszaesést okozna, ha alapproblémánk megoldása nélkül, fülem-farkam behúzva, vert hadakként hazakullognék. Editet csak korábbi merevedésében erősítené meg, én pedig rövid idő után végleg kikészülnék.

Ha Edit legalább békén hagyna Istenhitemben, és napi életemben, az más lenne. Ha olyan önzetlenül, nem birtoklóan, hanem elengedően szeretne mint Eszter, ha örülne házioltáromnak, mivel az nekem örömet szerez, ha örülne, hogy gyógyítani járok, vagy fogadhatnám ismerőseimet a lakásunkon, vagy a rendelőben, akkor - jogi műszóval - okafogyottá válna különköltözésem, még ha így is le kellene mondanom arról, hogy Istenszerető párom legyen. Ha igazán megtérne Istenhez, akkor még azt is el tudom képzelni, hogy a Jóisten újból szerelemre gyullasztana iránta, de így?

Quam diu etiam furor iste nos eludet? Meddig forr még a harag velünk szemben? Kérdezték Catilinától Rómában, és kérdezem én is Edittől. Pécsi nagynéném úgy fogalmazott: - Ha Edit megtérne, megbocsátanál neki, visszamennél hozzá?
- Nem jó a kérdés! – Válaszoltam. Nekem nem kell, nincs mit megbocsátani, mert én egy percig sem haragudtam Editre. Haragudni ő haragszik rám, mivel a Jóistent szeretem, aki nem gyógyítja meg Böbét, és ezenkívül mindenkire, akiről tudja, sejti, vagy érzi, hogy hozzám hasonlóan gondolkodik.

Editnek meg kellene szabadulnia minden haragtól. Sajnos még megkövesedett harag, bosszúvágy is van benne itt-ott, hiszen Esztert hónapokkal szakításunk után is zaklatta, “igazságot” akart tenni, Rosta Csillát, Fravolinné Zsuzsát, és Zsanettet “kerítőnek” tartja, és hogy engem minek tart, az változik, de nem sok jóval kecsegtet.

Pedig mennyire sorsszerű volt találkozásunk! Ha nem Zsanett és Ivánka házasságán keresztül, akkor megismerkedtünk volna egy rendezvényen, vagy a metrón, vagy mit tudom én, hol. Hisz ezredszerre, nincs véletlen, csak fel nem ismert törvényszerűség.

Editben még mindig erősebb a büszkeség, ha egyáltalán igaz az az elképzelés, hogy hazavár, mert amikor este a telefonban megköszöntem a halat, egy másodperc alatt rávágta, hogy nem miattam, a fiúknak már többször sütött halat. Maga mondta ki ezzel, mennyire nem számítok neki. Arról nem is beszélve, hogy “jó hírem” terjesztése sem a hazaköltözés malmára hajtja a vizet.

Hiszen, ha egy picit is ez lett volna a szándéka, akkor, ahogy Eszterről feltételezte, hogy azért volt elengedő, hogy megnyerjen, azért nem akart befolyásolni, hogy hatása alá kerüljek, miért nem tette meg ő is ezt? Miért nem dicsérte meg Eszter fotóját a házioltáromon, hogy elgondolkozzam, milyen nemes lelkű a feleségem? Miért nem segítette elköltözésem azzal, hogy szívem, ha így akarod?

Miért nem küldött utánam egy tál süteményt? Miért nem kívánt boldogságot Eszterrel? Miért nem védett környezetünk ítélkezésével szemben, hogy meghatódva hazamenjek? Inkább önérzetesen elmond világ utolsójának, perrel fenyeget, meg amputálásokat emleget, hátha ezzel valamit elér? Nem hallotta még, hogy több méhet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó epével?

Persze ezzel az erővel hagyhatott volna békén hitéletemben is, és akkor el sem jutottam volna az elköltözés gondolatáig. Érdemes ezen gondolkozni? Ha nagymamának kereke volna, ő lenne a gőzmozdony! Hát, lehet, hogy Rönk Csabának jó volt a megérzése, csak esetleg nem erre az évre vonatkozott a december 25-i megtérés.