INNEN SZÉP NYERNI

Gyermekkoromban sokat ping-pongoztam. A Tervhivatal Margitszigeti üdülőjében a lányok szemében értékmérő volt, hogy melyik fiú, milyen jól ping-pongozik. Csak Gerő, és Krajcer játszott jobban nálam. Gerő nyesésben, és lecsapásban, Krajcer a körmönfont, visszaadhatatlan csavarásokban volt mesteri. Gerő játéka fájdalmamra elég volt ahhoz, hogy kis szerelmem, Bednár Zsuzsa kegyeiért nagy előnnyel induljon versenybe, és hogy nyerjen.

Ez a tény eszeveszett dühvel töltött el, utáltam Gerőt, szét tudtam volna tépni, de ráadásul szívós, erős, gyorsan ütő srác is volt, így aztán igyekeztem minden erőmet megfeszítve játszani. Egy másik ellenféllel fordult elő, hogy a játékban eleinte igencsak alulmaradtam, hiszen a huszonegy pontig játszott szettben tizenkilenc kettőre vezetett partnerem.

Ekkor aztán felfújtam a képem, azt mondtam, innen szép nyerni, szerváltam egyet, szerváltam kettőt, bátran lecsaptam, tudtam, hittem, hogy nyerni fogok, és bármilyen hihetetlen, biztos vesztésről meg tudtam fordítani a játszmát nyerőre. Valahogy most is ebben a cipőben járok. Se családom, se egészségem, se munkám, és egy élettársi kapcsolatban élő, kemény, zsarnokis partnerrel elő asszonnyal gabalyodtunk egymásba.

Nem csoda, hogy mind a ketten elejétől fogva tiltakozunk a bennünk sarjadó érzés ellen, mert papírforma szerint nem sok jóval kecsegtet ez a konstelláció. Amikor Fravolin Zsuzsának elmeséltem a helyzetet, és úgy érveltem, nem lehetek ék Hajni és Pali között, Zsuzsa saját keserves első házasságára gondolva felszólított, mentsem ki Pali kezei közül az asszonykát. Nem huszárosan persze, Hajnit nem szabad döntésében befolyásolni, döntése legyen az ő döntése, de érezze, hogy ha úgy dönt, rám számíthat, támaszkodhat, ha lép, nem marad egyedül.

Magam sem szándékoztam befolyásolni, sőt magamban is szándékosan tudatosítottam, hogy szeretetem nem függ Hajni viszonzásától, és semmilyen döntésétől sem. Megláttam viszont az egész helyzetben egy csodálatos lehetőséget. Eddig kínlódtam, vergődtem, szenvedtem, hánykolódtam, és fogcsikorgatva bírtam az egészet, de szívem szerint bármely pillanatban befejeztem volna földi pályafutásomat. Nem volt előttem cél, amiért meg akartam volna gyógyulni, munkát szerezni, teljes gőzzel élni, itt a Földön.

És rájöttem, ezt a szerelmet biztosan a Jóisten küldte, ez lesz a gyógyszer tabletták és más gyógymódok helyett, hiszen cél lebeg előttem Hajni és a kis menyétek képében. Van, aki szeret, illetve akik szeretnek, várnak, van, akikért érdemes meggyógyulnom, állást keresnem, összeszednem, megfeszítenem magam. Legutóbbi betegem, egy hegedűművésznő, súlyos, és életét igencsak megkeserítő betegséget kapott mindössze azért, mert amikor munkahelyéről 42 év után elbocsátották, úgy érezte, rá már nincs szüksége senkinek.

Rám pedig szükség van. Kellek Hajninak, akinek úgy hiányzik egy jó szó, kis gyöngédség, mint egy falat kenyér. Kellek a menyéteknek, akik túláradó örömükkel mutatják meg, milyen hiányuk volt játékban, pajkosságban, hogy egy felnőtt férfi, apa, vagy apapótlék foglalkozzon velük. Léna aggódva gondolkozott, amikor elmeséltem neki az új felállást: - Csak azt nem tudom, a szexualitást hogyan fogjátok megoldani, mert Hajniról nem tudom elképzelni, hogy Palit megcsalja.

Ó, ó, ó, drága szívem, micsoda gondok! Először is, ha két szív szereti egymást, és mindkettő csak adni akar, százhuszonhetedik rangú dolog a test, sőt még az együttélés is, hiszen Hajnit ugyanúgy szerethetem, ha a Palival maradás mellett dönt, sőt, még a csókolomokról is visszaállhatunk sziára, nehogy csókos gondolatokat keltsen bennem.

Másrészt Pali vajon milyen alapon piszkálná a szálkát Hajni szeméből, ha sajátjából gerenda lóg ki? De akárhogy is, ez nem az én gondom, ezt kettejüknek kell elrendezni, az ő csomójukat nekik kell kibogozni, ahogy az enyémet is én bogozom. Bogozom, hisz Edit még most is bizalmatlan velem szemben. Munkahelyem egyik feleslegessé váló rádiótelefonját megvettem neki, mert sokkal modernebb, mint régi készüléke, mégis a fal felé hátrált, és meg sem akarta fogni, mert azt hitte, azt a készüléket adom neki, amit annak idején Eszternek vettem.

Mikor aztán nagy nehezen elfogadta, bizalmatlanul faggatott, miért vált a munkahelyemen feleslegessé a készülék, miért nem tartok rá én igényt, míg aztán a trójaiak mondásával ütöttem el a helyzetet: Timeo danaos, et dona ferentes. Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.[1]

Szombat délután ezen gondolkoztam a szaunában, s amikor a hideg zuhanytól felfrissülve beültem az autóba, hogy Hajni kazettáját hallgassam, Edit üzenete várt a hangpostámon, hogy Böbével már a transzplantációs klinikán vannak. Editet visszahívtam, mondta, hogy vasárnap reggel 7 kor viszik Böbét a műtőbe, így ráértem vasárnap reggel fél hatra odamenni, hogy még beszélgethessek Böbével.

Sajnos nem tudtam már Böbébe lelkierőt önteni, mert hozzám hasonlóan egész éjjel csak forgolódott, és hajnalra leverte lábáról az álom, és nem volt szívünk felébreszteni. Mély álomban tolták ki a folyosóra és vitték a hosszú, várhatóan 8-10 órás műtétre a mosolygós nővérek, és mindkettőnk szeméből könnycseppek gördültek ki. Hasamban, hasi csakrámban vákuumszerű érzés, a fáradtság, talán a félelem csomója, melyet nem lehet kitépni, csak hosszú, nyugodt alvással megszüntetni.

Hiába tudtam, hogy nincs halál, hiába tudtam, hogy Böbe a Mindenható kezében van, aki haja szálát is számon tartja, hiába éreztem, hogy körülöttünk aktívan dolgoznak a szellemvilág képviselői, mégis csomóba rándult szívem, gyomrom, és ólmos fáradtság gyötört. Megpróbáltam a kényelmetlen kórházi karosszékben meditálni, fejem tetején iszonyú erős volt a nyomás, de belealudtam, fejem megbillent, felriadtam, és kezdhettem elölről.

Elővettem Nikosz Kazantszakisz hallatlanul izgalmas könyvét, Krisztus utolsó megkísértése címmel, és rossz beidegződéssel úgy olvastam, hogy Edit ne lássa címlapját, nehogy megjegyzést tegyen. Lent az utcában a jazz étterem előtt feltörték az utcát, egy ronda szürke IFA teherautó egész nap járó motorral szennyezte a levegőt, pazarolta az adófizetők pénzét, pont a klinikával szemben, de agyam olyan volt, mint egy kisöpört, de bereteszelt szerzetesi cella, gondolat se be, se ki nem jött, csak elvonult előtte, s lelki szemeim bambán bámultak a szürkeségbe.

Edit nem kerülte annyira a tekintetem, mint a decemberi riadónál, de szemében önsajnálat, szemrehányás, “én vagyok jó, te pedig rossz” kifejezés ült. Hozott tízórait a körúti Mc Donaldsból, ivott az általam hozott ivóléből, szóval egész rendezettnek volt mondható együttlétünk. Persze kinek lenne ilyenkor lelkivilága mással foglalkozni, mint a gyermekért való imával, drukkolással, aggódással.

Úgy tűnik, nekem sokkal könnyebben sikerült feldolgoznom az eseményt, mert a mély nyugalom nem változott izgalommá bennem, rendíthetetlenül bíztam a Jóisten akaratának megvalósulásában. Edit inkább járkált, mint pók a falon, nem tudott egy helyben megmaradni, idegesen lapozgatta az újságokat, majd összecsapta és kiment “járőrözni” a folyosóra. Ólomlábakon haladt az idő. Semmi nem képes ilyenkor lekötni az embert.

Editbe nyugalmat öntendő, időnként “tudósítottam” Böbe hogylétéről, most vették ki a májat, most megpihentek öt percre, már a beültetésnél tartanak, de enyhén biggyesztett mosollyal adta tudtomra, hogy képzeletemnek nincs hitele nála, kár a benzinért! Délután kettő körül elviselhetetlenül rám nehezedett az álom, így ledőltem ruhástul, zokniban a betegágyra, melyen Edit éjszakázott.

Valami mély sötétségében tartózkodtam du. 4-ig, csorgó nyállal, kába fejjel ébredtem, és Edit szavai alig jutottak el tudatomig, hogy most kezdik még csak a vese beültetését. Ötre összeszedtem magam, a délutáni alvás alatt egy kicsit akkumulálódtam, és ismét nekiláttam olvasni.

Vajon miért lett botránykönyv Nikosz Kazantszakisz regénye? Mert a vallások kipolírozott Jézus ábrázolásai helyett küzdő, szenvedő, megingó, de megerősödő, élethű képben alkotta meg az Emberfiát? Olyannak, amilyenek részben mi is vagyunk, és amilyeneknek lennünk kéne? Ha Jézus elvárta, és elvárja, hogy kövessük őt, nem ugyanolyan emberként kellett leszületnie, mint bármelyikünk? Lehet követendő példakép, ha Istenségének kezdettől fogva tudatában, és nem ember, Emberfia, hanem Isten volt embertestben?

Őrületes bátorság, és Istenszeretet kellett Kazantszakisznak ahhoz, hogy Jézust keresztfaragóként, kivégzési segédként meg merje formálni! Hány álszenteskedő hördülhetett fel ezeknél a részeknél, pedig ha valakivel, ezzel a szenvedő, kétségek, kísértések, vágyak és elhivatottság között vergődő, a világot vállán cipelő, mégis galambszelíd Jézussal lehet azonosulni.

Épp az teszi végtelenül szeretetreméltóvá, hogy teljesen azonosult velünk, nem kért magának semmilyen helyzeti előnyt. Nem ment nála sem minden olajozottan, teli volt bizonytalansággal, lassan, fokozatosan döbbent rá, hogy ki ő, és milyen sors vár rá. Lelkem fele még Jézussal volt a sivatagban, amikor kinéztem a folyosóra, hogy én is megjárassam magam.
Edit egy vesetranszplantált kisfiúval beszélgetett, majd amikor odaértem, rám szólt: - Újraélesztették! Volt odaát! Nem volt sem fény, sem alagút! Itt van, kérdezd meg tőle!

- Editkém! Nem vitatkozom én senkivel. Engem boldoggá tesz a tudat, hogy van túlvilág és kész. Akár van, akár nincs! Mindenesetre megdöbbentett, hogy Edit még most is, itt is perlekedik Istennel. Még most is meg akarja mutatni, hogy az én csodatevőim lapítanak, és orvoskollégái hozzák el majd neki, meg Böbének a gyógyulást, a boldogságot.

Hattól hétig már én is úgy járőröztem, mint őrült, ki letépte láncát. A legszívesebben ordítottam, üvöltöttem volna, hogy elég, elég már, legyen vége mindennek, nem bírom, nem akarom. Már hét óra is elmúlt, amikor egy simulékony modorú fiatal orvos tudósító jelezte, hogy jön a professzor. Először első asszisztense jött véres szemekkel, de mosolyogva, és megnyugtatta Editet, hogy minden “tankönyv szerint” történt.

A professzor nem jött, tántorgott, botorkált, holtfáradt volt. Az előzőnek is vörösek voltak a fáradtságtól a szemei, de a professzor talán életében nem volt még ilyen kimerült. Panaszkodott a komplikációkra, az összenövésekre, a “képletek”-re, a megkeményedett régi májra, a vékony, könnyen szakadó erekre, mindenre.

Edit ráöntötte, rásugározta minden félelmét, aggodalmát, nagy tudású, nagyhatalmú kollégájától nyugtatást, bíztatást várt, de a professzor lesöpörte magáról élet és halál urának szerepét, és szavai fájdalmasan csenghettek Edit fülében: - Semmit nem tudunk garantálni, nem biztos semmi! Isten kezében vagyunk. Edit fanyar mosollyal állt előtte, mint amikor a koordinátor is Isteni Gondviselésnek minősítette, hogy kiskorú, azonos vércsoportú donor akadt Böbe életének megmentéséhez.

Mikor az autóból rádiótelefonon elsőként szüleimet tudósítottam, édesanyám bíztatott, hogy mindenki imádkozott Böbéért. Majdnem kicsúszott a számon, hogy csak Edit nem! Borzasztóan hangzik ez így, szinte vádként, hisz elmondana Edit ezer Miatyánkot, ha biztos lenne, hogy csak az kell, de a hit fura dolog, csak abban lehet hinni, amiről nincs kétséget kizáró bizonyítékunk.

Lehet-e, van-e ennél nehezebb dolog, mint ár ellen úszni. Materialista családba beleszületve, materialista foglalkozást űzve, hirtelen megtért férjtől Isten és a hitvilág ellen dacot, ellenszenvet érezve, állandó kísértés között, de a kísértést fel nem ismerve hitre eljutni. Felér a kereszt Golgotára cipelésével. És hozzá az anya fájdalma kislányáért, tehetetlenségének keserűsége. Micsoda őrült nagy árnyékot kell Editnek átlépni, hogy beismerje, minden kegyelem, Isten jósága, hogy élünk, és eljusson oda, kimondja, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod.

Ráadásul a Kísértő állandóan azt súgja fülébe, hogy őt, a jó szándékú édesanyát a gonosz Isten ártatlan kislánya szenvedtetésével igyekszik megtörni, aminek hitében én sem térnék meg egy éón[2] alatt sem. Mivel Edit Budapesten lakó, volt szomszédainkhoz ment, meglátogattam Kecskeméten a fiúkat, és sírva együtt imádkoztunk. Otthon levetkőztem, ittam egy Jacobs capuccinót, aztán még egyet, űzött vadként sétáltam a szobában, és nem találtam a helyem. Minden és mindenki kavargott, úszott a fejemben. Hajnalka, a menyétek, Pali, Léna, Böbe, Edit, fiaim, néhány ismerősöm, és házoltárom előtt elhaladva kiáltva kérdeztem Istent:

- Meddig tart ez még? Nem bírom már! Meg akarok halni! Vigyél már magadhoz! Elég már mindenből!

Mondja valaki, hogy nem jó az Isten! Kedvesen azt mondta, ülj le a székbe gyermekem, megvigasztallak! Aztán sírtam, vagy fél órát, és lassan, lassan kitisztult a fejem. Felszínes, nyugtalan, hánykolódó álomba merültem, éjszakai görcseim megint kiújultak, és reggel mérhetetlen akaraterőre volt szükségem, hogy fél hatkor kikeljek az ágyból, mert fáradtabb voltam, mint este, amikor lefeküdtem.

Böbét persze nem lehetett látogatni, rendkívüli, de érthető a szigor, így csak Edittől értesülhettem a fejleményekről, amelyek nem voltak rózsásak. Vérömlenyek fejlődtek Böbe hasüregében, nyomták a májat, ami eddig legalább működött, a vese még mindig nem indult be, és Böbét hétfőn este újra fel kellett nyitni. Ráadásul most “vallották csak be”, hogy a transzplantáció közben egy vezeték zárlatos lett, izzani kezdett, és úgy megégette Böbe lábikáját, hogy majd plasztikai műtétet kell végrehajtani rajta.

Ennyi fájdalomra már egy kőszikla is sírva fakadna. Sírva köszöntöttem Klárit, volt szomszédasszonyunkat, amikor Edit átadta neki a kagylót. Megdöbbenten hallottam következő mondatát: - Tudod, Viktor szomszéd a legszívesebben jól …ön rúgnálak, tudod.

- Aranyos vagy! Köszönöm! Mondtam és lenyomtam a piros billentyűt, hisz mi mást válaszolhattam volna erre? Mit keres a gyűlölet egy fájdalomtól sújtott emberrel szemben? Miért ilyen a kép rólam? Ez a pofon már annyiadik volt, hogy szinte nem is fájt, inkább frissített. Hónapok óta hevert egy félbehagyott Eve cigarettásdoboz a hűtő tetején, így aztán rágyújtottam, és elfüstölögtem mindazt, ami Klári haragjából rám kenődött, éreztem, még meg sem kell bocsátanom neki, mert tette szinte el sem jutott tudatomig, valahol, talán fél méterre előttem megállt, lepottyant, és a cigifüsttel együtt kiszállt az ablakon.

Rengeteg idő ment el tudósításokkal. Mivel sok ismerőst értesítettem, mozgósítottam imára, így bennük állandó híréhség tombolt, vajon eredményesen ostromolják-e az eget imáikkal. Fárasztott a beszéd, szerettem volna a következő napokra energiát gyűjteni, így aztán nem hívtam csak a legszűkebb kört, és eltettem magam másnapra.

Édes kis Böbikém! Vele volt a leglazább a kapcsolatom, mégis úgy fáj, mintha az én húsomba vágták volna szikét, mintha én feküdnék felnyitott hassal, tehetetlenül a kórházi ágyon. Bár cserélhetnék vele! Bár levehetném róla a keresztet. Hányszor kértem Istent, és ezt a kérést sosem hallgatta meg. Vagy nem jól kértem? Nem jót kértem? Spirituális gőg volt, hogy még az övét is át akartam vállalni? Nem elég a sajátom?

Ezer gondolat, és mindennek ott az ellentettje is, ilyen lehetett Jézus fejében is, legalábbis Kazantszakisz szerint. Bizonytalanság, szenvedés, kísértés, de teher alatt nő a pálma. Ez is csak üres szólam most, még legkedvesebb ismerőseim sem tudnak megvigasztalni. Legszívesebben ásnék egy mély lyukat, vagy keresnék egy mély barlangot és elbújnék az egész világ elől, mert úgy érzem, rám nehezedik, agyonnyom.

Testemet mintha száz karvaly keselyű szaggatná, lelkemet mintha száz ördög harapná, tépné, ez a vég! Az ártó erők vérszomjat kaphattak, mert amit régóta sejtettem, és reméltem, hogy elmarad, bekövetkezett. Gergőt már itt a Földön is elkezdték zaklatni. Annak idején, szellemvilágbeli kirándulásainál, kísérői védelmezték, sőt a “támadók” egy részét el is tudta “űzni”.

Most azonban két rosszarcú fiatal megvárta az iskola előtt, és megfenyegették, hogy elvágják a torkát. Másnap nem ment iskolába, és a tanárnő telefonon jelezte, hogy Gergőt várták “barátai”. Feleségem nagyon aggódott, megkérte szomszédukat, hogy kísérje el Gergőt az iskolába. Én biztos vagyok benne, hogy az ártó erők mozgatják a két fiatalt, Gergő küldetésének akadályozásához óriási érdekei fűződnek az ártó erőknek, így egész életében számíthat nehézségekre, támadásokra, de annak is tudatában lehet, hogy a menny erői még sokkal inkább számon tartják, és gondjuk lesz rá, hogy küldetését véghezvihesse. Meg is beszéltem ezt Gergővel, jobb híján telefonon, és megállapodtunk, óvatos lesz mint a kígyó, szelíd, mint a galamb, de félni nem fog, mert rá vigyáznak.

Kedd este már nagyon ki voltam éhezve, hogy Hajni hangját halljam. Edit optimistán nyilatkozott Böbével kapcsolatban. Megtalálta a maga módját, hogy hitét hogyan erősítse. A transzplantációt végző professzor első helyettese három évig Luxemburgban végzett gyermekmáj átültetéseket, és optimistább alkat volt, így Edit szemében ő lett a sztár, a hiteles, a professzort pedig elnevezte hisztis vénasszonynak, akivel nem érdemes foglalkozni. Így talált fogódzót egy ember személyében, akinek szavában hitt.

Hányan mondják a nem istenhívőkre, hogy hitetlenek, pedig hitetlen nincs, csak mindenki másban hisz. Valamiben mindenki hisz, sőt sokszor úgy csinál, vagy azt hiszi, hogy nem hisz, és közben mégis hisz. Így volt ez Amerikában is, ahol egy híres atomkutató professzort, az atomok, molekulák tudósát, az anyag “mágusát”, a természettudomány prófétáját felkereste a Spektrum televízió stábja. Filmre vették a professzor gazdagon felszerelt korszerű laboratóriumát, a materializmus templomát, és amikor már kifelé tolták a kamerát, valaki észrevette, hogy a bejárati ajtó fölött egy szerencsepatkó lóg.

A professzor zavartan szabadkozott: - Nem, nem hiszek, de azt mondják, akkor is hat, ha nem hisznek benne. Ugye milyen vicces? Akkor is hiszünk, ha nem hiszünk! Azt hisszük, akkor is hat, ha nem hiszünk benne, tehát expressis verbis[3] tagadjuk hitünket, s mégis hiszünk.

Az az érzés erősödött bennem, hogy Hajni, meg a kis menyétek engem illetnek, nekem járnak, mert én szívből szeretem őket, Pali csak uralkodik rajtuk, és igazságtalanság a jelenlegi állapot. Milyen boldogak lennénk hetesben! Mennyit nevetnénk, milyen békében, szeretetben, boldogságban töltenénk napjainkat! És amikor egy kis reménysugár megcsillant, jött Böbe műtétje, s ez az összes eddigi teherrel együtt már túl soknak bizonyult. Kikapcsoltam az összes telefont, és arra koncentráltam, hogy Böbéért imádkozzak, és Böbe hasüregét csodás fehér fényben fürödve láttam.

Eddig azt hittem, feltétlenül kell a személyes kontaktus, megbeszélés előtte, most mégis azt hiszem, Böbe szelleme rám kapcsolódott, és vette az adást. Amikor csak tehettem, vagy vizualizálva, vagy vezetés közben “csak” imádkozva igyekeztem “gyógyítani Böbét. Eleinte csak szürke ködben láttam, volt, amikor fekete X jelent meg előtte, mintha a bejárat számomra le lenne zárva, de tovább kísérleteztem, nem adtam fel a reményt. És nem voltam ezzel egyedül. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább százan imádkoztak ismerőseim, rokonaim közül. Akikkel közelebbi, mondhatni lelki kapcsolatba kerültünk, azok meg is érezték valamilyen formában, hogy baj van.

Palkovics Sanyit a Tisza parti gyógyászt vagy két éve nem is láttuk, nem is hallottunk róla semmit, mégis egy nappal műtét után telefonált. Felajánlotta a távgyógyítást, meg orgonkészülékét is, melyen olyan program van, ami az elhalt szerv, a kivett máj auráját lebontja, hogy az új működhessen. Edit megrökönyödött, amikor ezt a felajánlást továbbítottam. Távgyógyítani távgyógyíthat, az nem árt, de szó sem lehet arról, hogy mindenféle műszereket vigyen be a kórházba.

Szerdán alig vártam, hogy dél legyen, szerda déltől telefonálhat Hajnalka. Ahogy vártam, vártam, az jutott eszembe, hogy valahogy még sem jó ez így. Más lenne, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha Hajnal egy albérletben zsúfolódna az öt gyermekkel Pali nélkül, s úgy ismerkedtünk volna meg. De így?

Nagyon idegenkedem attól a szereptől, hogy a legkisebb mértékig is befolyásoljam kapcsolatuk alakulását. Talán kivárásra kéne helyezkednem? Nem lenne rossz ötlet, de mi van, ha közben nem táplálom fujtatóval a szerelem lángját, és az érzés kialszik, elhamvad? Ezer ördög és pokol! Ahogy Rejtő Jenő légiós hősei szokták mondani. Ez biztos tőlük sugallt gondolat, hiszen ha elkezdek félni, hogy kialszik a szerelem a szívemben, már búcsút is inthetek neki, a félelem megteremti a maga tárgyát.

Felmerült bennem, foglalkozhatok-e épp ilyenkor, mikor Böbe beteg, ilyen érzésekkel? Nem kéne, illene az egészet félretenni? Ettől nem foglalkozom kevesebbet Böbével, sőt Hajni és Léna is benne vannak a Böbéért imádkozók, fohászkodók körében, és biztos, hogy Hajni úgy imádkozik, mintha saját gyermekéért imádkozna. Hajni Böbéért, én meg Hajniért, és Paliért kezdtem új témaként imádkozni. Rájöttem, mégiscsak helytelen volt ennyire is belekeverednem ebbe a kapcsolatba. Más lett volna, ha Hajni és Pali már külön élnek, és úgy ismerkedtem meg volna velük, és más így, hogy ha rosszul is, de működő kapcsolatban él Hajni és Pali. Valahol a gyermekek sem véletlenül születnek egy családba, tehát elvileg mégis az lenne a leghelyesebb, ha vér szerinti édesapjuk nevelné fel őket.

Hogy jövök én ahhoz, hogy elorozzam, vagy akár csak megkíséreljem elorozni más asszonyát? Ilyen gondolatok csapongtak bennem, noha elorozásról szó sem volt, szóban, és szívemben is igyekeztem Hajnit Palival kapcsolatban békítgetni, mégis rengeteg kísértést kellett elszenvednem. - Más asszonyát megkívántad, te parázna disznó! Sziszegte a Kísértő a fülembe.

Hát tulajdonképpen igen, ezt Jézus is bűnnek tartotta, de nem a testét kívántam, lelki vágy, szerelem ébredt bennem, és ez csak nem bűn? Belegondoltam, milyen felelőtlenség volt még szerelmemet is kimutatnom, hisz mit tudna kezdeni Hajni egy bicegő, állását elvesztő, anyagi bázis nélküli, beteg emberrel. Még én hiányzom a nyakába neki! És lehet, hogy felvállalta ezt a sorsot, a szenvedést Pali mellett, hisz angyal, láttam gyönyörű, hosszú angyalszárnyait.

- Ez angyal? Csak diavetítést rendeztem neked, s te elhitted, te kis tökkelütött? Zendített rá a Szétdobáló ismét. Angyal? Az nem ismerte meg lány korában, aki nem akarta. Nem emlékszel, miket láttál utcátokban?[4]  Isten… nyalója! Te féreg! Elpusztulsz! Mint korhadt fát tűzre vetnek! Nyomorultul elpusztulsz! Nem segít rajtad a te Istened. Nem enyhíti kínjaidat. Hány éjszakát görcsöltél végig, s mi végre kiáltoztad? – Uram irgalmazz! Irgalmazott neked?

- Én irgalmaznék neked, ha hozzám tartoznál, de te ellenségem vagy! Nálam boldog lehetnél. Minek szenvedsz te eszeveszett? Jó ez neked? Értelmetlenül gyötröd magad, ezt imaköri barátnőid is mondják! Miért nem hallgatsz ránk?

- Hallgass, nincs dolgom veled! Vetettem oda a körülöttem settenkedő gonosz léleknek. Mostanában különösen nyugodtnak kell lennem! Nyugodt is voltam, amikor Hajnit csütörtök délelőtt felhívtam. Szerda este küldött egy csókolom-ot a szöveges üzenetküldővel, de akkor már nem számítottam tőle jelentkezésre, és minden telefonomat kikapcsoltam, illetve mellé tettem. Épp elkezdtem mondani Hajninak, hogy nagyon örülnék, ha Palival rendeződne kapcsolata, és a legkevésbé sem szeretnék kapcsolatuk romlásának előmozdítója lenni, hisz magam is “érdekelt” vagyok, amikor Hajni közölte, Pali berágott azon, hogy szaunázni mentünk. Kuni elmesélte programunkat, a színházért is hallgatott eleget, meg hogy mertem hozzányúlni a gyerekéhez, és hogy el fog tenni engem láb alól.

No, nem eszik olyan forrón a kását, de ez mégiscsak intő jel. Kiderült, Pali ellenez minden természetgyógyászati beavatkozást, főképp azért, mert Hajni ebben hisz, és Kuni elújságolta neki, hogy megjavult a szeme, mert a menyétes bácsi rátette a kezét. Bizony ördögi dolog a féltékenység, figyelmeztettek is imakörös barátnőim, hogy darázsfészekbe nyúlok, ha Hajnit látogatom.

Hajni, valami különös empátiával rákérdezett, ugye akkor gyógyulnék meg, ha ő betakarna angyalszárnyaival. Bizony hogy attól, biztos vagyok benne, hogy rendbe jönnék, ha legalább életem párkapcsolati oldala rendeződne. De ha ezt mondom Hajninak, lelkiismeret furdalása lesz Palival maradni, így aztán csak ötöltem-hatoltam. Támadt egy ötletem, hogy írok egy kedves levelet Palinak, melyben háziúri jogát elismerve megígérem, hogy csak akkor megyek házukba, ha nem emel kifogást ellene, sőt, ha bízik bennem, adok egy pár tippet, hogyan nőhetne kettejük boldogsága. Hiszen csak úgy kéne viselkednie, ahogy én viselkedtem, Hajnit nem pocakom, kopaszodó fejtetőm, vagy bicegésem fogta meg. A levelet egyeztettem Hajnival, majd még csütörtökön elküldtem, hátha hétvégéjük ennek hatására békésebb lesz.

Hogy az övék milyen lett, azt nem tudtam meg, de az én éjszakám olyan kemény volt, mint még tán sohasem. Az ördöggel birkóztam vég nélkül, görcsök rángattak különös erővel, ellenfelem fojtogatott is, és körülbelül hatszor álltam Pali füstölgő teteme mellett azzal az érzéssel, hogy lézerszerű sugár kibocsátásával én öltem meg őt, és jóvátehetetlenül rosszat tettem. Igyekeztem volna újra összerakni, de ez már nem sikerült.

Hogyan álmodhattam ezt? Belőlem, nappali gondolataimból, azok mélyéről fogalmazódott meg? Nem hiszem, hisz tudatunk rétegei közül a nappali tudat, az egó rosszabb minőségű, mint szellemünk, Isteni énünk. Ha nappal imádkozom Paliért, és kedves levelet írok neki, nem fakadhat belőlem a gyilkos ösztön. Vagy mégis, és csak a felszín, a látszat, hogy már a szeretet gyermeke vagyok?

Krampuszék próbálnak kikészíteni? Ők öntötték az ezer kísértést is Hajnival kapcsolatosan tudatomba? Amint valami jó történne velem, minden megsemmisül, eltörlődik? Így kell ennek lenni, hagyjam magam életem tengerén tehetetlenül sodródni, vagy evezzek az ár ellen? Ki ad minderre választ?

Péntek délelőtt Edit felhívott a klinikáról, hogy Böbét harmadszorra operálták, végleg bevarrták a vágást pocakján, kapott egy műanyag hasfalat, a computertomográf szerint a máj nem sérült a vérömlenyektől, a laborértékek is elég elfogadhatók, így aztán viszonylag optimisták voltunk. Hétvégén Edit fent aludt egyik volt évfolyamtársánál, így nem kellett fuvaroznom őt, és kialudhattam magam. Iszonyú lemerült lehettem, mert péntek este fürdés nélkül bezuhantam az ágyba, szombaton csak vécére, és enni keltem fel, és végül vasárnap tizenegy óra körül kezdtem ismét járóképesnek érezni magam.

Pénteken már negyed óra kellett száz méter megtételéhez, annyira fájt a keresztcsontom, és görcsöltek háti és hasi izmaim. A Spar üzletben a kocsira támaszkodva tudtam nagy nehezen bevásárolni, de azt is megbántam, inkább ettem volna, amit otthon találok, nem érte meg egy kis ínyencségért, túrósbatyuért, meg mákos patkóért ennyit szenvedni.

Trattner úr a cég felszámolásának megbeszélésére kirendelt Ausztriába. Vasárnap este utaztunk ki kolleganőmmel, hogy hétfőn már vissza is tudjunk jönni. Még osztrák részen voltunk, amikor Léna elújságolta Hajnalka üzenetét, hogy úgy látszik, jól imádkoztam, mert Pali, jó értelemben, teljesen kifordult magából, őt és a gyerekeket szinte a tenyerén hordozza. Boldog voltam, éreztem a lemondás boldogságát, és még ha egy ismerősöm hirtelen szóval hazugságnak is titulálta, szívből örültem annak, hogy Hajnal és Pali egymással boldogok.

Szárnyalásom nem tartott soká, mert Edit hívott, hogy szombat éjszaka negyedszer is meg kellett műteni Böbét, mert megint 10 cm-t nőtt a haskerülete, és a belső vérzések miatt elkerülhetetlen volt a beavatkozás. Úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak.

Ez már jobban fájt, mintha ostorral ütöttek volna. Böbe iszonyúan sokat, és iszonyúan nagyon szenved! Edit is ki tudja, meddig bírja cérnával. Kedden bementem Edittel, protekcióval, szabálytalanul, de bemehettem az intenzív osztály folyosójára, és onnan megnézhettem Böbét. Nem szívesen mentem be, mert nem szeretem a protekciót, ha egyszer az a rend, és a betegek érdeke, hogy ne menjen be látogató, ráadásul kislányomat állandóan altatják, akkor miben lehet hasznára akár neki, akár másnak?

Mégis, annyian kérdezték már tőlem, hogy ugye minden nap bejárok kislányomhoz, hogy mindig magyarázkodnom kellett, meg tanácsokkal is elláttak, még ha nem is kértem senkitől. Egyik ismerősöm kifejtette, most többet kell Edittel együtt lennem. Egy rokonom csak úgy harsogta a telefonba: - Viktor, feltétlenül fontos, hogy most közeledj Edithez!

Már megint mi ez az egész? Miért nem lehet minket békén hagyni? Honnan veszi, hogy nem közeledem, vagy honnan tudja, hogy nem eléggé? Mi az a közeledés? Persze hogy hozom, viszem minden nap, veszek Mcbacont a Mekdobácban, beszélgetünk Böbéről, de más Böbe, és más kettőnk ügye. Így is meg kellett erőszakolnom magam, hogy a szokott helyen ne vessek keresztet, ne idegesítsem ezzel Editet, és úgy tartsam benne a lelket, hogy közben a Jóisten még szóba se kerüljön.
Hát próbálja meg ezt valaki! Fából vaskarika, hisz üres szavak, melyek eldobott kólásdobozként pattognak az út szélén. - Majd csak lesz valami! Meglátod meggyógyul! Bízzál! De miben? De kiben? Edit egyébként meg kell hagyni feltalálta magát. Kedden elmondta, Böbe hétfőn kritikus állapotban volt, keringése majdnem összeomlott, magyarán mondva majdnem elveszítettük, de a Természet azt is megoldotta.

Édes Jó Istenem! Mit ki nem talál, mit össze nem szenved, csak hogy Téged ne kelljen ajkára vennie! Természet! Így még nem hallottam Istent nevezni, de mi mást érthet Edit alatta? Tán a fákat, növényeket, bogarakat? Vagy a materialista tudósok által kitalált semmit, a nesze semmi fogd meg jól-t, hogy a növény, ásvány, és állatvilág, sőt az ember is mintegy véletlenül fejlődött így, a természetes kiválasztódás folyamán. Véletlenül nincs két egyforma szerkezetű hópehely!? Véletlenül nincs két egyforma hüvelykujj-mintázatú ember annyi milliárdból? Véletlennek hívják a materialisták Istenét, a Természetet? A legszívesebben üvöltöttem volna, hogy Edit térdelj le, és imádkozz, de csak annyit mondtam, Editkém, bízz a természetben!

A keddi látogatás megrázó élmény volt. Böbét épp ágyazták, vékony kis karjai élettelenül lógtak, hasán hatalmas dunsztkötésszerű pólya volt, mellyel a sebet zárták, jobb térde az égés miatt be volt fáslizva, szájában csutora, orrából, lába közül, mindenhonnan csövek, vezetékek lógtak, sípolt a lélegeztető, és amikor tüdejéből leszívták a vizenyőt, kis arca fájdalmasan még az altatás ellenére is összerándult.

Edit szájkendővel és orvosi köpennyel, mint egy papnő, óvatos léptekkel bement, fogta, szorította Böbe kezét, szeretett volna bele életet önteni, visszanézett, hogy nézem-e, miközben két ápolónő szorgoskodott, fertőtlenített, takarított, tisztított, nehogy bármiféle fertőzés lépjen fel. Behunytam szemem, úgy imádkoztam Böbéért, miközben egyszer csak lelke szólt hozzám: - Szia komp! Visszajövök, csak anyára várok!

Őrületes fájdalomként hasít belém ez a kijelentés, melyet Böbe lelke nyugtatónak szánt. Nem az ragadt meg bennem, hogy visszajön, hisz mi más is lehetne, hanem hogy “anyára várok”, tehát Edit megtérése a kulcs, Edit pedig még mindig a Természetnél tart, és bizonygatja, itt fogják meggyógyítani, majd az emberek, az ő kollegái, nem az én Istenem, aki “lapít”. Bizony kicsinyhitűség még annyira is izgulni, de az vesse rám az első követ, aki megingás nélkül kibírná, hogy gyermeke élet és halál szélén táncol, és abban a hitben van, hogy felesége megtérésétől függ gyermeke életben maradása.

Szerdán Edit nem jelzett fél ötkor, hogy mehetek, ezért magamtól elindultam a klinikához, valami türelmetlenség hajtott. Elküldtem Editnek egy üzenetet, hogy mi van, és közben valami balsejtelem lett úrrá rajtam. Edit fél hétkor jelentkezett, hogy nem jön haza, ott marad Böbével, mivel nem működik a máj, valószínűleg mindkét beültetett májlebeny elhalt, nem működik a vese, Böbe állandóan lázas, nem akar alvadni a vére, még trombocita dúsítás után sem, és elcsukló hangon, sírva mondta ki, hogy alig van esélyünk.

Hazamentem a fiúkhoz, tájékoztattam őket a dolgok állásáról, és megint együtt imádkoztunk. Viktor hangosan nyelte könnyeit, Gergő szomorú szemének irdatlan mélységével tükrözte, hogy fáj, ordítóan fáj, hogy Böbe ennyire szenved, hogy végveszélyben van. De nyugtattam őket is, meg magamat is, baj nem lehet, hisz a Jóisten megmondta nekem is, Viktornak is, hogy Böbe meggyógyul, ketten nem őrülhettünk meg. Olyan egyszerű volt az üzenet, még csak félre sem lehetett érteni! Nem fantáziálhattunk mindketten!

Az ördög meg miért súgott volna olyant, ami Istenhitünket erősíti? Kell a happy end a Hitbenhat végére is, hisz ki térne hitre egy olyan könyv után, mely tragédiával végződik? Arról nem is beszélve, hogy nem lenne erőm, sem kedvem sem befejezni, sem kiadni. Kettétört ember lennék, ahogy most is szinte kettészakítottnak érzem magam.

Csütörtök reggel éreztem úgy, hogy megnyílik alattam a Föld. Edit úgy fogalmazott, hogy semmi reményünk sincs. Böbének éjszaka orrán, száján folyt a véres folyadék, megint felnyitották, leszívták a belső ömlenyeket, de bekövetkezett, amitől Edit kedden még csak rettegett, a szepszis, a fertőzés. Állítólag már amikor bejött Böbe, már akkor benne volt az az egy szem baktérium a tüdejében, amit kitenyésztettek, ami a fertőzést okozza, de mit segít ez most rajtunk, hogy tudjuk. Csak gyógyulna meg, de nincs immunrendszere, legyengítették, kiölték, hogy ne lökje ki az új szervet. Az új szervek közül a máj mindkét lebenyén sérült, a vese pedig még mindig nem indult be.

Napközben mintha a földgolyó alatt görnyedtem volna olyan testi és lelki tartásom. Hiába volt minden hitem, mert azt, hogy Isten mondta, amit sugalmazásként hallottam, azt nem tudhatom teljes bizonyossággal, csak annyit tudhatok, hogy Isten jó. Az Ő jósága nem feltétlenül eredményezi azt, hogy Böbe túléli ezt az egész több, mint egy hetes zaklatást, bolygatást, műtétek sorát. Hiába törődtem már bele gondolatban, hogy legyen meg az Ő akarata, most mégis vonyítottam, szűköltem, visítottam, üvöltöttem, zokogva könyörögtem: - Ne vidd el! Hagyd itt nekünk! Ne vidd magadhoz! Légy irgalmas! Légy kegyelmes! Könyörgöm!

Böbe nem kötődött erősen hozzám, én azonban igen, és úgy éreztem, kettészakadnék, fél ember lennék, ha el kéne veszítenünk. Az az érzés volt bennem, hogy szeret ő, nagyon is szeret, csak vagy nem tudta kimutatni, vagy úgy volt élettervében, hogy ez ne kerüljön felszínre, és az ő szenvedése iszonyúan fájt. Inkább ütöttek, vágtak, sebeimet sózták volna, csak neki legyen már vége ennek a szörnyű szenvedésnek.

Talán tehetetlenségem nyilvánult meg abban a vágyban, hogy üvölteni, ordítani szerettem volna egész nap, és legszívesebben szétvertem volna baltával az iroda berendezését. Pedig nem múlt el negyed óra, hogy valaki ne érdeklődött volna Böbe után, gyógyítók, ismerősök, barátok imádkoztak, fohászkodtak, küldték a gyógyító szeretetet, és mégis lebénultnak, hadirokkantnak éreztem magam.

Délután Edit újból telefonált, hogy még egy éjszakára ott marad, és csodával határos módon újból formába hozta magát. Összejött a Luxemburgban tanult orvossal, az megnyugtatta, hogy a laboreredmények alapján valamennyi életképes szövet biztos kell, hogy legyen a beültetett májban, legfeljebb a működésképtelen részeket egy műtét keretében lefaragják, Böbe még kitornászhatja magát a fertőzésből, ilyenre is volt már példa, és legrosszabb esetben újratranszplantációra is sor kerülhet, mert ilyen esetben a nemzetközi szervbankon keresztül gyorsan lehet beültetendő szervhez jutni.

Edit így megnyugodott, rajtam pedig valami tompa kábultság vett erőt, és siettem haza, hogy tisztám nem lévén ingeimet kimossam, kivasaljam, és valami ételt fabrikáljak a hűtőben fagyoskodó csirkemell filéből. Ahogy ingeimet vasalgattam, megjelent a Kísértő, és fülembe súgta: - Na nézd, itt a bébicsősz! Egyedül mos, főz, vasal, mert fél a nőktől. Fél a szextől, fél, hogy megcsonkítják, vagy megeszik, mint a gyilkos pók a hímjét párzás után.

- Küldetés, életfeladat, meg vállalás, hahaha! Itt harc van, és én leszek a győztes! Te meg elpusztulsz barátocskám! Rád az örök élet vár! – mondta gúnyosan. Az örök szenvedés! – Mert az nemesíti a lelket! Hahaha! És gyermekedre is az vár, mert ellenségem vagy. Házasságodat romba döntöttem, kislányod pedig nem fog meggyógyulni, arra ne számíts! Vonyíthatsz az Istenednek, nem irgalmaz, pedig én irgalmaznék neked, csak egy kicsit okosabban kéne viselkedned!

- Ó Atyám! - Ó gyermekem! - Milyen megható! - Kicsordulnak a szememből a könnyek. Pedig kislányod szenvedésén segíthetnél, ha volna szíved, de neked nincs, mert nem mersz levegőt sem venni, félszemmel mindig Istenre bandzsítasz, hogy helyeset teszel-e, mert félsz tőle, gyáva vagy! Nincs egyéniséged, egy nulla vagy, egy semmi. A Föld az én birodalmam, itt Isten is csak kérhet és jelenthet. Beletörik a bicskád, ha nekem ellenszegülsz fajankó. Szétszedlek apró darabokra, azt is megbánod még, hogy megszülettél!

- Dugulj már el! Nem veszed észre, hogy nem vesznek észre? Csókollak. – Szóltam vissza Józsefvárosiasan mire megrázkódott, mert undor fogta el.
- Te leszel a bal lator, szenvedni fogsz a híres megváltód mellett! A pokol vár rád, csak éppen örömök nélkül! Örök szenvedés! Bele tudsz ebbe gondolni? Örök szenvedés, örök szenvedés, örök szenvedés…
- Nem kértem tanácsot! Zsibbadjál már el! Beszélj a zsebembe, majd holnap kiválogatom. Hiába strapálod magad! Nem hatsz meg, és legfőképp nem félek tőled. És tudod mit? Nem fog az én Megváltóm veszíteni, de ha veszítene, akkor is mellette maradnék, mert ő jó, te meg nem kellesz nekem, a nevedet is kiköpöm a számból, húzz el innét a pokolba, ott a helyed!
- Még találkozunk! Búcsúzott, és a maradék hat inget már teljes nyugalomban vasalhattam ki, és éjfélkor úgy dőltem az ágyba, mint egy zsák homok.

Péntekre Böbe egy fokkal jobban lett, vagy Edit optimizmusa nőtt, mindenesetre sokkal nyugodtabb volt. A fertőzés csökkent, hála – amint nyomatékkal mondta – a professzor által külföldről hozott gyógyszereknek, a labor értékek alapján kell, hogy legyen a májnak ép része, így az előbb utóbb regenerálja majd magát, a vese nem csoda, hogy még nem indult be, mert a sok idegen vér trauma a vesének, és végül szinte azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben.

Megdöbbentettek ezek az ingadozások, hiszen előző nap még azt mondta, nincs semmi remény, de rájöttem, most megtalálta magának az optimistább másodsebészt, és most benne hisz, mindenki mást félretol a tudatából, így, ezzel a hittel tudja magában tartani a lelket. A köztünk fennálló alapkonfliktus még most is foglalkoztatja, hiszen az autóban hazafelé elmesélte, hogy majdnem lett volna egy vesetranszplantáció, de a szülők nem engedték elhunyt gyermekük veséjét kivenni, mondván ők Jehova tanúi, s vallásuk tiltja.

Enyhe szemrehányással és gúnnyal mesélte tovább a szülők nyilatkozatát, akiket megkérdeztek, hogy ha egy gyerekük beteg lenne, hagynák meghalni, mert nem kaphat új szervet. A szülők azt mondták, kapni, köszönjük annak idején majd lehet, elfogadjuk, mert csak a vérátömlesztésre vonatkozik a tilalom. Elmagyaráztam, melyik bibliai részt és miért értenek félre a Jehova tanúi testvérek. Isten Mózes útján mondta a zsidóknak, hogy más népekkel, melyek nem egyistenhitűek, hitük megőrzése végett ne keveredjenek, ne házasodjanak, és ezt úgy írják a Bibliában, hogy “Ne keveredjen a véretek a mások vérével!”. Ezt értik félre a Jehova tanúi testvérek, ami az akkori zsidókra, és nem a mai emberekre vonatkozik.

- Nem akarok semmilyen vitát kezdeményezni, de szerintem minden vallásos ember fanatikus, egy sem kivétel, mindnek elment a józan esze. Válaszolt Edit és jobbnak láttam hallgatni.
Amikor szombaton Fravolinékhoz beugrottam, röviden elmeséltem az utolsó nap fejleményeit, hogy Böbe túl van a közvetlen életveszélyen, a Jehovás ügyet, meg azt, hogy azon a napon, amikor Edit reggel bejelentette, hogy nincs remény, elmentem a görcsöktől szenvedő hegedűművésznőt gyógyítani, és állítása szerint tízszer olyan intenzitással, forrósággal jött belőlem Isten gyógyító szeretete. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy amikor a legjobban szenvedünk, nyomás alatt vagyunk, akkor van bennünk a legjobban a Jóisten.

Zsuzsa ezt másképp látta, mert előrebocsátotta, hogy kemény lesz, mert siet, és szikrázó szemekkel rivallt rám: - Te ne törődj senkivel, és semmivel. És ne menj emberek közé, ne menj gyógyítani, hanem a kislányodat gyógyítsd! És a feleségeddel se foglalkozz! Nem vele kell foglalkoznod, hanem a kislányoddal!

Hideg zuhanyként ért ez a rendreutasítás. Azt még el tudom fogadni, hogy Zsuzsa másként látja a dolgot, de kéretlen minek osztogat tanácsot? Menteném a jó szándékkal, de sietséggel indokolni a durvaságot, más dolgába való beavatkozást, hívatlan prókátorkodást? Ez így nem kóser. Zsuzsa ugyanúgy gondolkozik, mint Edit, az embert Isten elé, és az akaratot a hit elé helyezi. Csak Edit az anyagi szintű gyógyításban gondolkodik, Zsuzsa pedig a szellemi szintűben.

Csak egy pillanatig fájt ez a pofon, aztán, Zsuzsa korábbi tanácsát követve az egészet keresztül engedtem magamon, így nem akadt meg bennem. Ő úgy érezte, hogy én passzióból járok gyógyítgatni, és hanyagolom a kislányommal való szellemi szintű foglalkozást, és hogy nekem akarnom, koncentrálnom kéne, hogy megmentsem Böbét. Én úgy gondolkodtam, hogy kérni kértem, nem is kevésszer, azonkívül minden bizalmam és hitem a Jóistenbe vetem, aki nálam sokkal jobban szereti Böbét, és sokkal jobban tudja, hogy mi a jó neki, mint én. Azért hívják Istennek.

Emellett az állandó, erős, mély hit mellett persze imádkozom naponta többször is, hogy Böbe el tudja viselni, amit rámér a sors. Ennél többet pedig nem tehetek. Tisztelem feleségemet, hogy oroszlánanyaként ott van Böbe ágya előtt éjjel-nappal, de nem hiszem, hogy csak ebben mutatkozhat meg a szeretet. Addig sem nyomasztott a borzasztó gondolat, hogy Böbét elveszthetjük, amíg a művésznőt kezeltem, és ráadásul, ha mindent Istennek felajánlva teszek, pont az én kérésem nem hallgatná meg?

Mi a baj akkor? Aki önmaga erőlködik, az Isten erejét vonja kétségbe, aki aggódik, Isten szeretetét vonja kétségbe, aki pedig letámad egy apát, aki felett a betegség, az állástalanság, a családból kiszakadtság, rendezett párkapcsolat hiányának terhe mellett Damoklész kardjaként lebeg, hogy elveszítheti gyermekét, az még nem járt 35 napig annak mokaszinjában. Mert egy indián mondás szerint, akinek nem jártunk 35 napig a mokaszinjában, arról nem mondhatunk ítéletet.
Uram! Adj erőt!