A VÉGKIFEJLET

A sok fájdalomtól, sértéstől, kellemetlen megjegyzésektől annyira megedződtem, hogy szinte megkönnyebbültem. Igaz, szombat éjszaka az ötödik, és kedd éjszaka a hatodik műtétet is elvégezték Böbén, leszívták a vérömlenyeket, mintát vettek a beültetett szervekből, hogy mennyire működésképesek, de könnyű szívvel vettem Edit minden tudósítását, hisz a drága Üdvözítő megelégelte szenvedésemet, amikor a Rózsadombról szokott útvonalamon hajtottam, az Áldás utca előtt a feszületnél keresztet vettem.

Olyan szép ez a feszület, olyan jól lehet látni, olyan jól esik keresztvetéssel köszönni a Jóistennek, és a szívem majd megpattant az örömtől, amikor ezt “hallottam”: Gyermekem! Ne aggódj! Kislányotok életben marad.
Lehet-e édesebb zene a fülemnek, mint ez. Sokan hívtak az ismerősök közül, és mindenkinek boldogan újságoltam, aggodalomra semmi ok, Böbe meg fog gyógyulni. Mivel korábban a Jóisten már megmondta Viktor fiamnak is, nekem is, hogy előtte feleségem megtér hozzá, így kissé értetlenül hallgattam szerdán Edit telefonhívását: - Megmondtam a főnöködnek, hogy hagyjon minket a Böbével békén! Ne kínozza ezt a szegény gyermeket!

- Editkém! Nem ő kínozza!
- Akkor meg mivel magyarázod? Nem lehet ésszel megérteni, hogy amint egy kicsit jobban van Böbe, jönnek a problémák, most megint új fertőzést kapott.
- Ésszel nem is lehet, csak hittel Editkém. Igyekeztem higgadt hangon nyugtatni Editet, és erőt önteni belé. A Böbe meg fog gyógyulni, és kész, én biztos vagyok benne.
- Én is, persze, de mikor, és miért kell neki ennyit szenvednie? Csuklott el hangja, és folytatódott sírásban.

Erre már én sem tudtam mit válaszolni, de rendületlenül bíztam, hittem, hogy Böbe meggyógyul, majd eljön az ideje, inkább Editnek kéne már összeszednie magát, hogy végre megtérjen. Persze nem csak ő volt aggódó, Zsanett, Ivánka válófélben lévő felesége is felhívott, hogy úgy érzi Böbe már nagyon el szeretne menni. Tudod ki? Nagynénikéd, aki egy marék homokért tilinkózott a sivatagban. Gondoltam, és udvariasan utasítottam el gyanúját.

Enyhén bosszantó, fájó volt még másik kishitű ismerősöm telefonhívása is, aki felhívta figyelmemet, hogy Hajnival való kapcsolatom helytelen, a gyerekeknek az apjukkal kell felnőniük, stb. Azon túlmenően, hogy nyitott kapukat döngetett, hisz már rég túl voltunk azon a fázison, hogy életünk közös folytatását lehetőségnek lássuk, bántó volt, hogy ismerősöm ennyire nem bízik bennem, hogy magam meglátom a helyes utat.

Hogy bennem nem bízik, nem hisz, az még hagyján, de hogy Istenben sem? Nem látja, hogy Isten majd szelíden vezet, ahogy eddig is tette? Hisz látja Ő, hogy Hozzá igyekszem, kérésemmel mindig fel is hatalmazom Őt, hogy átlépje szabad akaratomat, ha jónak látja. Miért kell akkor engem igazgatni, vezetni akarni?

Persze, amikor megírtam, hogy ördögék oly vehemenciával tépték, rágták lelkem, hogy még az a szörnyűség is megfordult fejemben, hogy csak úgy menekülhetek e szörnyű fájdalomtól, ha átállok kínzóimhoz, akkor is megkaptam, “Viktor nem szabad átállni az ördöghöz”, pedig ha valaki, én tudtam, hogy nem, de azt, amit én átéltem, tanácsadóm nem élte át.

Frovalinné Zsuzsi is üzenetet hagyott üzenetrögzítőmön, hogy elnézést kér kirohanásáért, és szent a béke közöttünk. Hétfőn hazahoztam Editet a céges autóval, melyet még két hétig használhatok, és alig múlt el egy – két óra, Edit hívott, hogy indul vissza Budapestre, mert telefonáltak, hogy Böbe rosszul van.

Hagytam, hadd menjen egyedül. Iszonyú fáradt voltam, nemhogy bicegni, totyogni sem tudtam, és azt gondoltam, most jön a végkifejlet, most aztán annyira rossz Böbe állapota, hogy Edit leborul, imádkozik, Böbe meggyógyul, köztünk béke lesz, és minden úgy lesz, ahogy elképzeltem.

Kedden útban voltam Budapestre, már a Moszkva téren jártam, amikor Edit sírva hívott: - Gyere azonnal! Meg fog halni a Böbe! Elveszi tőlem a te Istened!

Rögtön beindultam a klinika felé, Editnek még visszakiabáltam a telefonba, hogy nem, nem veszíthetjük el Böbét, és a klinika előterében Edit sírva borult a vállamra. Beöltöztem orvosi köpenybe, vettem szájmaszkot, cipővédőt, és már ott is álltam Böbe kórterme előtt. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy az ápolónők beengedtek, sőt beinvitáltak az üvegkalickába Böbe ágya mellé, hogy nézzem meg.

Ugyan már, milyen dolog ez? Nehogy valamit bevigyek, meg amúgy is milyen állapotban van szegényke, gondoltam, mert belső vérzései miatt géz és vattacsomók voltak szájában, orrában, arca lilás, zöldes volt, két szeme besüppedt, csak a lélegeztetőgép monoton ütemére emelkedett piciny mellkasa, más életjelt nem vehetett észre a laikus szemlélő. Pár percig néztem, imádkoztam teljes erővel, küldtem neki a szeretetenergiát, és megkönnyebbülten hallottam lelke hangját: - Anya megtér!

Felmentünk abba az orvosi szobába, ahol Edit aludt, már amennyit aludt Böbe állandó őrzése mellett, és megkértem Editet, imádkozzunk együtt, most biztosan megsegít a Jóisten, nincs más hátra, már csak csoda segíthet. Nem ügy Neki, hisz negyednapos halottat is feltámasztott, miért lenne gond neki Böbe siralmas állapota, mondtam sziklaszilárd hittel. Leültünk két székre egymással szemben, Edit fogta a kezemet, és kéz a kézben imádkoztunk. Én hangosan, ő magában. “Mindent megadok nektek, amit ketten egyetértve kértek az én nevemben az Atyától”, csengett fülemben.

Editet telefonon hívták Böbéhez, és én eközben hatalmas energiákat éreztem átáramolni magamon. Éreztem, hogy a közben folytatott imám hatására történik mindez, és ezek a gyógyító erők mind Böbét gyógyítják. 12-kor tértem magamhoz, valahogy kidobott magából a szoba, úgy éreztem, Böbe túl van a holtponton, és egy nővér is bekopogott, megmutatta merre van a lift, mert Edit gondolta, ha el kell mennem, menjek munkahelyemre, és ne bolyongjak a klinika véget nem érő folyosóin.

Épp, hogy beléptem irodámba, amikor Edit telefonált, és fülsiketítő sikollyal belezokogta a telefonba, hogy: - Meghalt a Böbe, elvett a te Istened mindenkit tőlem, akit csak szerettem, téged, és most Böbét is.
- Nem! Nem lehet! Nem igaz! Üvöltöttem. Neeeeeeem! Azonnal megyek!
Mire megérkeztem, Edit már a klinika előtt várt, és az autóban elkezdtünk mindketten bőgni, mint az albán szamár.
- Nem! Ez nem lehet! Nem lehet igaz! Böbe! Böbikénk! Hol vagy?
- Edit! Én az utolsó percig hittem benne!
- Én is, bíztam az utolsó percig.
- Jajajajajajajajajajajaaaaaaaaaaaaj! Jaj, jaj, jaj! Nem bírom! Belehalok! Böbikém!
- Jaj, jaj, jaj, jaj, ezt nem lehet kibírni!

Én megállás nélkül üvöltöttem, nyögtem, Editből apránként fakadt föl egy síráshalmaz: - Miért? Miért? Hány tróger alkoholista meggyógyult, ő meg nem? Miért pont az ártatlannak kellett meghalni? Egy kedves, okos, cserfes, szőke kislánynak! Aki sosem zúgolódott, mosolyogva viselte a szenvedést, és az utolsó percig élni akart! - Fogtam a kezét, és bíztattam, Böbe, szedd össze magad, leküzdjük azt a ronda bacilust, nem fog ki rajtad a fertőzés, gyerünk, gyerünk!

- És Böbe összes értéke hirtelen javulni kezdett, oxigéntelítettsége elérte a száz százalékot, pulzusa harmincról hetvenre tornászódott fel, majd egyszer csak kihagyások következtek a szívverésben, és végül háromnegyed egykor egy szív megszűnt dobogni, és két szív, a szülők szíve pedig kettétört, megszakadt.

Könnyek függönyén keresztül vezettem hazafelé, és mindkettőnk fájdalma mérhetetlen volt. Valami különös, rossz érzés fojtogatta a torkunkat, ami csak sírással, bömböléssel oldódott, de csak hosszú sírás után, és csak rövid időre, majd újratermelődött, és ismét sírásra, jajgatásra, sóhajtozásra, nyögésre, üvöltésre késztetett.

Nem ment a fejünkbe, nem tudtuk felfogni, hogy Böbe nincs többé. Alig van videó, és magnófelvételünk róla, hisz kinek jutott volna eszébe, hogy archívumot gyártsunk, melyről majd nevetését hallhatjuk, mozdulatait láthatjuk, mosolyában gyönyörködhetünk. Édes pici Böbénk, szemünk fénye, mindenünk!

Szívünkben oly erős, szakító fájdalmat éreztük, hogy mondhattuk, ilyen, amikor egy szív megszakad. Érdekes, Edit kötődött Böbéhez a leglátványosabban, és vice versa, Böbe már kiskorától a szoknyája mögé bújt, és mégis, bömbölésem szinte erősebben harsogott Editénél. Persze őt annyira lebénítja a fájdalom, és egyébként sem tudja úgy elengedni magát, hogy neki még nehezebb lehet, mert nem tud annyira kiadni magából mindent.

Editre még nézni is rossz volt. Ecce homo! Íme az ember, jutott eszembe, amikor a klinikánál megláttam. Szinte csak a töviskoszorú különböztette meg Krisztustól. Haja, ahány szál, annyifelé, ahogy kétségbeesésében túrta, szemei mélyen besüppedtek, sötét karikák keretezték, tekintete fénytelen, megtört, arcbőre szürkés, arca beesett, árkos, barázdált volt, egész teste tartás nélküli, mint egy élő halotté. Ennyit szenvedni! Még a klinika téglái is sajnálták szegényt!

Szüleimet még útközben a klinika felé értesítettem, aztán kikapcsoltam a rádiótelefont, ilyen lelkiállapotban ne hívjon minket senki, mert nincs kedvünk sem beszélgetni, sem részvétnyilvánításokat hallgatni. Akárhová néztünk, akármit mondtunk, akármire gondoltunk, mindenről Böbe jutott eszünkbe. Milyen volt kiskorában, hogyan pötyögte szögediesen, “ha félök, akkor megijedök”, milyen féltő gonddal neveltük, mennyire örültünk, hogy végre kislányunk lett, két fiú után.

Milyen jó humora volt, hogyan tudta mondani a fiúknak, hogy paprikás csirek lesz vacsorára. Szerette a Besenyő családot, sokat utánzott tőlük, szerette a Csöngettek Mylord-ot, az összes szereplőt tudta utánozni, tucatnyi férfi, fiú fért meg a szívében. Szerelmes volt a veseosztály főorvosába, de az alorvosba is, egyik fő szerelme volt Békefy, a fiatal sebész, aki ügyeletben mindig meglátogatta, szerelme volt Bálint, korban hozzáillő, kis sorstársa, szerette Cipőt, a Happy Gang-es fiúkat, szerette az egész világot.

Szeretett és tudott élni. Élvezettel harapott minden falatot, boldogan szürcsölte a kólát, hiszen ha többet nem is, de időnként egy kupicányit, három centet ihatott, szerette a kínai kaját, a pizzát, a rántott húst, szeretett játszani, kártyázni, táncolni, szeretett volna fürdeni, csak éppen nem fürödhetett, még kádban sem, nem hogy a Balatonban. És most mégis el kellett mennie.

Edit fölsírt: - sose szerette a sötétet, és a hideget! Ezzel arra célzott, ne koporsóba zárjuk kis testét, hanem válasszuk a hamvasztást.

Editnek megmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy ő akarja, ha hamvasztás, legyen hamvasztás, ha nem akar papot, hát ne legyen egyházi temetés, de nagyon finoman megpedzettem, ne higgyünk abban, hogy Böbének most rossz, mert akkor begolyózunk mindketten. Ha nem hiszünk abban, hogy ő most angyalszárnyakkal a mennyországba repül, akkor már rántom is félre a kormányt az autópályán, aztán gyerünk száznegyvennel utána.

Ehhez nagyon kell ragaszkodnunk! És ne mondjuk azt, hogy meghalt! Mondjuk, hogy elment! Engem csak az tud megtartani, hogy bízom abban, hogy egyszer még találkozunk, és a test halálával nem szűnik meg minden. Az ő lelke tovább él, és biztos, hogy jó helyen van. Két hete mutatták a spektrumon a halálból visszatértek riportját, mindegyik azt mondta, hogy béke, nyugalom volt, hogy jó volt ott nekik.

Hisz ha nem hiszünk abban, hogy újra találkozunk, nincs erő, ami életben tartson. Edit bólintott, bár felvetette, mi lehet jobb Böbének annál, hogy vele, édesanyjával éljen, hogy élvezze az életet, amit élni is akart. Csak annyit mondtam, nem tudom Editkém, de ha nem hiszünk abban, hogy ő tovább él, és jó neki, akkor be fogunk csavarodni, nem fogjuk kibírni.

Kecskeméten megálltunk az Aral kútnál tankolni. Legalább, míg tankolok, addig lefoglalom magam, gondoltam, de a pénztár mellett megláttam a Panda emblémás töltött piskótát, amit annak idején ciprusi nyaralásunkról hoztunk neki, és amit kért, hogy vegyünk neki, amint látunk. Megint feltört bennem a sírás, Editnek elmeséltem, de venni nem mertem a piskótából, elég volt belegondolni.

Minden percben azt hittük, megszólal a hátsó ülésen, és mond valami vicceset, ahogy szokta. Otthon Gergő volt csak, influenzásan lábadozott, és amikor Edit átölelte, már a tekintetéből mindent elolvasott. – Nincs többé kistestvéred! Zokogta Edit az édesanya utolérhetetlen fájdalmával, és ölelte, simogatta Gergőt, mert maradék két gyermekéhez ösztönösen jobban ragaszkodott. Felhívtuk Viktort Tatabányán a kollégiumban, aki csak annyit mondott, nem igaz, megyek haza, és lecsapta a kagylót.

Sötétedés után ért Viktor haza, nem is köszönt, csak levágta hátizsákját, bakancsát, beült közénk, és felzokogott. Kórusban sírtunk, jajgattunk. Nem lehet, képtelenség, hogy Böbe nincs többé. Már az úton derengett fejemben, és többször átütötte a fájdalom betonfalát az a gondolat, hogy mindketten bíztunk az utolsó pillanatig. Edit, szegény, az anya vak bizalmával, meg az orvostudományba, az emberi képességbe, tudásba vetett hitével, de én nagyobbat csalódtam, mert én Editnél sokkal biztosabb voltam, még az utolsó percben is, amikor Edit már mindent feladni látszott, hiszen nekem megígérte a Jóisten.

És nem csak nekem, hanem Vikinek is, és ketten nem tévedhetünk, gondoltam korábban. Rosszul is esett, amikor édesapám nemrég rendíthetetlen hitemet - hogy Isten, életem hajóját a süllyedés előtt megmenti - vakbizodalomnak nevezte. És? Most? Mit gondoljak? Isten nem gondolja meg magát, Istenben való hitem egy másodpercre sem inoghat meg, hisz akkor minden borul, akkor tényleg öngyilkos is lehetnék bármely pillanatban. Ha nincs Isten és ezáltal nincs túlvilág, akkor mi értelme lenne egy percig is tovább élnem?

Mint vak vándor a barlangban, aki a kijáratot keresi, úgy tapogatóztam, és lerögzítettem magamban: Isten van. Egy Isten van, és Isten jó. Minden mást kétségbe vonhatok, sőt kétségbe is vonok most, de ezekhez ragaszkodom. Ahogy bénultan bár, de elkezdtem gondolkozni, eszembe ötlött Pali bácsi tanácsa, amit annyira nem szívesen hallottam: - Viktorkám, inkább essél a mulasztás bűnébe, de a sugalmazásokból a jövőre vonatkozó részeket hagyd figyelmen kívül!

Milyen bölcs tanács volt, de gondoljatok bele, ki lett volna képes erre? Mert hogy “prófétám leszel”, meg, hogy “magam jövök el érted angyalaim élén”, ezt könnyű volt, hogy úgy mondjam, talonba tenni, hisz ott volt mellette a kilátásba helyezett sok szenvedés is. De, hogy “kislányod meg fog gyógyulni, de erről többet ne kérdezz!” “Feleségedért és kislányodért ne aggódj! Gondjukat viselem. Már nagyon kevés van nekik hátra!”, aztán Viktornak is, “ testvéred meg fog gyógyulni, de előtte édesanyád megtér hozzám”, meg egy hete a keresztfa előtt, amikor keresztet vetettem, “ne aggódj gyermekem, kislányotok életben marad”.

Ki tudta volna kivonni magát ezek hatása alól? Akkor önsugalmazás volt? Utólag rájöttem, sok önsugalmazás volt, az általam “vett” anyagok között, de egészen az elején, már a legelső alkalommal is? Amikor még azt sem tudtam, hogy sugalmazás? És Viktornál? És egy hete, amikor szinte koppant a fejemen a mondat, olyan váratlanul jött?

A választ, míg Edit fürdött, Gergő adta meg. – Apa, ezt az egészet a Sátán csinálta veletek, hogy annál nagyobb legyen a csalódásotok, és hogy elforduljatok Istentől. Milyen gonosz!
És valóban, rá kellett döbbennem, hogy Gergőnek van igaza. Viktor megtoldotta: - Apa, ha anyának is olyan élménye lett volna, mint nekem 95-ben, amikor négyünknek megjelent Jézus! Akkor már ő is másképp látna mindent. Tegnap már éreztem, hogy baj van a Böbével, mert megint kiléptem a testemből.

Hirtelen felzokogott: - Érzem, hogy a Sátánnak lesz még egy dobása. Megjelenik majd a Böbe képében, hogy nincs túlvilág. Anyát kéne figyelmeztetni!
- Jó fej! Átszól a túlvilágról, hogy nincs túlvilág? Persze ez nekem most egyértelmű, de Editet tényleg megrázhatja, megtévesztheti vele. Inkább nem szólok Editnek, nem téma ez neki most, csak felkavarnám, idegesíteném vele. Bízzuk a Jóistenre. Már hazafelé az autóban megérlelődött bennem, hogy feleségemmel alszom, mellette maradok, hisz ez nem az én gyászom, nem az ő gyásza, hanem a mi gyászunk.

Viki hozzátette még, hogy hónapok óta érlelődik benne a meggyőződés, hogy Böbe Edit duálpárja, és ezért vállalta ezt a fájdalommal, szenvedéssel kikövezett életutat. Valóban hihető magyarázat Böbe túláradó ragaszkodására Edithez, mellyel kislány létére állandóan feleségül akarta venni anyát.

Éjszaka nyugtalanul aludtunk, forgolódtunk, ha felébredtünk, sírtunk, szóval minden volt, csak nem pihenés. Napközben állandóan ásítoztunk, mert a kialvatlanság, és a sok sírás elfárasztott minket. Másnap felhoztam Editet Budapestre. Átvette Böbe maradék cuccát a főnővértől, és volt szomszédainknál, Mártiéknál időzött, míg én egy munkáltatóm számára halaszthatatlan megbeszélést lebonyolítottam. Reggel úgy ügyeskedtem, hogy olyan útvonalon menjek, ahol nincs feszület, mert nem akartam Editet ezzel frusztrálni.

Hazafelé, épp hangosan bőgtem az autóban, “nincs már kislányom, elment”, amikor a kereszt előtt elhaladtunk, és keresztet vetettem. Edit észrevette, mégsem szólt, mert talán megérezte, hogy mekkora fájdalmam, és ha ekkora fájdalom mellett keresztet tudok vetni, akkor azt nem lehet kritizálni.

Hisz érve mindig az volt korábban, hogy nem szereted a lányodat, ha tudsz olyan Istent szeretni, aki nem gyógyítja meg. Most, testközelből érezhette lelkem fájdalmát, meg saját fájdalma is annyira eltompította lelkét, hogy nem volt ereje, kedve ilyesmivel foglalkozni. Otthon két cigaretta között megmondtam Editnek, hogy a temetést követő egy hétig itt alszom vele, a jövőt meg majd meglátjuk.

Alsó szomszédaink gyermeke kezünk közt halt meg először, majd újraélesztés, és három hónapi kóma után Budapesten, így kézenfekvő volt, hogy tőlük kérjünk tanácsot. Anni készségesen jött, bár biztos, hogy ő is felkavarodott, de nagyon jó tanácsokkal szolgált:

- Edit, ne hallgassatok senkire, mindent úgy tegyetek, ahogy a szívetek diktálja. Ha hamvasztani akarjátok, hamvasszátok, ha nem akartok papot, ne legyen pap, mindenben a magatok szívére hallgassatok. Az én fejemben is megfordult, hogy otthon tároljam az urnát, de akkor hogy látogatják meg gyermekem hamvait, akik rajtam kívül is szerették? - Ugye itt maradsz Edittel Viktor? Kérdezte, mire bólintottam, majd megadta a legkorrektebb kecskeméti temetkezési vállalkozó nevét, és onnantól kezdve ismét magunkra maradtunk. Még fülemben csengett Ági szava, hogy “én azt mondtam, visszahozom a gyerekemet”, és alig pár héttel a temetés után Ágnes tényleg teherbe esett, majd egészséges fiúgyermeknek adott életet. Valóban nagyon jó módszer, hogy lekössék magukat a gyászoló szülők, és az új gyermekben véljék viszontlátni elveszett fiukat.

Bevillant fejembe Böbe egy mondata, amit kb. egy évvel ezelőtt, egy reggel, ahogy a szobájából kiszaladt, mondott: - Anya, azt álmodtam, hogy terhes leszel! Akkor úgy értelmeztem, majd valaki mástól lesz gyermeke feleségemnek, mert már válófélben voltam, de most belegondoltam, Böbe álma annak előrejelzése is lehet, hogy így próbáljuk meg leküzdeni Edittel a fölötte érzett gyászt! Mi mindent kellene még ahhoz áthidalni, hisz pár napja még a berlini fal, a Mauer állt még közöttünk, és ki tudja, mit hoz a jövő, megtér-e Edit az életben valaha? Editnek megmondtam, hogy lakásomban van pár elintézni valóm, ingeimet ki kell mosnom, s így pár órára egyedül hagytam. Két imaköri barátnőm, Magdi és Marcsi siettek telefonhívásomra, hogy egy kicsit vigasztaljanak, és együtt imádkozzunk.

Hangosan beszéltem Istenhez: - Nincs már kislányom! És ez nagyon fáj! - Nagyon, nagyon, nagyon fáj! - Nagyon bízhatsz bennem, ha ebbe a próbába beleengedtél! - Mert rájöttem, kísértés volt, amit a Te szavadnak hittem, de az ördög is csak akkor kísérthet meg, ha Te engeded. Ha Te nem akarod, ha Te leárnyékolsz, akkor nem tud mit tenni, mert Te mindenható vagy.

- Nagyon bíztál bennem, és Te nem fogsz csalódni, mert nem fordulok el Tőled. - De hogy én még egyszer sugalmazást hallgassak, meg leírjak, meg azzal foglalkozzak, hát ahhoz tényleg csodát kell tenned. - Hiszem, hogy vagy, hiszem, hogy jó vagy, ennyi, nincs tovább. Élem az életem, várom, hogy meghalhassak. Kész.
- És bocsásd meg, hogy helyetted akartam, mertem gondolkozni! Már csak ötven oldal van a Jóistennek hátra a happy endből, mondtam, és Te másképp gondoltad, te nem happy endet akartál. - Azt hittem, hogy ha én mindenben a kedvedben járok a Földön, akkor a Te dicsőségedre, és a mi örömünkre Böbe életben maradhat, de Te nem így akartad! - Bocsásd meg, hogy ki akartam találni a gondolatodat! Hiszen te Isten vagy, én meg csak ember!

Alig száradtak fel könnyeim, mert ezután csendben meditáltunk tovább, kopogtak, majd csöngettek az ajtón. Eláztattam az alsó szomszédot, mert a mosógép csöve nem volt a kádba dugva. A lányok lekaptak cipőt, zoknit, belekapaszkodtak egy-egy felmosórongyba, én egy lapáttal meregettem a vizet, és elhárítottuk a természeti katasztrófát.
- Ez az ördög műve volt Viktor! Mondták a lányok, én meg visszaválaszoltam: - Lehet, de a Jóistené, hogy titeket ideküldött segíteni.

Még egy szomorú kötelességünk volt, elmenni Böbe papírjaiért, és a temetkezési vállalkozóval a formaságokat elintézni. Azt hittük, ránk dől a négy fal, ahogy bementünk az irodába, és a folyosón koporsók között kellett lavíroznunk. Edit ún. társadalmi temetést, helyesebben urnaelhelyezést kért, ahol egy vallási szóhasználatot kerülő szónok beszél majd arról, amit ő a leginkább hallani szeretne. Editben ugyanis egyre a MIÉRT? dobolt. Meg az, hogy “vissza akarom kapni, vissza akarom kapni”, “nem igaz, hogy jobb neki, mint nálunk lett volna”.

Napjaink nagyjából úgy teltek, hogy fölébredtünk, kinyitottuk a szemünket, s egyikünk, majd nyomában másikunk rögtön sírásra fakadt, majd kávéivás után üveges tekintettel néztünk magunk elé, összeroskadva a gyász, a Böbe hiányából eredő űr súlya alatt. Ha valaki hazajött napközben, vagy bárkivel találkoztunk, megint feltolultak az emlékek, megint zokogásba fulladtunk, majd este könnyes szemmel hallgattuk meg a Republic Üzenet c. cd-jét, melyen Böbe legkedvesebb számai voltak találhatók.

Viki hívta fel figyelmemet, mennyire Böbéről, a velünk zajló eseményekről szólnak ez a mély értelmű, komoly dalok:

Születni kell

Születni kell újra, meg újra
Indulni kell a háborúba
És harcolni kell
Meghalni és szeretni még nem elég
Születni kell minden nappal újra
Álmodni azt, ami nem válhat valóra,
És harcolni kell
Meghalni és szeretni még nem elég
Ég és föld között repülj velem
Vezess át az életen
Napot fess a szürke holdra
Ég és föld között repülj velem
Vezess át az életen
Vigyél át a túlsó partra
Igen, csak körbe-körbe
Forog velem, ami egyszer volt s újra lesz
Csak körbe-körbe forog velem
Te álmodj tovább Kedvesem
Itt élni kell, születni mindig újra.
Keresem a hajnali szélben
Vakító nap tüzében
Te vagy az a csillag az égen
Virágom el ne hervadj
Lehet, hogy megtalállak…


Könnyek helyett

Aki egyszer idejött, aki a Földre költözött
Menekül
Aki volt már csodaszép, aki érezte a fényt
Menekül
Én nem hittem el, nem hittem el, de most már tudom
Csak áldozat lehetsz, az élet kinevet
Hát feláldozom
Amikor látod, hogy sírok és fáj nagyon
Ne hidd el én nem akarom
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett
Így maradjak meg neked
És jött egy üzenet, hogy minden elveszett
Menekülj
Egy végtelen sziget, csak az maradt neked
Egyedül
Ez egy szék, ez egy ház
Ebben ülhetsz tovább
Ez egy asztal, ez egy ágy
Ahol várod az éjszakát…
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett
Így maradjak meg neked

És végül az a szám, amelyik mindig elgondolkoztat, és megríkat:

A mosoly az arcodon

Ki küldött, honnan jöttél
Ki küldött és miért vagy itt
A világ nélküled már semmit sem jelent
A világ nélküled meghalt a szó és a csend
A mosoly az arcodon mindent elárul
Ne szólj, tudom, a szemed mindent elmesél
Hiába mondod véget ér
Nem hiszem
Rólad szól minden reggel
Hozzád vezet minden út
A világ Nélküled már semmit sem jelent
Jöjj közel, ne félj, ne várj
Jöjj közel vagy gondolj csak rám…

Újból és újból elkapott a sírás, zokogás, és utána szinte valami mámorféle vette át a helyét, tudatom kitisztult, megnyugodtam, valamiféle megkönnyebbülés hatott át, majd ismét a felhők, egy emlékkép Böbéről, egy hang, egy mozdulat, egy mosoly, a lábdobogása, ahogy előviharzik szobájából, és máris szívet facsaró gyötrelem lepett el.

Néha, mintha szólna hozzám Böbe, de a csalódásom a szellemvilággal való kommunikációban oly nagy, hogy csak nagyon óvatosan merem “meghallani”, amit mond. Egyszer, amikor a legjobban zokogtam, szemrehányóan szólt: - Komp, úgy gyászolsz, mintha nem tudnád, hová kerültem! Máskor. – Vigyázz anyára! – Szeressétek egymást! - Komp, ha tudnád milyen jó ideát!

Persze, eszem tudja, milyen jó odaát, hogy Böbe egy ilyen élet után nagyon jó helyre kerül, de igyekszem agyamat lezárni a belebeszélések, sugalmazások elől, épp elég, amit fel kell dolgoznom. Böbét a lila szürke csíkos melegítőjében, és mindig tündöklő fényességben látom. Nem tudok igazán örülni sem a látomásoknak, sem a hangoknak.

Tán ez is a sátáni terv része volt, és nem szabadna elfordulnom a szellemvilágtól? Nem tudom, nincs is erőm ezen gondolkozni, majd visszatérít a Jóisten, ha akar. Edit állapota, mely eddig sem volt rózsás, még sanyarúbbra fordult. Nem evett, kávén és cigarettán kívül nem fogyasztott semmit, hangot alig adott ki magából, és egyre azt ismételte: - Vissza akarom kapni, vissza akarom kapni! – Miért vette el tőlem? A fájdalom nem engedte, hogy keserűsége gyűlöletbe, Isten káromlásába fajuljon, inkább attól lehetett tartani, hogy, ha nem változik a helyzet, elméje elborul.

Persze iszonyú erős, szívós, biztos kap ő is energiákat, mint én, hogy elviselje ezt a szörnyű csapást, de ő még nem tudja olyan aktívan befogadni a segítséget, hisz nem is tud róla, hogy kapja. Pár hete, egyik este félálomban egy követ, meg festéket láttam magam előtt. Édesanyám Zsanett ihletésére, már másfél éve szebbnél szebb köveket fest, és az álom után következő nap már vendégművész voltam nála, és szerinte kezdőnek egész tehetségesen indultam.

Úgy gondoltam, a kőfestés lesz gyógyterápiám, bevásároltam dekorlakk, és matt festéket, édesanyámtól kaptam egy adag követ, és Editet megkérdezve Böbe szobáját tettem meg kőfestő műhelynek. Úgy gondoltam, jobb, ha Böbe cuccain kívül mást is lát abban a szobában, legalább valami, ami nem Böbe emlékét sugározza állandóan tudatába, hogy ne gyötörje állandóan a kín.

Ugyanilyen célzattal a fürdőszobában is Böbe polcára költöztem, “örököltem” fogkeféit, hogy ezzel is Edit sebgyógyulását segítsem elő. Persze a hamvasztást követő temetésig, illetve pontosan urnaelhelyezésig úgyis hiába minden igyekezet, azon a napon pedig, mint ministráns koromból ismerem, újra feltör, méghozzá elsöprő erővel a fájdalom, mert végül is a temetés alkalmával tudatosul mindenkiben, hogy szeretettje végleg és visszavonhatatlanul eltávozott köréből.

Viktor, ahogy a látnok Ilonka néni, a tarpai özvegyasszony mondta, családunk oszlopa lett. Mély szeretettel ölelte át, vigasztalta édesanyját, esténként vibrációs géppel masszírozta, pedig ő is ugyanúgy szenvedett Böbe elvesztésétől. Amíg Edit fürdött, kupaktanácsot tartottunk a fiúkkal, kiértékeltük a helyzetet, megbeszéltük, hogy tudnánk Editen segíteni, Böbével mi lehet, hiszen Gergő képessége, hogy nyitott ajtón keresztül közlekedett a szellemvilágba, és vissza, 16-ik születésnapjáig le vannak tiltva, így ő is csak találgatni tudott.

Míg Edit bevásárolt, megkezeltem Gergőt, mert már egy hete küszködött az influenzától, és ő is megkezelt engem, megnézte kísérőmet és kezemben a jeleket. Bal tenyeremben egy szomorú arc, jobban pedig a kereszt volt látható. Gergőnek egyes fokozatú devereszkóp a kísérője, én szokás szerint valamivel mögötte haladok. De mit érdekel ez most minket, amikor a jelen sötét árnya fedi be minduntalan tudatunkat. És gyógyszer, gyógyír csak az idő lehet.

“A szeretet útján fogod őt elvezetni hozzám!” Talán ez is kísértés volt? Hogy vezethetné egyik a másikát Istenhez? Vagy mégis Isten szava? Megtérhet még Edit? Nem kéne ezt az egész kérdést agyamból kitörölnöm? Editnek nagyon kellene a támasz, velem biztosan könnyebben vészelné át ezt az időszakot, de vajon képes lenne-e biztosítani azt a szabadságot, amivel külön élve rendelkeztem?

Hogy akkor, és ahhoz járjak el gyógyítani, akihez akarok, és még csak megjegyzést se kapjak érte. Hogy, ha a lakásban nem is, de a rendelőben “sarlatánkodhassak”. Hogy, ha a lakásban nem is, de a rendelőben levő volt irodámban lehessen házi oltárom, és oda jöhessenek ismerőseim, hogy együtt imádkozzunk. Hogy hívő ismerőseim gyomorgörcs, félelem nélkül hívhassanak az otthoni telefonon. Hiszen ezek voltak azok az okok, melyek végül elköltözésemhez vezettek.

Arról nem is beszélve, hogy Editnek hány, meg hány helyen kellene először rehabilitálnia, ahol “elterjedt”, hogy az apuka megbolondult és egy tinédzser korú lányért elhagyta családját, szegény édesanyát beteg kislányával együtt. Amennyire ellene írt vádnak érezte Edit a könyvet, annyira igyekezett is ellensúlyozni. Megéreztem sokak tekintetében, szavaiban, vagy épp hallgatásában, hogy mit gondolnak rólam.

Mert az még elmegy, hogy tróger volt a férj, elhagyta a vétlen asszonykát, igaz, akkor meg minek siratni, de hogy kerül vissza a férj? Most már mégsem tróger? Vagy olyan angyal az asszonyka, hogy a legelvetemültebb trógernek is megbocsát? Nem egyoldalú így a kép? Nem közelebb áll a valósághoz, hogy nem is volt annyira tróger, meg a feleség sem mindenben tökéletes?

Hogy hozzám hasonlóan Istenhívő asszonnyal, vagy leánnyal éljem le hátralévő életemet, hogy a szerelmet a napi életben megéljem, arról úgy érzem, le tudnék mondani, hisz talán az sem volt véletlen, hogy minden szerelmem kudarcba fulladt. Elég pesszimista álláspont ez, hallom a fülemben Kata hangját, de aki ezekkel az eseményekkel a háta mögött, amin mostanában átmentem, nem kornyadozik, az már valami nagyon különleges ember lehet.

Hiszek én a jóban, a boldogságban, abban, hogy odaát az vár, de hogy itt a Földön? Nem sok esélyt látok, legalábbis saját vonatkozásomban. Vagy bűneimmel érdemeltem ki ezt a sorsot, vagy ez volt élettervem, de nagyon úgy néz ki, a vallások által sugallt, általam külön esszében bírált, földi szenvedés, túlvilági boldogság jut nekem osztályrészül. Össze fogom én még kaparni magam, fog nekem még a Jóisten boldog pillanatokat okozni itt a Földön, de hogy az legyen bennem túlsúlyban, ahhoz nekem is olyan belépőt kéne kapnom, mint Gergőnek van, hisz akkor éjszakánként Böbét, legalább időnként meglátogathatnám.

Most még az is sújt, hogy a második napon, mikor hazamentem, egyik házbeli, a lakásomból kijőve, nem, hogy részvétet nem nyilvánított, de még csak nem is köszönt. Ennyire megvetnek? Még inkább! Elképzelhető, hogy ez az egész csapás, mégiscsak fejlesztő számunkra, hisz ha ezt kiálljuk, még szívósabbak, edzettebbek leszünk, de hogy ebből Hitbenhat kötet legyen? Ezt a történetet valaha kiadni? Edittel szemben nem tehetem meg, míg ez akarata ellen van, főleg jelenlegi állapotában. Lehet ezután az iszonyú csapás után még pozitív megoldás? Nem tudom, mit hoz a jövő. Uram, legyen meg a Te akaratod!