BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

Aludtam egyet előző napi kesergéseimre, de csak látszólagos volt megkönnyebbülésem. Másnap reggel ugyanott folytattam, ahol előző nap abbahagytam. Úgy éreztem, Böbét siratom, de valójában rám tört a világfájdalom, s önmagamat sajnáltam, sirattam keservesen. Böbére való emlékezésem, az ő elvesztésének fájdalma indította meg könnyeim kapuit, de sajnáltam magam elrontott házasságomért, meg nem értettségemért, magányomért, hisz azok, akiktől egyáltalán megértést várhattam, azok közül is sokan megtagadtak.

Amikor Edit az imakört, Pali bácsit, meg főként Évát emlegette, mint fő tettest, aki a SZÓ köteteket kezembe adta, hiába érveltem azzal, hogy már idestova két éve nem járok imakörbe, és hogy elköltözésemkor Éva tagadott meg elsőként, ő ítélte úgy, hogy elmenekültem a felelősség elől.

Ha egy kicsit reális szemmel nézzük, balgaság is lett volna mást várnom, hisz az imakörök 99%-a nőkből áll, és aki – márpedig a többség ilyen – anya, illetve feleségszerepével azonosul, nem azonosulhat velem, mint hite miatt sokat elviselni kényszerülővel. No mindegy, ott tartottunk, hogy hemperegtem, dagonyáztam az önsajnálatban, felhívtam Magdit, aki nagyon rugalmas volt, mivel épp szabadságon volt otthon, és felajánlotta, hogy eljön vigasztalni.

Beszélgettünk, Magdi vígasztalt, jó écákat mondott, hogy mivel lehetek túl Böbe elvesztésének fájdalmán. Minek tipródom azon, hogy hitemmel nem tudtam Böbét itt tartani, amikor a Földről mindenki csak menekül? Nem örülnöm kéne inkább, hogy imám nem nyert meghallgatást? Nem önsajnálat, sőt végső soron önzés újabb lelki viharom? Szép lassan megnyugodtam, aztán – szokásunkhoz híven – felolvastam könyvekből.

Hangosan olvasva a hallgató, meg az olvasó is jobban be tudja fogadni az olvasott szöveg tartalmát. A Füveskönyv, meg Merlin és Artúr király történetei után eszembe ötlött, hogy a minap olvastam át Dethlefsen Út a teljességhez c. könyvében a Jó és rossz c. fejezetet, s noha nyolcadszorra olvasom a könyvet, még mindig nem értem a fejezet mondanivalóját, magvát, lényegét.

Dethlefsent ragyogó, zseniális koponyának tartom, de ez a rész, a jó és a rossz közötti különbségtétel tárgyalása mindig szorongást keltett bennem. Vannak benne olyan mondatok, melyektől majdnem égnek állt a hajam. “A jó a rosszból s a rossz a jóból él – aki szándékosan táplálja a jót, tudattalanul együtt táplálja vele a rosszat.”

Hú de veszélyes kijelentés! Úgy gondoltam, ez a rész nem érthető, könnyen félremagyarázható, s ideológiaként szolgálhat a legelvetemültebb gonoszságok véghezvitelére, és magamban igyekeztem az ezzel kapcsolatos gondolkodást is elnyomni. Úgy gondolkodtam, hogy én azért megmaradok a jóra való törekvésemnél, hisz Isten is jó, és Hozzá kell hasonlítanunk, és majd a Jóisten, majd Ő egyszer megmutatja, megvilágítja feleségemnek, vagy talán sokaknak, odaát pedig egyértelmű lesz, hogy igenis, én jóra törekedtem a Földön, tehát alapvetően jó ember vagyok, és helyes volt törekvésem, igyekezetem.

Épp elég volt nekem évtizedeken keresztül tudatosan rosszat tenni, oly jó érzés volt a másik oldalra, a jó oldalra “átállni”, és csak a jóra törekedni. Volt persze árnyoldala is ennek, mert sajnos a leggondosabb igyekezetem mellett is követtem el rossz cselekedeteket, bármenyire igyekeztem, rosszat gondoltam másokról, néha tettem is, bármenyire is igyekeztem elfojtani, elnyomni magamban.

Arról nem is beszélve, hogy minél inkább törekedtem a jóra, a Sátán és csatlósai egyre elszántabban, szívósabban igyekeztek kísérteni, gyötörni. Amikor úgy éreztem, hogy a legnagyobb áldozatot hozom, amit ember az életében hozhat, Eszterrel lemondtunk égig érő szerelmünk, duálvágyunk földi beteljesüléséről, ördögök, démonok hada telepedett rám, és pokollá tette életemet, és persze Eszterét sem kímélte.

Vigasztalgattam magam, hogy nem baj, csak kibírjam, meg majd odaát, majd ott meglesz az öröme a sok - sok szenvedésnek, tűrésnek, de mégis pokol volt az életem. Minél inkább törekedtem a jóra, annál rosszabbnak látott környezetem, főleg feleségem. Ezt a meg nem értettséget pedig egyfajta paradoxonnak tartottam, sőt titokban egy kicsit Jézushoz hasonlítottam magam, hisz a jóért, a jóra törekvésért szenvedek, tehát Hozzá hasonlóan keresztemet cipelem.

Persze Edit, ő még a Sátán fogságában van, de alapvetően jó, csak még nem szabadult ki, védtem, amikor az első kötet végén, meg a második kötetben leírtam atrocitásait: Magamban úgy éreztem, hogy Edit, legalábbis földi egója egyértelműen rossz, és rossz, amit velem tesz, én pedig már levetettem egómat, csak jóra törekszem, tehát inkább jó vagyok.

Kata már próbálta pedzegetni nekem, hogy azért rúgtam a falba, mert elnyomtam, elfojtottam a bennem levő agresszivitást, rosszat. Tapintatosan fogalmazott, úgy mondta, azt a kicsit, ami még bennem van. Még így is csodálkoztam, hogy bennem, hogy lehet ilyen. Bennem, rossz? Hát az hogy lehetséges? Megértettem, hogy el kell fogadnom a bennem levő rosszat is, hisz a Mindenség sem veti ki magából, a Mindenségben is benne van a Menny is, a Pokol is, Isten Jó és Rossz fölött van.

Magamban ezt úgy magyaráztam, hogy Isten jó és rossz fölött van, csak hát Ő annyira jó, hogy már a Jó-nál is jobb. Elfogadtam, hogy bennem is itt-ott, még egy pici rosszacska előfordulhat, de csak egy iciri-piciri, és azért alapvetően a jó talaján állok, és csak idő kérdése, hogy teljesen jó legyek, hiszen Jézus volt a példaképem, őróla meg ki mondaná, hogy nem volt jó?

Pedig, ha belegondolunk Jézus elutasította magától ezt a jelzőt, Isten fiának, Emberfiának mondta magát, de jónak nem. Hogy miért, az mindjárt kiderül. Dethlefsen ugyanis arra világít rá, hogy az Egységből, a Paradicsomból épp a Tudás fájáról, a Jó és Rossz megkülönböztetésének fájáról való evés, tehát a jó és rossz közötti különbségtevés miatt kerültünk ki, és élünk a polaritásban, a jó és rossz közötti világban.

Ez volt bűnünk, az ősbűn, az eredendő bűn, hogy megismertük a jó és rossz közötti különbséget, és ezért vagyunk ebben a poláris világban, evilágban, ahol önmagában ittlétünk bizonyítéka bűnösségünknek., és bármit teszünk - akár jót, akár rosszat, ezzel máris különbséget teszünk jó és rossz között, tehát amíg létezik a bűn fogalma számunkra bűnösök vagyunk.
Bármelyik pólus választásával elhatárolom magam, és kikerülök a világegyetemmel egységben levésből, Isten világából. Ahogy a csepp is megmarad cseppnek is, de egy lesz a határtalan óceánnal, ha megszűnik önmagát elhatárolni az óceánt alkotó megszámlálhatatlan csepptől.

Ezért tartotta Jézus többre a bűnösségét beismerő, elfogadó, és megbánó bűnöst a farizeusoknál, akik a Törvény szerinti jócselekedetekkel akarták megváltani önmagukat. Meszelt sírokhoz hasonlította azokat, akik jónak tartják magukat, s másokon ítélkeznek, azaz különbséget tesznek a Jó és Rossz között. A bűnös, bár másik póluson állt, mint a farizeus, de megbánta bűnét, és ebben őszinte volt, míg a képmutató farizeusok szintén nem voltak bűntelenek, a szó akkori értelmében sem, és a polaritás értelmében sem.

Dethlefsen rávilágít, hogy a keresztény egyházak azzal követték el a legnagyobb hibát, hogy a bűn fogalmát átértékelték, átdefiniálták, és azt kezdték tanítani, hogy a rosszat kerülni kell, és a rossz, a bűn jócselekedetekkel egyensúlyozható, pedig pontosan a polaritásból adódik, hogy minél jobban erőltetjük az egyik pólust, annál inkább tápláljuk a másikat.

Az Atya tökéletessége, jót, rosszat egyaránt elfogadása, szeretése, Jézus erőszakmentessége helyett elkezdték a jóra törekvést, a rossz elvetését, a rossznak rosszat akarás, tehát a különbségtétel, az ítélkezés tanát terjeszteni, ami Jézus tanításának pont az ellentéte, nem más, mint az akkori farizeus gyakorlat modernizált változata. Ennek következménye lett, hogy Istenhez segítés helyett a jóra, mármint az általuk tartott jóra kezdték vezetni az egyházak híveiket, és ezzel Istentől inkább eltávolították őket.

Így lett a kereszténység a legtürelmesebb alapító tanítását elferdítő legtürelmetlenebb vallás, az inkvizícióval, a keresztes háborúkkal, a kiátkozásokkal, a mai is folyó térítési kampányokkal együtt, és konzerválta a Földön az eredendő bűn állapotát. Jézus - ha használhatjuk rá ezt a szót, hogy türelmetlen volt - akkor csakis a türelmetlenekkel, a farizeusokkal, és az írástudókkal volt türelmetlen, csak az intoleranciával szemben volt intoleráns, egyébként még küldetésének területét is átlépte a szamáriai asszony kedvéért.

Holtfáradt volt esténként, állandóan menekülnie kellett a tömeg elől, mégis vámost, utcalányt, római századost, boldog boldogtalant elfogadott. A türelmetlenség, a polaritás, türelmetlenséget szül még abban is, aki az Egységből érkezett. Mi lenne ma Jézus sorsa, ha most születne le a Földre? Elkerülhetné a keresztet?

Saját példámnál meggyőzőbbet nemigen találok hamarjában arra, hogyan lehet elmenni a lényeg mellett. A szeretet az elfogadás, a befogadás, feltétel, különbségtétel nélkül, ahhoz azonban, hogy az egyik pólus mellett hitet tegyek, kényszerűen meg kell tagadnom a másikat. Tehát lelkes, odaadó, jóra törekvésemmel megsértettem a szeretet törvényét, a SZERETET-ét, mely, mint a nap, lesüt jóra, rosszra egyaránt.

Ebből adódik a paradoxon, hogy itt a Földön akármit teszünk, minden tettünk bűnös, és Jézus ennek ismeretében mondta a házasságtörő asszonyt elé ráncigálóknak: Jn.8.7. ,,Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”

Ellenvethetné most valaki, hogy mit érdemes tenni itt a Földön, mi lehet a célunk, ha akármit teszünk, épp a polaritásban, a jó és rossz közötti különbségtétel világában való, Földi létünkből adódóan bűnös. Nem vezet-e ez nihilizmushoz, érdektelenséghez?

Hát nem. Először is el kell, el kellene oda jutni mindenkinek, hogy beismerje és elfogadja saját bűnösségét. Magyarán mondva el kell jutni az alázatig. Addig, hogy Uram irgalmazz! Uram irgalmazz nekem bűnösnek, mint azt a vámos tette: Lk.18.13. “A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Aki eljut idáig, már nincs messze a mennyek országától, már csak ugyanezt kell tennie felebarátaival is, el kell fogadnia őket, nem szabad ítélkeznie felettük, hisz amilyen mértékkel mérünk, oly mértékkel mérnek majd nekünk is az utolsó napon. Bánjunk úgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak.

A legnehezebb megvalósítani, pedig oly egyszerűnek látszik, elfogadni a másikat olyannak, amilyen, és nem törekedni a megváltoztatására, azaz szeretni. Kinyílni mindennek, és mindenkinek, befogadni a világot úgy, ahogy van. Tud-e valaki rosszat tenni másnak, ha kilép a polaritás világából, és elfogadja őt olyannak, amilyen? Fáj-e valakinek, ha elfogadják? Nem ez a legkellemesebb érzés?

Csak éppen elvárni elvárjuk, és mással szemben nem gyakoroljuk. Persze lehetne ebbe is egy kis nyakatekert farizeusi okoskodással, egó domborítással rosszat belemagyarázni, hogy mulasztással vétkezünk, ha nem figyelmeztetnünk, tanítunk, meg hová vezetne ez, a társadalmi értékek, tükröt kell tartanunk felebarátainknak, és folytathatnám tovább a közhelyek halmazát, amelyek mögé bújva az emberiség egy része erőszakot tesz a másikon, de ez már a Szétválasztó, az Ördög szava.

Mt.28.19. “Tegyetek tanítványommá minden népet!” Ezt Jézus valóban mondta, de egymás elfogadására. Elfogadásra csak elfogadással lehet tanítani, különben vizet prédikálunk és bort iszunk. Szedegetnénk a szálkát, mikor szemünkből Toldi Miklós gerendája lóg ki. Árt-e valaki, tesz-e rosszat másnak, aki mindennel, és mindenkivel egy?

Tehát félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy mostantól vidáman vágjuk szájon feleségünket, ha odaégeti a rántottát, hiszen elfogadjuk a rosszat is, mert ezzel e tiszta tan ellenzői, kiforgatói, a mai farizeusok érvelnek. Ha elfogadok valakit, ha nem akarom megváltoztatni, képtelen vagyok bármi rosszat cselekedni vele. A szeretet nem árul egy gyékényen az erőszakkal.

Ha melléteszem az irgalmasságot, már ott is vagyok annál a definíciónál, ami már régóta kikristályosodott bennem:
SZERETLEK = ELFOGADLAK OLYANNAK, AMILYEN VAGY, HA KÉRED, VAGY ELSŐ FELAJÁNLÁSOMAT ELFOGADOD, SEGÍTEK.

Tehát nem a rossz szándékos megélésén, hanem az elfogadáson, önmagunk és mások elfogadásán van a hangsúly, és az ezen keresztüli tökéletesedésen. Ezenkívül legyünk irgalmasak, segítsünk felebarátunkon, de csak, ha kéri, vagy első felajánlásunkat elfogadja. Amint mentegetőzünk, hogy “én csak jót akartam” már biztosak lehetünk benne, hogy megsértettük a SZERETET TÖRVÉNYÉT. Fogadjuk el önmagunkat, a világot, és a többit bízzuk Istenre!

Isten tudja, hogy kinek, mikor jön el a megtérésre az ideje. Fölnyitja az illető szemét miránk, ha minket szemel ki, hogy példamutatásunkon, irgalmasságunkon, erőszakmentességünkön keresztül hozzá vezessünk valakit. De aki önmagának oszt szerepet, az a színigazgató kenyerét veszi el, s egyszer, amikor tisztánlátásra jut, keservesen fogja bántani, hogy ilyet tett.

Dethlefsen oly gyönyörűen szedte össze ezeket a gondolatokat hogy vétek lenne átfogalmazni csak azért, hogy saját szavaimmal adjam vissza őket: “A szeretet princípiuma a kinyílás, és a bebocsátása annak, ami eddig kívülről volt. A szeretet egyesülésre törekszik – a szeretet fel akar oldódni a másikban, s nem akar elkülönült létet. A szeretet az ellentétek egyesítésének kulcsa, a te-t én-né és az én-t te-vé változtatja. A szeretet megszorítások és feltételek nélküli igent mondás.

A szeretet a teljes univerzummal akar eggyé válni – amíg ez nem sikerül, addig nem valósítottuk meg a szeretetet igazán. Amíg a szeretet kiválaszt, nem valódi szeretet, mert a szeretet nem választ szét, a kiválasztás elválaszt. A szeretet nem ismeri a féltékenységet, a szeretet nem birtokolni, hanem áramlani akar.

Ezt a mindent átfogó szeretetet szimbolizálja az a szeretet, amellyel Isten fordul az emberekhez. Ebbe a képbe nem illenék bele, hogy Isten különbözőképpen ossza meg szeretetét. Még kevésbé jutna eszünkbe féltékenynek lennünk Istenre, mert még mást is szeret rajtunk kívül. Isten – az egység – nem tesz különbséget jó és rossz között – ezért ő maga a szeretet. A nap egyenlően sugározza melegét mindenkire, s nem aszerint, ki hogyan szolgálta meg azt. Csak az ember érzi hívatva magát arra, hogy köveket dobáljon, - a legkevésbé sem kellene csodálkoznia azon, ha mindig magát találja el. A szeretet nem ismer határokat, akadályokat, a szeretet transzmutál. Szeressétek a rosszat – s ezzel megváltjátok azt.”

Csodálatos! Akárha az Evangéliumot olvasnám. Mt.5.43. ,,Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”

Lehet itt bárkinek kétséges, hogy Jézus a Jó és Rossz közötti különbségtételben, az ítélkezésben látta tökéletlenségünket, és tökéletességre, az Atya mintájára, jó és rossz egyaránt elfogadására, szeretetre hívott fel bennünket? Hogy gyökerezhetett meg a Földön mégis ennek ellenkezője, Jézus tanításának evilági változata? Hogyan forgathattuk ki ennyire Jézus tanítását?
Ezen nem érdemes keseregni. Emberek vagyunk, nem sárból várat építünk, mint Isten, hanem a várból igyekszünk sarat formálni, de Isten gondoskodik rólunk, hiszen újra és újra küldi prófétáit, szól hozzánk emberekhez, és előbb – utóbb még annak is leesik a tantusz, lásd Arany Viktort, aki teljes erővel az ellenkezőjébe, a polaritásba veti bele magát.

Mi ezek után a személyes tanulságom? Bűnben, jó és rossz közötti különbségtételben éltem életem javarészét. Sok rosszat tettem, ami Istenhez közeledésemkor elkezdett nyomasztani, és a hagyományos keresztény tanokat alapul véve egy lokomotív lendületével láttam neki, hogy “helyrehozzam” azokat, hogy eltöröljem bűnösségemet, és jócselekedetekkel bebiztosítsam magam a túlvilágra, mert elkezdtem félni korábbi rosszcselekedeteim következményétől.

A megtérést, Istenhez való közeledést, helytelenül a jó minden áron való erőltetésben láttam. Mondta már Kata is tavaly, hogy Jézusnál is Jézusibb akarok lenni, de nem jutott el tudatomig, mert csak az lebegett előttem, hogy jó legyek, jót tegyek! Nem jutott eszembe, hogy a Mester azt mondta: “Senki sem jó, egyedül csak az Isten!” Elnyomtam magamban a másik pólust, ezzel tudattalanul erősítettem a másikat. Az elnyomott másik pólus részben kísértések formájában jelentkezett, de feleségem elvadulásához is vitathatatlanul hozzájárultam. Hányszor mondta szegény, “te hoztad ki belőlem”.

Ha nem is lenne ésszerű minden cselekedetének okát magamban keresnem, de hogy erőszakosabb megnyilvánulásaiban szerepet játszott, hogy szintén tudattalanul ki akarta egyenlíteni azt a pólust, amit én elnyomtam magamban, az biztos. “A régit, a régi Arany Viktort akarom vissza”, mondta százszor, és nem értettem, mit szeretett régi, “bűnös” énemen. Most már tudom, mennyivel vonzóbbnak tűnhetett neki régi énem, mert akkor legalább önmagamat elfogadtam olyannak, amilyen, őt szintén elfogadtam, volt bennem valami akarat a világ megváltoztatására, de ezzel együtt sokkal közelebb érzett magához, mint amikor elkezdtem önmagamat nem elfogadni, minden áron, vagy ahogy ő mondta, “mindenen átgázolva” a jóra törekedni, “stréber módon Isten felé kepeszteni”.

Aztán megtérésem elején még volt bennem az ő megváltoztatására irányuló enyhe szándék, vagy belső, kimondatlan elvárás is, tehát őt sem fogadtam el teljesen. Később a szavaktól passzívan a gondolatok világába vonultam vissza, és “csak” magamban vágyakoztam arra, hogy megtérjen, mert az isteninek tartott, utólag sátáninak bizonyult sugallat alapján azt hittem, csak Edit megtérése kell, hogy Böbe meggyógyuljon.

Mondhatom akkor, hogy szerettem őt, elfogadtam őt, feltétel nélkül? Nem merném bizton állítani. Megvolt bennem az, hogy azért én jobb vagyok, még ha mellé is tettem, hogy ő a Sátán fogságában van, általam rossznak tartott cselekedetei mellé írtam mentségeket, érveket, de bűnös voltam magam is, hiszen különbséget tettem jó és rossz között.

Bűnös voltam, mint mindnyájunk e Földön és történetem, nem egy jó, vagy jóra törekvő ember ártatlan szenvedése, melyet a gonosz külvilág okoz, hanem saját tettem következménye, ha úgy tetszik bűnhődésem, ami persze ezzel együtt vállalok. Nem vagyok sem hős, még kevésbé példakép bárkinek, mindössze egy ember, egy lélek, a Földön élő sok milliárd közül.

Milyen groteszk, hogy naivan nekibuzdultam a jónak, ezzel a másik pólust tápláltam, az ősbűnben henteregtem, és személyes példámon bizonyítottam, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Belém lopózott a spirituális gőg, amiről tudtam, hogy veszélyes, csak épp magamban nem ismertem fel. Ez volt a leckém, ahogy a Merlin és Artúr királyban[1] a lecke az első, most pedig következik a lecke megélése.

Napi életemben kell megvalósítanom, hogy elfogadjam, hogy beengedjem magamba a világot, hogy szeressek mindenkit, és mindent, beleértve önmagamat is úgy, ahogy van. Ha ezt sikeresen megvalósítom, rövid idő alatt lelki és testi gyógyulás kell, hogy bekövetkezzen, ez lesz felismerésem kétséget kizáró bizonyítéka.

Edit régen szeretett, míg önmagam elfogadtam. Hogyan fog reagálni erre a felismerésre? Egyáltalán hogyan közöljem vele? Megküldjem neki a harmadik kötet folytatását? A könyv nagyon piros kukorica a szemében, pedig érzem, meg kell jelentetni. Elég neki annyi, hogy itt, az utolsó oldalakon beismerem, hogy sokban igaza volt?

Ha csak ennyi lenne a probléma, még egyszerű lenne, de itt van Böbe miatt érzett keserűsége, haragja, amit Isten ellen irányít. Ettől hogyan tudna megszabadulni? Bármennyire furán hangzik, nem az én dolgom. A könyvet ki kell adnom, hisz végigolvasva pont olyan magatartástól tanácsol el, mely Editet annyira bántotta, tehát nem lehet kifogása ellene. Főként ha egy kicsit átírom, és a szereplőket még felismerhetetlenebbé teszem.

Azt hiszem ez a három kötetem legnagyobb felismerése, és itt, az utolsó oldalakon majdnem eljutottam oda, hogy tulajdonképpen minden, amit eddig írtam, érvénytelen, túl vagyok már rajta, de ha nem maradna meg, hogyan jutottam el ide, nem mutatná meg az idevezető utat. Az út persze az én utam, ahogyan már közhelyszerűen hangzik ezoterikus körökben, de más kárán tanul az okos!

Lehet, sőt biztos, hogy mindenki útja más, de lehetnek másokéban, és az enyémben közös vonások, s ha már eddig elkészült, mégis csak meg kéne írni azt pár oldalt. Nem? Egy – két fejezetnél több hely úgy sincs már a könyvben. Hogy mit hoz a holnap? Nem törődöm vele, elég a mának a maga baja. Majd ha a holnapon túlleszek, megírom azokat az élményeimet is.

Közben eltelt egy újabb nap, és az események zajlottak tovább életemben. Ha el is döntöttem, hogy nem zavartatom magam az autó hiányától, szerettem volna valamit a város másik felében levő szupermarketben megvásárolni, meg jó lett volna elmenni Gizikéhez, Era anyukájához egy jó kis talpmasszázsra, ami után olyan jól éreztem magam múltkor, hogy egész erdőjárásra futotta erőmből.

Miért ne kérhetném el Edittől a Ventót, ha nem kell neki éppen, biztos szívesen odaadja. Viki elhozta házhoz a Ventót, és egy levelet nyomott kezembe, melyet Edit küldött. Felbontottam, és ahogy elkezdtem olvasni, rögtön felment a pumpám, mert ő is készített egy vagyonleltárt, de ezt annyira szubjektívnek éreztem, hogy visszafordultam, és felmentem hozzá, hogy megbeszéljem vele.

Kivette a közös vagyonból a Ventót, meg a mikrosütőt, mondván, hogy azt annak idején tőlem ajándékba kapta. A karácsonyra vett hifi tornyot visszavihetem, ha akarom. Vonjuk le azoknak a nyaralásoknak az árát, amikor ő nem tudott Böbe betegsége miatt nyaralni. Úgysem fogok tudni tartásdíjat fizetni most, amikor munka nélkül vagyok, az egy évre 12 x 180.000 Ft. Számvetése végén a tízenkétmillió fölötti közös vagyonból másfél milliót szánt nekem, és végül hozzáírta, hogy a gyerekek is így gondolják.

Itt akadt ki nálam a biztosíték, mert sportszerűtlennek éreztem a gyerekek bevonását ebbe a témába. Nem tetszett az a megoldás, hogy ne kapjak semmit, és ne fizessek tartásdíjat. Nem azért, hogy nekem nem jut szinte semmi, hanem nem akartam, hogy gyermekeim bármikor azt gondolhassák, azért kell lemondaniuk bármiről, mert apjuk felrúgta házasságát.

A konyhában igyekeztem higgadtan megkérdezni, hogy miért kellett a gyerekeket ebbe belevonni. Edit azt válaszolta, hogy Gergőt úgysem érdeklik az ilyesmik, csak Viktorral beszélte meg, és micsoda kimutatást készítettem, milyen ember vagyok, hogy még a karácsonyra vett hifit is belevettem az elosztásba, és miért akarok hasznot húzni Böbe elvesztéséből, hogy kevesebb tartásdíjat számolok, szóval megint minden voltam, csak rendes ember nem.

Beismertem, helytelen volt a hifit beírni az elszámolásba. Azt már akkor vettem nekik, amikor külön éltünk, tehát jog szerint sem lehetne bevonni az osztozkodásba. Átfutott fejemen, miért is készítettem annak idején ezt az elszámolást, milyen gondolatok voltak szívem-lelkem mélyén, és egy mély lélegzetvétel után belekezdtem, hogy előző napi megvilágosodásomat elmeséljem Editnek.

Edit kicsit türelmetlen volt, mert lassan indulnia kellett volna magánrendelőjébe, másrészt bizalmatlanul, szúrós szemekkel figyelt, és harcra kész állapotba helyezkedett. Ahogy haladtam előre mondókámmal, úgy kezdett egyre inkább kisimulni arca, mert bár szeme meg megrebbent, amikor kiejtettem azt a szót, hogy Isten, érezte, hogy itt valami olyasmi fog kisülni, ami a javára billenti a mérleget.

Meg azzal is indítottam, hogy rájöttem valamire, amit eddig másképp láttam. Ahogy beszéltem, egyre inkább áthatott egy érzelmi hullám, és átfutott fejemen, vajon mi is volt a vagyonkimutatásom valódi indítéka.

- Editkém! – Szóltam felindultan. Azt a vagyonkimutatást nem azért készítettem valójában, mert osztozkodni akartam veled. Ha azt akartam volna, azt most rendben levőnek találnám. Emlékezz vissza, hogy lobogtattam a listát, hogy mindezt itt hagyom nektek, és ezt legalább egy fikarcnyira el lehetne ismerni.

Valójában azért készítettem, mert én akkor is azt akartam megmutatni, hogy jobb vagyok, mint te, pedig minden ember egyforma….. Fulladt mondatom sírásba. Edit megértette, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, és felpattant, homlokon csókolt, és egészen zavarba jött, mert nem ezt várta.

Átfutott fejemen, hányszor mondtam neki, amikor szapult, hogy te vagy a jó Editkém, és én a rossz, de magamban pontosan fordítva gondoltam, jobbnak tartottam magam nála, pedig senki sem jobb a másikánál, mindnyájan bűnösek vagyunk. Amikor szitkozódott, belülről az üdvözültség, a felsőbbség tudatával mondtam, hogy: “Én szeretlek”. Ezt persze nem is vette komolyan, csak még jobban irritáltam vele őt.

Minden párbeszéd Edit kifakadásával, szitkozódásaival kezdődik a könyvben, majd, én “válaszoltam szelíden”, “mondtam szeretettel”, “simogattam meg kedvesen”, ami önmagában nem lett volna baj, ha nem lett volna belülről a gőg magva benne. Írtam mentségeket is Edit viselkedésére, felmentettem ellenségeimet is, de ezek mélyén is ott volt, hát lám, milyen jó vagyok. Nem csoda, hogy Edit ugyanannak ellenkezőjét igyekezett mindig rám bizonyítani, hogy ő a jó valójában, és én a rossz. “Te vagy a jó Editkém, és én vagyok a rossz”, mondtam. És azt is gondoltam belülről? Sajthy asztrológus barátom kapizsgált valamit, hogy nincs minden rendben nálam, de ő, Edittel együtt a külsőséges megnyilvánulásokat támadta, a formát, nem a tartalmat.

A baj nálam nem formai, hanem tartalmi volt, hiszen formailag már támadhatatlan voltam, nem jártam imakörbe, nem volt otthon vallásos könyv sem, de magamban, belül az “én jobb vagyok”, “én több vagyok” mozgott, noha magam sem voltam ezzel mindig tisztában, sokszor tudattalanul viselkedtem így. Pedig milyen szépen rájöttem, hogy az igazán a miénk, amiről le tudunk mondani. Belül, lelkem legmélyén Isten, Edit, és egy kicsit a világ elismerésére is vágytam. Nem is kaptam, hiába sóvárogtam utána. Keserű lecke volt, de megérte.

- Talán majd nálam is kitisztul valami, és meglátjuk, mi lesz belőle. Folytatta Edit békülékeny hangon. Amint nem érezte a rá nehezedő nyomást, ő is enyhült, már nem látott ördögnek, sem világ gonoszának. Persze hozzátette, hogy Istenről Böbe elvesztése miatt hallani sem akar, tehát maradt még közöttünk egy csomó nézetkülönbség, mégis úgy éreztem, egy negyed óra alatt nagyobb fal omlott le közöttünk, mint a berlini Mauer.

Nehogy úgy tűnjön most bárkinek, hogy visszaestem a bűntudat, önvád korábban megélt pocsolyájába, és mindenért magamat hibáztatom. Az, hogy ő nem fogadott el, változatlanul helytelen volt, de lám, amint elkezdtem önmagamat és őt elfogadni, ő is megindult azon az úton, hogy engem elfogadjon. Tehát abban, hogy elutasított, részem volt. Hogy mi fog ebből kisülni? Könnyebbet kérdezzetek!

Valahogy úgy fogalmaztam Editnek, hogy ezt a megvilágosodásomat beleírtam a könyvbe, mire megint a jogászt kezdte emlegetni, hogy ezt peres úton is megakadályozhatja, de én ellene vetettem: - Editkém! A könyvnek épp az a csattanója, hogy az a magatartás, amit téged éveken keresztül bántott, helytelen volt. Ha valakinek, hát épp neked kéne szorgalmazni, hogy ez a könyv megjelenjen.

- Nem mert a túlnyomó részében csak rossz van benne rólam írva, és az emberek azt olvasnák ki. - Érvelt Edit, és úgy éreztem, meddő lenne ezt a vitát folytatni, hiszen magából indul ki. Elbúcsúztunk, és rájöttem, milyen groteszk volt a helyzet. Arany Viktor három évig várja, hogy felesége megtérjen, addig - addig várja, míg végül ő maga tér meg.

Ugyanis most merem először félig-meddig megtértnek mondani magam, ami még messze nem azt jelenti, hogy tökéletes lennék, mint Mennyei Atyánk az Isten. Azt jelenti, hogy rájöttem hajszálnyival sem vagyok másabb, mint bármely embertestvérem itt a Földön, és hogy őket, és magamat, az egész világot úgy kell elfogadnom, ahogy van. Tehát eljutottam oda, hogy tudom, hogyan kell, vagy kellene élnem, és ha már tudom, és akarom, akkor ez egyre inkább sikerülni fog.

Jó, erről ennyit, de mi legyen a könyvvel? Megjelentessem vagy ne? Rönk Csaba a napokban telefonált, jelezte, hogy érdekli a kiadás, csak Böbe híre annyira elkeserítette, hogy nem volt ereje jelentkezni. Ő is várta a gyógyulást, Edit megtérését, amit december 25-re jelzett, biztos bántotta, s egy kicsit saját kudarcának, csalódásának is érezte az egészet.

Rönk Csaba kiadná, de mi legyen Edit tiltakozásával? Tőle kell függővé tennem a kiadást? Hát, akárhogy is átdolgozom, Böbéből kisfiút csinálok, Editből fogorvost, Viktorból Viktóriát, azaz lányt, abban igaza van Editnek, hogy környezetünk így is, úgy is felismeri. De annyi ember tanulhatna ebből! Nem lenne vétek, ha ez a könyv nem jelenne meg? Hány ember okulhatna belőle!

Persze, ha egy kicsit elkezdem tekerni a dolgot, ezzel a könyvvel meg akarom változtatni a világot, az embereket, tehát éppen Jézus tanítása ellen teszek. Nem? De akkor hogyan tegyük Jézus tanítványaivá felebarátainkat, ha még egy ilyen könyvet sem jelentethetünk meg? Egy biztos. Ha nem jelentetem meg, egy valakit, Editet már megnyertem ennek a tanításnak. Voltaképp akkor gondolkodtam helyesen, amikor úgy fogalmaztam, vagy kivárom, míg Edit hozzájárul, vagy pedig félreérthetetlen jelet kérek Istentől, hogy Edit tiltakozása ellenére jelentessem meg.