A MEGTÉRÉS

Hát így alakult, megtréfált az élet. Addig vártam a feleségem megtérését, mígnem rájöttem, előbb nekem kéne megtérni. Nem mertem persze kimondani eddig sem, hogy már megtért vagyok, de belülről annak tartottam magam, és ez nagy tévedés volt. Olyan messze voltam a megtéréstől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Pedig milyen egyszerű. “Csak” a világot és önmagunkat kell elfogadni olyannak, amilyen, csak különbségtétel nélkül kezelni jót, rosszat, azaz sugározni a szeretetet, és ezzel a fénnyel bevilágítani a sötétséget. Közben semmit sem magunknak tulajdonítani, sőt semmit sem magunk tenni, hanem énünket, egónkat félretenni, és hagyni, hogy Isten betöltsön bennünket, és Ő dolgozzon bennünk. Gal.2.20. “ többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”.

Csak a nagy világmegváltásról, mások megváltoztatásáról, megtérítéséről kell lemondani, ami pedig sok vallásnak sajátja. Hány gyülekezeti vezetőt fognak megelőzni utcalányok és mai “vámosok” Isten országában? Hány gyülekezet, világvallás, hány hívő jár tévúton?

Felveszik a fehér inget, kosztümöt vasárnap, elmennek a templomba, sokan megvetően végigmérik a templom kapujába merészkedő koldust, és úgy gondolják a gyóntatószékben történő föloldozással megtettek mindent, ami kell. Ki fogja felnyitni szemüket, hogy Jézus az újjászületést, az eredendő bűnből, a jó és rossz megkülönböztetésének mocsarából való kiemelkedést tanította? Minden jóra törekvés rosszat szül, az ellenkező pólust erősíti.

Sóvárogtam a betegeket, hogy jót tehessek, minden koldusnak dobtam, hisz én már nem vagyok a pénz rabja, csak éppen alázat nem volt bennem, zsákutcában toporogtam. És még csodálkoztam, hogy Isten nem hallgatta meg imám, hogy gyógyításaim még messze vannak attól, ahogy Jézus gyógyított. Pedig nála nagyobb csodák tevésének képességét ígérte azoknak, akik benne hisznek.

Vajon megúsznám-e gyomormosás nélkül, ha egy pohár Hypót meg kéne innom, vagy véletlenül meginnék. Mérgeskígyó marása begyógyulna-e szérum nélkül rajtam? Nincs mese, meg kell végre térnem. Be kell ismernem Istennek, hogy nem vagyok más, mint egy bűnös ember, ezt szívből, sírva, és mellem verve, és kérni, várni, hogy ne én éljek, hanem Krisztus éljen énbennem. Ha onnan indulunk neki, hogy egyformán fordulunk jó és rossz embertestvéreink felé, azaz túllépünk a polaritáson, azzal az Örömhírt, a Mennyek országát terjesztjük, hisz az Egységnek nincs ellenpólusa, csak a poláris világ egy – egy pólusának, melyből bármelyiket erőltetjük, azzal a másik pólust is tápláljuk.

Hogy ki fogja a világot felvilágosítani? Itt van Dethlefsen könyve, aztán meg ha Isten fontosnak tartja, majd küld prófétákat. Máris visszaestem a régi gondolkodásomba, hogy a világot akartam megváltani. Isten malmai lassan őrölnek, s aki nem tér meg ebben az életében, biztos kap lehetőséget, hiszen jó Istennel nem fér össze, hogy egy nekifutás után örökre ítéljen.

Nem vagyok egyedül ezzel a felfogással. A Jehova tanúi testvérek közül valaki meglátta a gyászszalagot ajtómon, és bedobott két füzetet, melyek közül az egyik a halál utáni életről szólt. Nikihlananda hindu filozófust idézik: “Az örök kárhozat elmélete nem fér össze Istennek a teremtményei iráni szeretetébe vetett hittel.…. Hinni abban, hogy néhány év alatt elkövetett hibákért a lélek örök büntetést szenved, anélkül, hogy esélyt kapna a javításra, annyi, mint szembeszegülni az értelem minden előírásával.”

Milyen csodálatos! Magyarán aki egy picit is gondolkozik kell, hogy higgyen valamilyen javítási lehetőségben, amilyen pl. a reinkarnáció gondolata. A füzetke aztán valami elképesztő képtelenséggel folytatódik. A lélek a test halálával meghal, s szerintük így aztán nem szenved, és – mintha feleségemet hallanám – utána olyan, mint amikor kialszik a képernyő, elsötétül minden, és nincs semmi. Ez sokak számára nagyon igazságtalan tanításnak tűnhet, hisz a kereszténység Mennyország, Tisztítótűz, Pokol tanítása sok ember természetes igazságérzetével egybevág. Hogy a nyomorékon, betegen, gyengeelméjűen született gyerekekre ez a tanítás nem ad magyarázatot? Hát semmi sem tökéletes. - Istent nem lehet kérdőre vonni! Vágják rá.

A Jehova tanúi testvérek szerint csak igen kisszámú lélek, szám szerint 144.000 fog majd az utolsó ítéletkor feltámadni, és Krisztussal királyokként, és papokként örökre uralkodni. Jó, hogy szegény Nikihlananda nem olvasta ezt a tanítást, mert majdnem vetekszik az örök kárhozattal. Aztán hogy kik lesznek a protekciósok, aki a 144.000-be bekerülnek? Hát nem semmi! És hogy ennek még meg lehet nyerni embereket?

Igaz, a pilótajátékba is hányan beszállnak és elvesztik mindenüket, mert azt hiszik, majd ők lesznek a nyertesek, pedig a nyertesek száma korlátozott, és egy idő múlva a játék csak veszteseket termel. De térjünk vissza a tárgyhoz, még mindig ott vagyunk, hogy felismerésem közzétételét a Jóistenre kell bíznom, nem nekiállni buzgólkodni, világot megváltani.

Ezzel máris vettem az első akadályt. Az elveket is nehéz megérteni, de aztán ezt még aprópénzre váltani? Dethlefsen mondata megint fülemben cseng, nem a tetteink fontosak, hisz akármit teszünk, bűnös, hanem az, hogy tudatosan, vagy tudattalanul, egónkból, vagy egónkat félreállítva, jó és rossz között különbséget téve, vagy nem, önmagunkat és a világot elfogadva, vagy nem.

Tehát nem arra kell figyelnem, hogy mit teszek, hanem, hogy hogyan. Ezzel aztán lehet, hogy még jobban fogom provokálni világot, de most már hozzászoktam, hogy sokak szemében megbotránkozást keltek. Talán mások fognak megbotránkozni, és leszek, akik eddig megbotránkoztak, s most nem fognak, tehát cserélődik a közönség.

Gondolkodásom fokról fokra kezd átalakulni. Előfordul, hogy visszaszivárog régi énem, ám úgy oldom meg, ha azt tapasztalom, hogy hibáztam, nem akartam egységében, teljességében elfogadni a világot, akkor arra törekszem, hogy legalább bűntudatom ne legyen, legalább önmagam fogadjam el olyannak, amilyen.

“A bűnösség beismerése, elfogadása megment a bűnössé válás félelmétől” írta Dethlefsen, és valóban csodálatos érzés felszabadultnak lenni, ráadásul, mivel állandóan az elfogadásra, az Atya szeretetének megélésére törekszem, lényegesen kevesebbszer teszek olyat, ami a régi kategóriáim szerint a bűn, a rossz fogalmába tartozott.

Olyan egyszerű, és nagyszerű ez az egész. És csak bátorság kell hozzá. Szerencse, hogy mindig kísérletező szellem voltam, belevágtam minden újba, sosem féltem tőle. Ha egyvalaki a városban, én első héten vettem a spenóttal töltött norvég lazacfiléből, amikor a városba érkezett. Bátorság kell, hogy kimondja az ember, akár jót, akár rosszat tesz bűnös, mert ennek az ellenkezőjét sulykolja belénk iskola, család, hitoktatás, templom.

És csodák csodája, évszázados sulykolás, és mégsem csökkent egy jottányit sem a rossz. “Szeressétek a rosszat, s ezzel megváltjátok azt”. Szinte hallom hányan hördülnek fel erre a csodálatos gondolatra, mely nem hogy konform, hanem azonos Jézus tanításával. Felismerésemre pár nappal nagyhét előtt jutottam, így aztán érthetetlenül álltam az előtt a jelenség előtt, hogy egészségem egy szikrányit sem javult. Változatlanul totyogtam, battyogtam, éjszaka görcsökben fetrengtem, pedig a test a lélek tükre. Mi lehet hát a baj?

Magdi és Marcsi meglátogattak, és gondoltunk egyet, vezetett meditációban felmentünk a Jóistenhez. Éreztem, hogy a beavatásban megint kapok szimbolikus választ, illetve előrejelzést sorsom jövőbeli alakulására. Egy sötét szobában egy derékmagasságú oszlopot láttam a tetején egy lappal, illetve egy félgömb alakú, alulról megvilágított üveg burával.

Egy tigris ütögette hatalmas mancsaival az üvegburát, majd megpróbálta fogaival áttörni, de persze a tükörsima és vastag üvegfelületen próbálkozásai sikertelenek voltak. Épp azon morfondíroztam, hogy innen nézve látszik, hogy hiábavalóak a félelmetes vadállat próbálkozásai, de milyen érzés lehet alulról, a bura alatt lenni, amikor láttam, hogy én vagyok a bura alatt.

Ez a kép azt szimbolizálta nekem, hogy sok félelmetes, ijesztő esemény történik velem, de igazán nem fog kárt tenni bennem semmi, és senki. Innen váltott a kép egy középkori kínzókamrára, ahol a hóhér, vagy ahogy hívták az ilyen marcona figurákat, már nekilátott elevenen megnyúzni, majd hüvelykprés, spanyolcsizma, és feltrancsírozásom nem éppen szívderítő látványa következett.

Emellé egész belső képernyőmet fokozatosan beterítette a sötétség, és azt hittem, nem sikerült a meditáció, és a krampusz idekevergett, és ijesztget. Jaj, Mennyei Atyám, mi ez a nagy sötétség? Kérdeztem magamban, mert ijesztő, és érthetetlen volt számomra, mire váltott a kép, és a váltással egyidejűleg ez hallatszott: “Meg kell tapasztalnod a halál misztériumát, hogy újjászülethess”.

A következő képen egy aranyos, kis húsos, gömbölyded csecsemő voltam, amelyik gügyögött, gőgicsélt, kapálózott, színes buborékok jöttek elő a szájából, azok után nyúlkált, szóval a felhőtlen boldogság állapotát sugallta. Bele is gondoltam, van-e boldogabb a csecsemőnél? Őt még nem éri stressz, ha az a néhány vágya, az anyatej, tiszta pelus, böfizés teljesül, akkor olyan boldog, hogy csak csodálni tudja érte az ember.

Ez azt jelentette számomra, hogy a szenvedések után jön az újjászületés, tehát szokott optimizmusom újra feltámadt. Éreztem, hogy meg fogok gyógyulni teljesen, az utcán fogok boldogan futkározni, és kiabálni, hogy: - Emberek, térjetek meg, az Isten országa elközelgett! Szeressétek egymást! Bocsássatok meg mindent egymásnak! Csodálatos vízió volt, de legcsodálatosabb az a felhőtlen boldogság volt, amit újjászületésem utáni csecsemőállapotom szimbolizált.

Éjszaka a szokott módon gyötrődtem, másnap erősen sántikáltam, de olyan üdvözült mosollyal jártam-keltem, mintha már be is következett volna, amit még csak vártam. Nagyszerdán megfogalmazódott bennem, hogy nagycsütörtök éjszaka virrasztani kéne egész éjszaka. Fel is hívtam legalább tizenöt ismerősömet, de csak Marcsi és Zsuzsa jelentkezett, illetve jelent meg lakásomon.

Beszélgettünk, Jóistenről szóló zenéket hallgattunk, olvastuk János evangéliumát, és reggel hat óra tíz percig bírtuk. Akkor már fizikai fájdalmat éreztem, és egyszerűen ágyba kellett bújnom. Amikor délután felébredtem, csodálkozva tapasztaltam, hogy a várt gyógyulás még nem következett be. Pedig már a jó és rosszal kapcsolatos felismerés után is azt hittem, ha egyszer a test a lélek tükre, akkor már testemnek is rendben kéne lenni, mert lelkemet már túlnyomórészt rendben levőnek éreztem.

Persze ne felejtsük, némi logikával kikövetkeztethetjük, hoy a betegség mindössze annyit jelent, hogy az illetőnek az adott pillanatban van affinitása arra, hogy azon keresztül fejlődjön. A testi egészség nem jelenti azt, hogy az illető lelkével minden rendben van, és nincs semmi fejlődnivalója, a lelki tökéletlenség és a testi betegség nincs időbeli szinkronban egymással. Aki nem tud fejlődni a betegségen keresztül, azt Isten nem “túráztatja” feleslegesen.

Nagyszombaton Ivánka küldött egy szép sms[1] üzenetet rádiótelefonján, melyben kívánta, hogy harmadnapra lelkem szülessen újjá.  Megköszöntem szegény párának, aki üzleti zűrök, és a Zsanettől való válás terhe alatt nyögve is ilyen szépet tudott íni, és fellelkesültem, hogy vasárnapra már meggyógyulok.

Vasárnap még mindig nem következett be az áhított gyógyulás, azonban éjszakáim már kezdtek hasonlítani a kínzókarában látottakhoz. Tán rosszul értelmeztem a látomást? Lehet, hogy tényleg meg fogok – testben – halni és újra leszületek a Földre kis csecsemőként? Vagy balesetben halálközeli állapotba kerülök? Vagy a betegség kapcsán? Vagy éjszaka a gyötrelmek közben? Mit jelenthet, hogy “megtapasztalni a halál misztériumát”? Ha nagycsütörtöki virrasztás nem, akkor mi lehet? Nagycsütörtök éjszaka Mozart Requiemjét hallgattam, vasárnap húgomék meghozták Budapestről az Amadeus cd boltban megrendelt Verdi Requiemet, amit szüleim hoztak el a Duna korzón lévő boltból.

Ezt is meghallgattam, átmeditáltam, de a legnagyobb élményem mégis csak az volt, amikor a baptista gyülekezett Jöjj hozzám c. kazettája közepén a lelkész szavait átérezve hallgattam: “Jézus Krisztus nem csak azért jött, hogy bemutassa a tisztaságát, és szentségét, és rámutasson ezzel a mi bűneinkre, bűnösségünkre. Ez elkeserítően igaz, de jövetelének van vigasztaló ereje is. Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ő értünk bűnösökért született, élt és halt. Az Igaz magára vállalta bűneinket és elvérzett a keresztfán. De Isten feltámasztotta őt a halálból és így lett Jézus Krisztus az egyetlen Megváltó. Ő a te Megváltód is, ha hiszel Benne. És most itt szíved előtt van, ígér, és Szentlelke által megszólít téged. Azt mondja néked, nagyon szeretlek, fogadj szívedbe!

Elrontott, bűnös életedet Jézus meg tudja változtatni. Mindent jóvá tud tenni, neki hatalma van égen és Földön. Hatalma van arra is, hogy bűneidet megbocsássa, hogy a gonosz Sátántól megszabadítson. Igen, mert Ő a te javadat, üdvösségedet akarja. Éppen ezért, most nyisd meg előtte szíved ajtaját, és kérjed, egyszerűen, kérjed hittel.” Innen sűrű könnyek között, mélyen felindultam mondtam a lelkésszel együtt: “Úrjézus! Istennek Szent Fia! Én, mint nagyon bűnös ember, kérlek, jöjj a szívembe. Békességem nincs, boldog nem vagyok, bűneim súlya alatt roskadozok.

Szabadíts meg engem! Bocsáss meg nekem! Elfogadlak Megváltómnak. Kérlek teremtsd újjá az én életemet. Neked akarok élni, Téged akarlak szolgálni. Add nekem a Te Szentlelkedet. Ígérem Uram, én hűséges leszek Hozzád, míg szívem utolsót dobban. És köszönöm, hogy áldozatod árán, én is üdvözülhetek. Ámen.”

Ez volt, ami hiányzott, a bűnösségem beismerése, ami megszabadít a bűntől való félelemtől. Krisztus nélkül bármit akarna gőg, és értelmetlen, de vele mindent megtehet az ember. Így úgy éreztem még szorosabbra, szinte elválaszthatatlanra szőttem kapcsolatomat a Megváltóval.

Húsvét hétfőre virradóra csodás ajándékot kaptam, mert Böbével álmodtam, és nem is akármilyen rövidet. Böbe boldogan játszott, incselkedett, futkározott velem, Elysiumi[2] réteken, tájakon jártunk, amilyennek a kereszténység a Paradicsomot elképzeli. Zöld rétek, erdők, szellő, madárcsiripelés, bárányka iszik a patakból, orchideák, pillangók, vízesés, édes illatok a levegőben.  Amikor már éreztem, hogy nemsokára vissza kell jönnöm, és közeleg a búcsú, azt mondtam Böbének: - Böbe, de ez most csak álom, nem valóság! Böbe visszaválaszolt:

- Apa fogd meg a karom, hogy ez valóság! És valóban, ugyanúgy éreztem, mintha életben, nappal, ébren fognám a kezét. Ezt a jelenetet Isten gondoskodásának tudtam be, hiszen megnyugodtam, hogy az álom nem képzelet, hanem valóság, a valóság egy másik dimenziója, és Böbe tényleg él, sőt boldog! Eddig is ezt hittem ezért vettem le a gyászszalagot a zakómról, bizonyíték nélkül hittem, még ha nehéz is volt, de utólag kaptam rá bizonyságot, hitem meghozta gyümölcsét!

Reggel üdén ébredtem, s bár fájdalmaim gyötörtek, boldogan vonszoltam el magam Edithez locsolkodni. Edit épp akkor érkezett a temetőből, és siralmas látványt nyújtott. Összeaszalódva, minden létező ruhadarab, még a karóra is fekete rajta, fekete napszemüveg, és ehhez ingadozó, roskadozó járás, szóval éreztem, a legjobbkor jöttem.

Meglocsoltam márkás Tapsifüles kölnimmel, bementem Böbe szobájába, az ő ágyát is meglocsoltam, és elmeséltem Editnek álmomat, amire sírva fakadt. Kiderült már ő is álmodott, sőt sokat álmodott Böbével, csak hát miért nincs itt a Földön. Kérdeztem, érdemes-e annyit bújni a temetőt, de elmondta ott beszélget Böbével, és ennek örültem, mert lassan csak megindul a feldolgozás útján. Ha beszélget vele, akkor hiszi, hogy nem halt meg, csak testéből költözött el, ha álmodik vele, akkor azért éjszakánként vigasztalódik, tehát van remény, hogy apránként rendbe jöjjön.

Négy óra hosszat töltöttem náluk, még ebédet is kaptam, sőt Edit odaadta névnapi előzetesként a professzornak vett aszalt gyümölcsös ínyenckosarat. Már épp azon gondolkoztam, hogy haza kéne menni, amikor megcsörrent rádiótelefonom. Hajni volt azzal, hogy itt ül a vasútállomás előtt egy padon. - Rögtön megyek, mondtam, mire Edit tapintatosan hazavitt, hogy ne kelljen sántikálnom, én pedig megvártam míg elmegy, és akkor hívtam taxit, és mentem Hajniért.

Mint sejtettem, Hajni besokallt Pali dolgai miatt, otthagyott csapot-papot, és eljött hozzám. Valahogy úgy alakult a vita, hogy még édesanyja, meg Léna sem támogatták, így én maradtam, mit egyetlen, aki megérti őt. Egy otthonkában, meg egy kopott nadrágban utazott el, zsebében pár papír zsebkendővel, meg a személyivel, és egy padon ülve egy üveg Coca Colával maga mellett várt.

Az avatatlan szem, olyan kis ázott verébnek láthatta, de szememben királynő volt. Ahogy a kaput kinyitottam, vállát átkaroltam, és azt gondoltam, ez most álom, vagy valóság. Felmentünk lakásomba, leültünk egymással szemben, és csak néztük egymást. Csak az jött ki a számon, hogy Hajni szeretlek.

Egy idő múlva mellém ült, mire kisírtam szívem minden keservét a vállán, és megkönnyebbültem. Most már rajta volt a sor, hogy könnyítsen magán. Lehetett volna első is, de éreztem nagyon le van zárva, még ahhoz is idő kell neki, hogy nekem megnyíljon, pedig utolsó erejével, reményével jött hozzám.

Elmondta, múltbeli hibái gyötrik, nyomasztják, mire megkérdeztem: - És ha tíz évet volt valaki a Rákóczi téri kocsisoron? Számít az valamit? Nem a szív a fontos?

Paliról nem is érdeklődtem, mert náluk az alapprobléma ragozódásai fordultak elő, aztán hogy Pali egója éppen miben mutatkozik meg, az tulajdonképp nem tartozik a lényeghez. Hajni megnyugodott, kivittem a vasútra, egy száraz puszit kapott, integettem, és hazamentem, illetve volt kollegámhoz locsolni.

Alig mondtam el a locsolóverset, csörgött a rádiótelefonom, és Pali hangja harsogott: - Bublich Pál vagyok, mikor láttad utoljára Hajnit? – Negyed órája, amikor feltettem a vonatra. – válaszoltam rendíthetetlen nyugalommal, de közben járt az agyam, mi fog ebből kisülni. Pali elkezdett Hajni cuccai között kotorászni, és megtalálta januárban neki írt levelemet, amit Hajni végül jobbnak látott nem átadni. A legmeglepőbb az volt, hogy elkezdett szinte mosakodni előttem, hogy ő nem olyan mint Hajni mondja, ő dinamikus, mire gondoltam, az erőszakosságot milyen szépen meg lehet nevezni. Tiszta Edit.

Hajnit elmondta mindennek, meg hogy ő karolta föl, és különben is a pszichológus, ahová igaz, hogy akarata ellenére, de elvitte Hajnit, azt tanácsolta, hogy sürgősen hagyja el Hajnit, mert Hajni súlyos beteg, depressziós. Itt egy kicsit visszaestem, régi énembe, mert megint változtatni akartam volna a világon. Én annak a pszichológusnak vonnám be az iparengedélyét, aki a férjnek azt tanácsolja, hogy öt gyerekkel hagyja egyedül élettársát, csak azért, mert depressziós. Nem agresszív! Nem bánt senkit, csak rosszkedvű, mert nyomja a másik tonnás egója. Ráadásul nagyon zavart, hogy Pali ötvenszer elismételte, hogy Hajni beteg. Ha olyan beteg, és a pszichológus is azt tanácsolta, akkor meg mi a csudának kapaszkodik utána annyira? Mert meg akarja mutatni, hogy ő milyen jó?

Palikám, ez zsákutca! De Hajni nem depressziós, legalábbis, amikor velem van, sosem. Tehát nem beteg, csak nem bírja már a gyűrődést. Pali váratlanul bejelentette, hogy eljön hozzám lelki tanácsért, és a hétvégén találkozunk. Mivel Pali annyira dicsérte a pszichológus szakszerűségét, én is kidolgoztam hét kérdőívet, melyekből az utolsó 48 tesztkérdést tartalmaz. Kedvem lett volna még pénzt is kérni tőle, egy ötezrest a konzultációért, mert nem lesz egy órás, mint a “cihológus”-nál, de úgy gondoltam, inkább azt mondom majd neki, hogy vegyen egy nagy csokor virágot Hajninak.

Hogy Hajni hozzám költözik, vagy Palival kibékül? A lényeg, hogy ő boldog legyen. Ott az öt gyerek, melyből négy Palié, és a hatodik gyermeket most hordja a szíve alatt, szóval a mérleg nagyon a Nagykőrösi út felé billen, és ha a Jóisten úgy akarja, én is élhetek még boldog családi életet. Ha nem Hajnival és a menyétekkel, hát majd mással.

Még Edittel is történhet csoda, Istennek semmi sem lehetetlen. Edittel nem történt csoda, de azt majdnem csodának tartottam, hogy következő vasárnap Pali megjelent Hajnival és a menyétekkel. Kicsit zavarban volt, aztán egyre inkább belendült, elmesélte egész életét, fiatalságát, első házasságát, majd annak megromlását, és ekkor a Hajnival való kapcsolatukba kezdet. Innen úgy éreztem, jobb, ha kettesben, a konyhában folytatjuk, míg Hajni a menyéteket megpróbálja a nappaliban kordában tartani.

Pali meglepően őszinte, és szimpatikus volt, bár sok mindenben nem értettem vele egyet. Amikor saját bemutatkozásom végén elővettem a tesztlapokat, fogcsikorgatva bár, de nekiállt kitölteni. Milyen tulajdonságokat nem fogadok el/akarok megváltoztatni magamban? Válasz 0. Milyen tulajdonságokat fogadok el/nem akarok megváltoztatni magamban? Válasz, az összeset. Milyen tulajdonságokat nem fogadok el/akarok megváltoztatni páromban? Válasz, az összeset. Milyen tulajdonságokat fogadok el/nem akarok megváltoztatni páromban? Válasz 0.

Iskolapéldája az egyoldalú gondolkodásnak. Nálam minden rendben, másnál semmi nincs rendben. Örökös garancia a boldogtalanságra, reménytelen kísérlet a világ megváltoztatására. Pali szerint a szeretetnek alkotó, immanens része a féltékenység, a boldogság pedig egyenlő, egy nehezen megszerezhető, de könnyen elveszthető személy, “raritás” megszerzésével, birtoklásával, el nem vesztésével, s így fogalmaink annyira távol voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Majdnem négy órát bírtak ki nagyobb rumli nélkül a menyétek, ami csúcsteljesítmény volt tőlük, tekintettel arra, hogy az időjárás nem tette lehetővé, hogy a játszótéren múlassák az időt. Másnap írásban összefoglaltam Palinak a tesztlap eredményeit. Először is biztosítottam arról, hogy rokonszenves embernek tartom, és sok értékes tulajdonságot látok benne. Különböző módon megfogalmazott, de azonos tartalmú kérdésekre adott ellentmondó válaszai azt sugallták, hogy bajban van az önismerettel, és hogy nagyon egyoldalúan gondolkodik.

Közben megérkezett kórházi behívóm is, ahová már szinte haza mentem. Joli nővér tréfásan rám ripakodott: - Csukja be azt az ajtót aztán tegye gyorsan a nyakamra, meg a fejemre a kezét, mert majd széthasad! Az Isten küldte magát most ide. Az első hétvégét bent töltöttem, mi értelme lett volna pénteken beköltözni, majd ugyanaznap hazautazni.

Rengeteg ismerősömmel tudtam itt a kórházban találkozni, beszélgetni, sőt volt olyan is, aki jelgyógyászati kezelésre járt be hozzám. Szobatársaim vidám fiúk voltak, egyikük, egy szekszárdi szőlősgazda néhány nap múlva úgy feloldódott, hogy négyszemközt, az ajtóra figyelve, de elmesélte, hogy három napig volt "odaát", klinikai halál állapotában, átesett az alagút élményen, nagy fényességet látott, aztán tágas, szép, tiszta rendezett helyeken járt, ahol mosolygós, boldog emberekkel találkozott, de sajnos vissza kellett jönnie.

Mivel Hajni nagyon szeretett volna részt venni egy aurafotózáson, megszervezte, hogy Palival együtt elmenjünk Rosta Csillához, Tahitótfaluba. Léna is nagyon akart jönni, a gyerekekre nem volt, ki vigyázzon így két kocsival mentünk, két Nissannal, és Pali ráadásul a jobbikat bízta rám. Fura érzés volt a francia rendszámú autóval vezetni, de előre tisztáztuk, hogy nem tiltják az ilyesmit magyar szabályok.

Csilláék csendes elvonultságban élnek, és majdnem elájultak a nagy tömegtől, meg a két kocsitól, mert három főt jelentettem be. Pali csak sofőrnek jött, de végül ő is kedvet kapott, a gyerekeket meg nem tudtuk hova tenni, de szegény Csilláék számára ez olyan volt, mintha a kínaiak özönlenék el az országot.

Aurám színével Csilla meg volt elégedve, a türkiz szép árnyalatában villódzott, csak épen egy sötét alagút szakította ketté, amiből azt a következtetést vonta le, hogy nem vagyok biztos magamban, a bennem lakó Istenben, és könnyen engedem magamba a külvilágból a behatásokat. Magyarán mondva, még nem elég erős a hitem.

Hát, tiszta ciki. Megír az ember két és háromnegyed könyvet Hitbenhat címmel, aztán kiderül, hogy az író úrnál is pont ott szorít a cipő. De hát, ami igaz, az igaz, magam is rájöttem, egyéb módon, és baj akkor lenne, ha meg lennék győződve az ellenkezőjéről. Szerencsére nagyon klasszul nyomon tudtam követni a dolgot, mert a közelmúltban kaptam meg egy szinté amatőr író könyvét a hitről és a természettudományokról, melyben nagyon élesen kifejtette, hogy milyen az igaz szerelem (házasság előtti), és milyen a "bűnös" szerelem, (házasságkötés utáni), és milyen borzalmas betegségek, és a következőkben még nehezebb testetöltés a következménye a parázna vágyakból származó házasságtörésnek.

Ahogy az író a házasságtörést ostorozta, feltűnt, hogy kizárólag szexuális kalandvágyból, "bűnös szerelemből" tudja elképzelni a házasságok szétbomlását, pedig ezer más oka lehetséges. Szigorúsága odáig ment, hogy szerinte még az elhagyott, megcsalt házastársnak sem szabad vigasztalást keresni, még akkor sem, ha reménytelen, hogy egykori házastársa visszatér.

Annyira piszkálta a csőröm a téma, hogy felhívtam a könyv szerzőjét telefonon, és röviden elmondtam történetemet. - Viktorkám, te elkövettél egy hibát, nem vártad meg, hogy a feleséged hagyjon el téged, ezért te vagy a házasságtörő. - Ne másban keresd a hibát, mindig csak magadban! Téged akárhogy üldözött a hitedért az asszony, az neked egy kereszted volt, te pedig letetted a keresztet, ezért kizártad magad a kegyelemből. Hiába is imádkozol, amíg vissza nem mész feleségedhez, és bocsánatot nem kérsz tőle, addig csak újabb és újabb bajt vonsz magadra, és csak egyre mélyebbre buksz.

Végül telefonon keresztül kétszer megáldott, és én szinte megsemmisülten tettem le a kagylót. Logikailag kifogástalannak tűnt az egész okfejtés, de átfutott rajtam, hogy mennyire a téboly, és az öngyilkosság határán voltam, azóta is mennyit imádkoztam Editért, és most minden hiába, csak bukok egyre mélyebbre? Kizártam magam a kegyelemből? Hiába imádkozom?
Lesújtó diagnózis. - Mindegy. Hazaköltözöm, legfeljebb belepusztulok. Gondoltam, mert a Péterrel való beszélgetés szinte lebénított. Csilla rájött aurám gyengülésének, sérülésének okára, de összeszedni nekem kellett magam, nekem kellett a sarkamra állni, nem pedig lekvárként elkenődni, amikor valaki nekem ugrik.

Ahogy a program után zötykölődtem haza Kecskemétre a vonaton, kezdett derengeni, hogy Jézus is elbukott a kereszttel, sőt egy darabig a cirenei Simon vitte helyette, az meg, hogy valaki kizárhatja magát a kegyelemből, az abszurd feltételezés. Épp az a kegyelem lényege, hogy ha valaki a Jóistentől elbástyázná magát, a kegyelem lenyúl hozzá bármely mélységbe.

Mit segítenék Editnek, ha mártírként haldokolnék mellette? Örök kétség lenne bennem, hogy bár engedelmeskedtem a “parancsolatnak”, hitemet feladtam, hisz eddigi hitéletemet természetesen nem élhetném mellette. Ezek a gondolatok kavarogtak fejemben, amikor leszálltam a vonatról, és eldöntöttem, egész jó a bokám, most nem költök taxira, legyen az csak szükségmegoldás.

Marcsi kölcsönmagnóját szorongattam tenyeremben, és az Életünk Krisztus kazetta dallamára dúdolva igyekeztem hazafelé. Szemben egy kamasz fiú jött biciklin velem, és szinte kinézte kezemből a kis magnót. Pár száz méter után észrevettem, hogy biciklivel követ a kis suhanc, és éreztem, hogy ki akar rabolni.

Eltettem a kismagnót a szatyromba, de kísérőm követett. Olyan érzés volt, mint amikor a sérült, bicegős állatot a farkas követi, gusztálgatja, nézegeti, felméri, hogy nem tud védekezni, menekülni, és már csorog a nyál a szájában, hogy sikerrel fogja megtámadni. Megfordult a fejemben, hogy támadóm egy vascsővel fog leütni, és igyekeztem a járda közepén menni, hogy ne essek majd az úttestre.

Gondoltam megszólítom, hogy mit akar tőlem, de olyan egyértelmű volt, hogy kár lett volna strapálni magam, ezért nyugodtan folytattam az utam tovább. Ha egyszer ez van ma estére megírva a sors könyvében, akkor állok elébe. Egy árnyékos, sötét, néptelen helyen aztán rászánta magát kis barátom a támadásra. Gyorsított a biciklivel, és megpróbálta kikapni a kezemből az autós táskámat, melyben minden értékem volt. Igazolványok, hitelkártya, pénz, stb. Kísérlete sikertelen volt, mert én már jó előre a csuklómra hurkoltam a táska szíját, és egyébként is szorítottam, ahogy tudtam.

- Nem mész innen? - kiáltottam rá a támadás pillanatában, így aztán elkerekezett. Még el is gondolkoztam, helyes volt-e ekkorát kiáltani a fiatal fiúra, aki olyan 14-15 körül lehetett, de azt gondoltam, ha nem kiáltok rá, még nekiáll még egyszer rohamozni. Nyugodtan továbbbicegtem, és örültem, hogy nem támadt bennem harag, inkább sajnáltam a fiatal kamaszt, hogy ilyen fiatalon rablásra adja a fejét. Vajon hogyan fog végződni élete? Így aztán eseménydús volt a hétvégém, melyet a kórház új gyakorlata szerint otthon tölthettem.

Pár nap múlva a kórteremben épp délutáni sziesztámat töltöttem, amikor valaki lendületesen benyitott. Jól jöttek ezek a szieszták, mert ilyenkor tudtam valamit pótolni az áthánykolódott éjszakák alvás mínuszaiból. Pali volt látogatóm, behozta esernyőmet, melyet a kocsi hátuljában hagytam. Kimentünk a társalgóba, ahol pár mondat után rátért, hogy ő nem akar közénk állni, és Kecskemétre sem tesztlapot kitölteni jött le, hanem azért, hogy megnézze, rendes ember-e az, akinek átengedi párját.

Húú, vakargattam a fejem búbját, de kacifántos ez a helyzet, és elkezdtem magyarázni Palinak, hogy én nem akarom elvenni tőle, Hajnit, annak örülnék, ha ők ketten, egymással boldogok lennének. Pali elhárította úgymond szabadkozásomat, és megnyugtatott, Hajni és közötte mindenképp megpattant valami, ők már nincsenek egy hullámhosszon, ha nem lennék én, lenne más, és különben is, ő nem hajlandó arra, hogy ő anyagilag támogatja Hajnit, s Hajni lelkileg mással van egy hullámhosszon.

Hát ez az! Az elején megdicsértem Palit önfeláldozásáért, és igyekeztem lebeszélni a szakításról, de ebből a mondatából az derült ki, hogy vagy testileg-lelkileg akarja birtokolni Hajnit, vagy sehogy. Ráadásul anyagi támogatás fejében akarja megvásárolni Hajni lelkét, ami két nem egészen kompatíbilis kategória vegyítése. Fél órás beszélgetés után Palit megöleltem, és testvérként, jó barátként búcsúztunk. Hajnival megbeszéltem telefonon, hogy szerencsésebb lenne megszakítani, vagy legalábbis altatni kapcsolatunkat, ha ez az ára, hogy Palival viszonya normalizálódjon.

A kórházi tartózkodás harmadik hetében olyan szobatársat kaptam, akinek négy "albérlője" volt, magyarán megszállottságban szenvedett, arról panaszkodott, hogy “valakik” laknak benne és gyötrik. A négyből egyet sikerült kiimádkozni belőle, így aztán úgy éreztem, volt értelme kórházi tartózkodásomnak. Az igaz, hogy se bokám, sem a nyakam nem rezdült meg semmilyen kezelésre, tablettára, de talán azért kell ennek így lenni, hogy annál egyértelműbb legyen, hogy a Jóisten gyógyított meg.

Bárány főorvos asszony búcsúzóul lelkifröccsöt zúdított nyakamba, hogy mennyire helytelen az általam választott lelki út, testemmel is kell törődnöm, mert a Jóisten testem állapotát is számon fogja kérni odaát. Jót akart, ezzel vigasztalgattam magam, de csak eltörött a mécsesem. Van épp elég bajom, akkor még az hiányzik, hogy részvét helyett a fejemre olvassák, magam vagyok az oka az egésznek.

Na de mindegy, egyszer majd csak felragyog az a hajnal. Ha eddig nem ragyogott, majd felragyog ezután. Csak rájönnék arra, hogy értette a Jóisten, hogy meg kell tapasztalnom a halál misztériumát. A kínzókamrát azt tapasztalom nap, mint nap, mert amint abbahagytam az erős gyulladáscsökkentő szteroidok szedését, nappal is minden mozdulat rendkívül fájdalmas lett.

Még a fotelben, teljesen nyugalmi helyzetben sem tudom magam megkímélni a fájdalomtól, mert mozdulatlanul is annyira sajognak tagjaim, hogy már nappal is jajgatok. Külbokámat, mintha egy krumpli hámozóval hámozgatnák, kapargatnák, de nem a húst, hanem a csontot. Jobb lábam lábujjtőcsontjai úgy sajognak, mintha legalábbis egy elefánt taposott volna rájuk, aztán belenyilall a bal kisujjamba, aztán a nyakamba, ha leülök, vagy felkelek, akkor a keresztcsontomba.

Nagyon elesettnek érzem magam. Mintha a Jóisten is valami függöny, vagy fal mögött lenne, csak felcsorduló könnyeim hoznak néha vigaszt. Hegedűművésznő ismerősöm Zámbó Jimmy csodálatos számát, Nézz le rám, ó Istenem, játszotta be a telefonomba, és együtt zokogtunk, mert ő is nagyon szenvedett a bélgörcseitől.

Éjszakánként sokszor az ördög ül a nyakamon, fojtogató, émelygő érzés keseríti meg az álmatlan fetrengést, és csak hajnalban, világosban, öt óra körül tudok elaludni, de legföljebb nyolc, fél kilencig. Amikor már azt hiszem, mindennek vége, akkor azért a Jóisten valahogy mindig feldob. Egyik héten egy fehér elefánttal álmodtam, a bölcsesség, nyugalom, erő szimbólumával, majd egyik reggel a következő idézettel ébredtem: Lk.4.18. ,,Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét."

Mégis? Ez lesz a szerepem? Nem tévsugallat volt? Megtisztulok, és a Jóisten bizalmát fogom élvezni? Nem buktam el örökre? Iluska, asztrológus ismerősöm nagyon kedvesen kommentálta élményeimet, azt mondta, most olvad ki az arany a Viktorból. Bár a próféta szólna belőle! Csak ne lenne olyan iszonyú nehéz ezt a sok megpróbáltatást elviselni! És akárhány vigasz, mindegyik csak egy darabig tart, mert örökösen visszatér a kétség, hogy ez csak fantáziálás, maradok beteg, zuhanok egyre mélyebbre, rokkantnak fognak nyilvánítani, rokkantnyugdíjból nem fogok tudni albérletet fizetni, és édesanyám már azon töpreng, hogyan fog családi házuk lépcsőjén a tolókocsival ki-be tologatni.

A legszörnyűbb a tanácstalanság. Nem tudom mit kéne tennem, mi lenne a Jóisten szemében a helyes. Az Evangélium szerint valóban felbonthatatlan a házasság, de csak, ha Istenben kötötték. Minket egybekötött Isten? Eszünkbe sem jutott annak idején, hiszen csak polgári esküvőnk volt. Mi a helyes teendő? Tényleg nem gyógyulok meg, csak ha visszaköltözöm? Olyan képtelenség, hogy szívem-lelkem tiltakozik ellene. De mi lesz velem így betegen?

Néha napok telnek, hogy a kutya sem nyitja rám az ajtót, a telefon sem csörög, gyermekeim élik életüket, Edittel havonta egyszer találkozom, amikor a pénzt átadom neki. Kedves volt, hogy felajánlotta, kivisz autóval a háziorvoshoz, de megint meg kellett hallgatnom, hogy “mert ha rá hallgattam volna”. Ő még mindig ott tart, hogy minden bajnak az az oka, hogy nem engedelmeskedtem neki.

A Merlin és Arthur király c. könyvben elolvastam egy sorsdöntő leckét. Az összes keresztény, és buddhista tanítással dacolva nem ítélte el a vágyakat. Kifejtette, a baj ott van, hogy küzdünk vágyaink megvalósításáért, ahelyett, hogy bíznánk Teremőnkben, hogy az általa belénk oltott vágyak beteljesüléséről gondoskodni fog.

Tehát nem vágyaink, hanem azok megvalósulásáért tett erőfeszítéseink szenvedéseink okai. Vágyaink ébrednek bennünk, mint kisgyermekben a baba iránti vágy, majd egy újabb vágy 8-10 éves korban a csúzli iránti vágy kioltja az előzőt, de e csúzli is értéktelen lesz 16 éves korunkban, amikor a tükörben nézegetjük magunkat, vajon melyik lánynak fogunk tetszeni.
Vágyaink hullámtaraján addig lovagolunk előre, míg más vágyunk nem marad, mint a Jóisten iránti vágy. Tehát nem csak az önfeladás, hanem az önelfogadás, és a világ elfogadásának útján is el lehet jutni a Jóistenhez, sőt az önfeladás, vágyaink elnyomása, árnyékvilágunkba szorítása okozza betegségeinket.

Eldöntöttem, nem fogom vágyaimat elítélni, de beteljesülésüket is a Jóistenre fogom bízni, el fogom fogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, és a világot is olyannak, amilyen. Szívrepesve vártam Pünkösdöt, hogy ha már Húsvétkor nem, akkor legalább Pünkösdkor töltsön be a Szentlélek, de ez az ünnep sem hozta gyógyulásomat.

Gergő fiamnak születésnapja volt, és megkértem látogasson meg egy kezelés erejéig, mert már alig bírtam járni. Jól elbeszélgettünk, hosszan megkezelt, megnézte kísérőmet és jeleimet. Bal kezemben egy repedező héjú, emelkedő tetejű tojás volt a jelem, jobb tenyeremben pedig aktuális kísérőm.

Mérhetetlen öröm fogott el, mert akkor már bújik ki a kiscsibe a tojásból, akkor már az újjászületésem folyamatban van, és talán csak néhány nap, és vége a szenvedésnek!